Az 1970-es években – emlékszik vissza iskoláira az egyik jó nevű brit történész –azt tanították, hogy a háború kitöréséért jórészt az 1930-as évek dilettáns brit kormányai a felelősek, és Hitler „épp olyan politikus volt, mint a többi”, így a háborúnak teljes mértékben elejét lehetett volna venni, ha annak idején rátermett politikusok vezetik az országokat. Nos, ma – derítette ki az oknyomozás – az uralkodó vélemény nem is lehetne eltérőbb.

„Hitler nézetei abszolút meghatározó szerepet játszottak a háborúban”– mondja Richard Evans cambridge-i professzor. Az utóbbi években rendelkezésre álló dokumentumok ma már igazolják, hogy Hitler valójában kezdettől fogva általános európai háborúra törekedett. 1932–1933-ban magánbeszélgetésekben hangoztatta, hogy ha hatalomra kerül, általános háborúra kerül majd sor.

Ezzel a felfogással ért egyet Sir Ian Kershaw, a világ vezető Hitler-szakértője is. „A német terjeszkedés, mint Hitler ismételten hangoztatta, csak a kard révén következhet be, az emberek önként nem adják vissza ezeket a földeket, ezért el kell venni tőlük. Úgyhogy ez volt a második világháború kitörésének legfőbb oka Európában.”

A náci állam gazdaságtörténetével foglalkozó újabb kutatások kimutatják, hogy az 1930-as években egészen hihetetlen volt a német fegyverkezés, amelyet természetesen maga a Führer rendelt el. A nácik például 1938-ra a világ minden korábbi légiflottájánál nagyobb légierőt terveztek létrehozni – még annál is nagyobbat, amekkora a második világháború végén az amerikai légierő ténylegesen volt.

A fegyverkezési tervekre a neves gazdaságtörténész, Adam Tooze szerint éves szinten a békeidőbeli német GDP mintegy harmadát költötték – még az előtt, hogy megkezdődött volna a háború. (A szokásos katonai kiadások a GDP mintegy 2-4 százalékára szoktak rúgni.) Tehát a német fegyverkezés arányosan tízszer akkora volt, mint amit például a NATO az 1970-es és 1980-as években követelt meg tagállamaitól.

Egy másik történész, Richard Overy Hitler választási győzelméről, nagy népszerűségéről szólva azt is hangsúlyozta, hogy egy dolgot titkolt gondosan – azt a vágyát, hogy hódító háborút folytasson Kelet-Európában, miközben egy másikat hangoztatott: az első világháborút lezáró versailles-i egyezmények nyomán elveszített német területek visszaszerzését.

Sok történész osztja azt a véleményt, hogy Hitler úgy lépett a háborúba, hogy nem tudta, miképpen végződik majd ez a harc. Ám ebből – szól az érvelés – nem következik, hogy rögtönző, kiszámíthatatlan politikus lett volna. Ellenkezőleg: tudta, hogy az esélyek az országa ellen szólnak, mégis akarta az erőszakos konfliktust.

Kiváló történészek vallják, hogy 1939 és 1941 között Hitlernek lett is volna esélye a győzelemre. Ugyanis mindkét oldalon súlyos, mondhatni sorsdöntő hibákat követtek el. John Lukacs meggyőzően bizonyítja, hogy 1938-ban Németország még egyáltalán nem volt fölkészülve a háborúra, és akkor még meg lehetett volna akadályozni „békés úton” való terjeszkedését. Ám – és ezt is ő mondja – az 1939 és 1941 közötti időszak több volt a háború kezdő szakaszánál: ezek az évek egyben a második világháború döntő fázisát jelentették. Ha Hitler legyőzte volna Nagy- Britanniát 1940-ben – és erre lett is volna esély, ha máig megmagyarázatlan okból nem hagyja a menekülni a szövetségeseket Dunkerque-nél –, vagy ha egy időben elindított Barbarossa-hadművelettel 1941-ben legyőzte volna a Szovjetuniót, megnyerte volna a háborút. 1941 decembere előtt –állítja Lukacs – Hitler közelebb állt a győzelemhez, mint ahogy általában hisszük. 1941 decembere után azonban elvesztette ez az esélyét. A nagy háborúk történetében ritkán találunk ilyen egyértelmű fordulópontokat. Hasonló nem történt az első világháború alatt sem. Ily módon 1941 nemcsak a második világháború történetében jelentett fordulópontot, hanem az egész földrész és a világ kapcsolatában is. 1941 után Európa sorsa két Európán kívüli hatalomtól, az Egyesült Államoktól és a Szovjetuniótól függött – s ez az állapot később is megmaradt.