Hétfőn professzori vizit vonult föl, szeppent sleppel.

Egy ízben azonban a kolléganő nem ért rá, és orvosnőm egy jó arcú férfikollégával jött. Egyben meglepő közléssel szolgált: egyek sót. Mégpedig marha sok sót. Kevés bennem a nátrium, mondhatni, alig van, gyorsan pótolni kell, kapok infúzióban, de sózzak is mindent mértéktelenül és egyek sok ropit.

Na most, én régen tisztába jöttem vele, hogy egy orvosnál csak egy rosszabb van: a több orvos. Azért mégis megkockáztattam egy észrevételt:

– Drága doktornő, első orvosom azt mondta, legfontosabb, hogy sokat mozogjak, legokosabb, ha rengeteget úszom, nem baj, ha esztétikailag nem is mutatok előnyösen, legfeljebb majd kevesebben lesznek a medencében. Másik orvosom viszont szigorúan megtiltotta, hogy testem vízzel érintkezzen, még zuhany alá se álljak, mondta, mert felpuhul a bőröm és elázik a sérvemen képződött seb. Legokosabb, ha mosdókesztyűhöz folyamodom, az ő nagyanyja is azt használta, mikor még a konyha közepére helyezett lavór segedelmével tisztálkodott. A harmadik orvosom arra intett, hogy okvetlenül sétáljak naponta és sokat, a negyedik azonban nyomatékosan óvott mindennemű mozgástól, helyváltoztatástól, várjam csak fekve nyugodtan, amíg meggyógyulok, vagy meggyógyítanak.

Szóval, szokva vagyok a különböző iskolákhoz, de azért drága doktornő, ez a só már egy kicsit sok. Ötödik hónapja egyéb javallattal nem találkoztam, mint hogy sót ne vegyek magamhoz, még csak egy szemet sem. Semmit nem sózhatok, nem ehetek semmi sósat, már el is szoktam a sótól, aminthogy a cukortól, a hústól, a gombától, a felvágottól és a velős pacaltól is. Hát hogy van akkor most ezzel a sóval? Tegnap még tilos volt, ma meg már muszáj? Ráadásul ropi? Ropi? Ropi, mint a májcirrózis ellenszere?

Mire az idegen doki, aki eddig hallgatott, széttárta karját:

– Hja, kérem, fejlődik az orvostudomány.