1.

Vége a koncertnek, vagy még el sem kezdődött, várakozás közben szétszerelik a színpadot, ülünk a füvön, várunk a semmire, vagy átmegyünk a csónakházi büféhez, beállok a sorba, Liza leül a padra két srác mellé, az egyik átkarolja, mikor megint hátranézek, két oldalról fogják, hogy ne tudjon fölállni, viccesen huzakodnak, Liza próbál kiszabadulni, de közben élvezi, hogy hatalmukba kerítették, otthagyom a sort, felrángatom, mit művelsz, sziszegem a fülébe, tűnjünk innen a francba, persze, mondja nyeglén, tűnjünk a francba, a két srác gúnyosan nevet, a kis ribanc és a balek pasija, közben egy nő is felbukkan mellettük, kövér harmincas fényes gülüszemekkel, azt mondja, nekem címezve, de Lizára értve, hogy jó csaj, de gennyes, az a baj vele, hogy gennyes, mondja, és ő is nevet, szemfoga elöl le van reszelve, ezzel a porcelán tollheggyel írja a levegőbe, megbabonázva nézem a betűk levegőben szálló fényes hurkait, gennyes.

2.

Késett a hajó, untam az egészet, a magukat végtelenül komolyan vevő fiatalokat, az egymástól undorodó, hervadt öregeket, elegem volt, haza akartam menni, Lizával akartam lenni kettesben, becsempészett svédkeserűs üvegből ittam a partizánvodkát, Liza ismerősökkel ült egy padon, két lánnyal és egy fiúval, a fiú laza pózban Liza vállán tartotta a karját, magabiztos volt a hangja, izgága, öntelt tónus, és miközben az egyik lány fülébe suttogott, anélkül, hogy odanézne, Liza mellét simogatta, megkerültem a padot, a srác rám nézett, levette kezét Lizáról, a flegma lassúsággal jelezte, hogy nem fél tőlem, Liza csukott szemmel, félig hanyatt hevert a padon, megérezte, hogy a fiú ujjai másképp érnek hozzá, de szemét csak akkor nyitotta ki, mikor a fiú fölvihogott, valami zavaros történettel próbált védekezni, hogy azért ült oda, hogy megvigasztalja a lányokat, mert egyszerre szűnt meg a cég, ahol dolgoztak, és mondták fel az albérletüket, és mikor rákiáltottam, hogy mi köze ennek ahhoz, hogy hagyja magát fogdosni, megjelent az arcán egy kifejezés, egy félmosoly, egy ismeretlen öröm visszfénye, kicsírázott az arcán az emlékezésnek ez a perverz kéje, a gyönyöré, hogy a fiú simogató kezére gondolhat előttem, fürdött arca az élvezetben, nem zavarta, hogy a mosoly leleplezi, és kiszámíthatatlan indulatokat vált ki belőlem, hagyta elömleni arcán ezt a szégyentelen, diadalmas, megsemmisítő mosolyt, csak a homlokán a ránc jelezte, hogy kicsit azért aggódik a visszás helyzet miatt, másrészt viszont ingerült is, hogy nem adhatja át magát teljesen az érzésnek, mert félni kell tőlem, sajnálkozni kell rajtam, de másnak egyelőre nem tudja megmutatni ezt az új boldogságot, mert én állok hozzá a legközelebb, ettől a felismeréstől aztán mégis elkomorult, megfeszült a bőre, kihunyt a tekintete, már csak engem látott, a kísértetet, a bebalzsamozott múmiát, a mosoly lecsorgott az arcáról, mint a könny, halványan ott volt még az emléke, őrizte a mosolycsonkot féltékenyen, ráharapva, foga közé szorította a mosoly kicsi hulláját, melengette nyelvével, hátha feltámad, és az volt a legrosszabb, hogy tudtam, hogy mostantól hetekig, hónapokig megvetéssel és utálattal kell rágondolnom, nem az árulásért, a csalásért, hanem ezért a förtelmes grimaszért, amivel utamra engedett, az új arcáért, ez a fullasztó érzés sokáig üldözni fog, megmérgezi a napjaimat, megszégyenít, lealacsonyít, megfoszt az önbecsülésemtől, egy olyan játszmában, amihez már semmi közöm.

3.

