Ilyen élet a tudósé, a muzsikusé – persze: a szerencsés muzsikusé – vagy példának okáért Orbán Viktoré, sajnos.

Akad aztán, akinek sok élet adatott. Egyik életből a másikba szökken könnyeden. Efféle sors adatik a szélhámosnak, seftesnek, örökké helyét keresőnek. Színes, tarka, forgatagos az ilyen élet, de könnyen kiröpül belőle minden hirtelen, és ott marad üresen.

És van aztán a kétéletű ember.

Aki él egy életet, azt bevégzi, és akkor egy egészen másikat kezd újra, és végigcsinálja azt is.

Ilyen két élete volt-van példának okáért Sándor Annának, a Spinoza-ház tulajdonosának, főnökének, szellemi és lelki anyjának.

Az ő első élete Hollandiához kötődik, bár Pesten végezte el a közgazdasági egyetemet, Moszkvában ismerkedett meg emberével, a fess hollandussal, akit követett annak lapályos honába; Hollandiában pár évig újságíróskodott, majd pszichoterapeutaként szolgált bölcs tanácsokkal. (Aki még nem lelte meg biztos helyét, az újságíró lesz, pszichológus vagy fotós. Anna a fotózást kihagyta.)

Közben lett két gyerek, akik szépen cseperedtek, Anna pedig kelet-európai tanácsadó irodát nyitott, és gazdasági újságírásra is adta fejét.

Ám a kilencvenes évekre a fiúk felnőttek és önállósodtak, az irodára nem volt szükség, cikkekre se nagyon – ha egy hollandus kíváncsi volt Magyarországra, eljött, és megnézte.

Anna elhatározta: visszatelepül Budapestre. És nemcsak visszatelepül, hanem ott valamit csinál is. Nem csupán kártyázik, színházba jár, smúzol, nem csupán éli a hatvanasok jó világát, de belevág valamibe. És belevágott.

Kezdetét vette a második élet.

Első életet néha könnyebb kezdeni, mint másodikat. Az első meglévő kondíciókból fakad. A másodikat a semmiből kell megalapozni.

Persze Anna nem a semmire épített: anyagilag az eladott amszterdami lakásra és hitelekre támaszkodhatott, lelkileg-szellemileg pedig a holland rációra, a beléivódott emigráns szívósságra. Az emigráns nem ismerhet lehetetlent, mert akkor meghal.

2001 nyarán a Dob utcában egy cukrászüzem helyisége a tulajdona lett. Nem is tudta akkor, milyen bölcsen cselekedett a vétellel, ami nem volt könnyű; képzelhetni, hogy a hírhedt hetedik kerületben mennyi bürokratikus akadályt kellett leküzdenie. Aztán már csak a mesterek tucatjait kellett átnevelni, és lassan elkészült a Spinoza; egyszerre színház, kocsma, étterem és mindenekelőtt: igazodási pont, találkahely, klub, meleg fészek, amelyben az értelem, a kultúra és a művészet honos.

A Spinoza befogadó színház, és mégsem az. Megvan neki az eltéveszthetetlen szelleme, lelke. Ezt Anna, a Spinoza tizedik születésnapjára készített könyvében egy névsorral és kis tárcasorozattal illusztrálta, melyben helyet kapott a névadó filozófus, Mata Hari, akiről Anna férje operát komponált, Kaján Tibor, a bölcs rajzoló, Eva Besnyő és Ata Kandó fotósok, Frid Géza muzsikus, Kozma József zeneszerző, Szőke Szakáll színész, Frida Kahlo festő és Gershwin, a nagy zenész.

Mellettük a több mint száz beszélgetést itt telt házzal lefolytató Popper Péter szellemárnya lengi be a házat, napi vendég Heller Ágnes, aki beül, és bármi is van műsoron, ő belekotyog, mert ő is otthon van itt, és itt vannak a színészek, muzsikusok, kis- és nagyokosok, százan és százan, mind Anna barátai és barátnői, itt van egész Budapest.

És mindenekelőtt: itt van egy asszony, aki második életét éli, és ebben az életében tíz év alatt megszámlálhatatlan ismerősre, barátra, barátnőre, utazó-, munka- és játszótársra tett szert.

Itt van egy boldog ember.