Szép és friss lettem a nélkülözéstől, márvány bőr, tiszta vonások, erős és üres tekintet, éles vákuumarc, miért ne ülhetnénk be egy kávéra az Inkognitóba ezzel a lánnyal, csak nehogy közben eszembe jusson Liza a lábunk körül forgolódó galambokról vagy a megkonduló harangról, és nem szabad összehasonlításokat tennem, hogy milyen ez a lány, és milyen volt Liza a Hercegprímás utcai pinceklubban, ahol megismerkedtünk, a ruha, a haj, a mozdulatok, a beszéd, az illatok zenéje, összehasonlítani képzeletben lemeztelenített női testeket, de ügyesen fenntartani a beszélgetés látszatát, kedves leszek, és szórakoztató, érdeklődő, de nem rámenős, kicsit romlott, laza és szexi, ügyesen leplezem, de finom eszközökkel érzékeltetem bennfentességemet a művészvilágban, miközben tudom, hogy ennek a lánynak, akit most szólítottam le az Oktogonon, fogalma sincs róla, hogy mibe keveredik, hogy reggelente nem húzom el a sötétítőfüggönyt, órákig nézem a plafont a homályban, nem tudja, hogy egy sétáló fa lett, ami mellől kivágták az árnyékot, nem tudja, hogy a vibráló energiával, mely körbevesz, a hiány tölt fel, a semmitől ragyogok, valakinek a semmijétől, ezért nem fog rajtam az idő, ezért nem tudok megöregedni és meghalni, nem tudja, hogy Liza árvája vagyok, a boldogtalanság halhatatlanja, hogy a kávé gőzében is Liza ölének illatára ismerek, pedig évek óta nem is láttam őt, és biztos nagyon meglepődne, hogy emléke még mindig vírusként dolgozik bennem, és persze ez a kitörési kísérlet is kudarcra van ítélve, kávézni egy lánnyal a Liszt Ferenc téren, csak sírva ne fakadjak, legalább egy rövid órára képes legyek fönntartani a lányokkal ismerkedő, jópofa fickó hiteles, de amúgy végtelenül visszataszító látszatát.

4.

Liza a szomszéd asztalnál ül a családjával, és miközben a férjét hallgatja, engem bámul, én pedig próbálok úgy viselkedni, mint akit nem néznek, mintha egyedül lennék, átvetem a lábam a másikon, aztán mégis inkább fölállok, kaját hozok, hogy addig is kivonjam magam figyelme hatálya alól, követ a tekintetével, nyaka lassan elforog, amerre sodródok a tömegben, férje végtelen tirádáit úgy ereszti el füle mellett, mint aki tudja, hogy férje soha nem vár választ tőle, nem törekszik megértésre, férjét atavisztikus kényszer hajtja a beszédre, ehhez Lizára csak álcaként van szükség, férje legszívesebben bármiféle hallgatóság nélkül beszélne, ha lenne hozzá bátorsága, ha nem szoktatták volna le az ilyesmiről, nem szégyenítették volna meg, mikor tetten érték, hogy magában motyog, nem tántorították volna el a magányos monologizálástól, pedig csak az hozna számára megnyugvást, ha egész nap egy üres szobában szónokolhatna, minden zavaró körülmény nélkül, Lizát tehát puszta fülnek használja, igazolásképp a társaság előtt, és nem érdekli, hogy ez a fül ebben a pillanatban teljesen süket a szavaira, Lizának most csak a nyakizma és a szeme él, meg lehetne sütni a karját tüzes vassal, nem jajdulna fel, émelyegve regisztrálom magamban, hogy még mindig, ennyi év után is imponál a megszállottsága, leemelek egy salátástálat, visszafelé sasszézok az asztalom felé, Liza hirtelen megelevenedik, férjére ügyet sem vetve ráripakodik a gyerekére, hogy húzza beljebb a székét, hogy elférjek, aztán evés közben is bámul, immár megfeledkezve minden óvatosságról ebben a szégyenérzet nélküli, pihegő önkívületben, felfal a tekintetével, ahogy én a rukkolasalátát, esténként ilyen történetekkel kínzom magam, a jelenetet a legapróbb részletekig kiszínezve, míg a hazug harsányságtól már semmi sem látszik.

5.

Nem hasonlít Lizához, ahogy te sem ahhoz a hajdani lényhez, két szobor, két kísértet, az idő szétroncsol és összeaszal, tartása egyenes, kékeres kezével kecsesen emeli a csészét, porcelán lennél, hogy fonnyadt ajkához tapadj, nincs kárpótlás, elégtétel, nem fosztottak ki, nincs seb, nem ég, így enyhet sem adhat semmi, nem árultak el azzal a bizonyos kárörvendő mosollyal, hálás vagy, hogy kihunyt emlék lehetsz, valaki más fájdalma, hogy nem kell elmagyaráznod, hogy jutottál idáig, hogy nem teszed fel a kérdést, ki tudna megbocsátani kinek, és végül csak ez a téli hajnalként lassan megérő tompa csodálkozás marad, hogy úristen, miért kell még ezt is kibírni.