Sade, a szadista
Fogságba vetett írókról szóló olvasásnépszerűsítő sorozatunk fontos fejezetéhez érkeztünk. Marquis de Sade személyiségében összegződnek az egzaltált író és az életét műalkotásként megélő és elszenvedő rebellis vonásai. Eszeveszett lázadással támad rendet, vallást, illemet, saját korának társadalmán túl a mindenkori társadalmat, tagadja az emberi és isteni normákat. Valóságos értelmiségi-szörnyeteg; ez a radikalizmus teszi őt a nonkonformitás mintapéldányává.
Olyan illetlen, hogy még a lexikonjaink normális eszét is összekuszálja. Az enciklopédiák próbálták követni a változásokat, a szerkesztők az újabb és újabb kiadásokat folyton új szócikkekkel bővítették a találmányok és felfedezések számára; így viszont egyre kevesebb hely maradt a korábbi anyagnak, tehát a régi időkkel foglalkozó részek az újabb és újabb lexikonokban egyre rövidebbek. Sade-del ez fordítva történt. Első nagy lexikonunk, az 1890-es évek folyamán megjelenő Pallas számára még tabu, a Révai már 15 sort áldoz rá 1912-ben (igaz, felületesen azt írja, hogy élete végén megőrült, pedig nem így volt), a 2002-ben kiadott Magyar Nagylexikon pedig már 42 sorban foglalkozik vele, sőt képet is mellékel – ez a karrier.
Ötéves korától nagybátyja, a tudós ám kicsapongó de Sade abbé neveli, akit később egy kuplerájban ért utol a törvény, tízévesen jezsuita fiúiskolában, tizennégy éves korától pedig katonai akadémián próbálják idomítani, huszonévesen nősül, és ekkor áradni kezd a botrány. Örömlányokat ver meg, lovakat bántalmaz közterületen, színésznőkkel hempereg – egész életében imádta a színházat, még saját színház építésébe is belekezdett –, jöttek az első kisebb bebörtönzések, hol az orgiák, hol az adósságai miatt. Kezdetben az egész nem tűnt vészesnek, ilyesmi bármelyik aranyifjúval megeshetett, nem volt baj, amíg a király kegyes volt, és Sade-del kegyes volt, mert anyósának jó kapcsolatai voltak az udvarnál, így hát eleinte vagy kiengedték, vagy megszökött, hogy újonnan szerzett lányokkal szivárogjon vissza a birtokára – a hatóság továbbra is hol ezért, hol azért fogta el vagy üldözte vagy száműzte, mindhiába. Mígnem a dolog komolyra fordult.
Történt, hogy hivatásos nőket bérelt fel, mint mindig, most is megállapodtak az árban, ami tartalmazott némi korbácsolást (oda-vissza) és forróviasz-csepegtetést, valamint anális közösülést – ezért ugyan halálbüntetés járt, de senki nem vette komolyan, hiszen a bordélyokban éppúgy előfordult, mint a versailles-i udvarban úgy hetero-, mint homováltozatban. Tehát a mulatság jól indult, csakhogy a márki túl sok ajzószert kevert a kurvák italába, azok rosszul lettek, azt hitték, Sade az életükre tör, és feljelentették őt. A bíróságot valószínűleg nem a viselt dolgai idegesítették – ettől akár újabb enyhe ítélet is következhetett volna –, hanem a nyíltság. Sade az önleleplezése által az álszent társadalmat leplezte le. A disznólkodás megbocsátható, ha titkolják, ő azonban programot csinált belőle (korábban húsvétvasárnapra időzített egy korbácsolós együttlétet), és a nyílt egyházellenesség már kiverte a biztosítékot. Züllött inasával együtt halálra ítélték, és az aix-en-provence-i templom előtt kivégezték majd elégették. De csak jelképesen – a szalmából készült bábuikat –, mivel Sade ekkor már Itália felé száguldott frissen elcsábított sógornőjével, feleségének testvérhúgával. Itt fogyott el az anyós türelme. Ettől kezdve nem veje kimentésére, hanem bebörtönzésére használta befolyását, tőrbe csalta és lecsukatta, ő még utoljára megszökött, de 1777-től, tehát 37 éves korától vége szakadt az életszomjtól hajtott tobzódásnak: tizenhárom évet húzott le a vincennes-i börtönben és a Bastille-ban, aztán kisebb-nagyobb megszakításokkal egész hátralévő életét bezárva töltötte. A fogság addig kaland, amíg rövid – ha hosszú, akkor írói pálya. Három nagy regényben fantáziálta végig a szex és kifinomult kegyetlenség elképzelhető és elképzelhetetlen játékait, ezekben dühödten sűrít össze mindent, ami tilos: egy írásában, hogy egyszerre kövessen el incesztust, szodómiát, szentségtörést és házasságtörést, szent ostyát dug férjezett lánya hátsó felébe. A szex mindig csoportos, biszexuális, vérfertőző és blaszfém, intimitás soha nem társul hozzá, érzelmek is csak indulatként, a gyönyör pedig mindig egyenlőtlenül oszlik meg a szereplők között. A sade-i testiség zéró összegű játszma, ebben a világban konstans gyönyörmennyiség van, tehát a hősök csak úgy tehetnek szert belőle többletre, ha azt másoktól elveszik, így az egyik oldalon megjelenő élvezetnek a másik félnél negatív örömként, azaz kínként és megaláztatásként kell megjelennie. Minél nagyobb ez a negatívum, annál nagyobb a kéj a másik oldalon.
Szodoma százhúsz napja című hatalmas munkájában négy kényúr a behavazott erdő közepén, Silling várába zárkózva követi el a foglyain rémtetteit; a szerző módszeresen sorolja fel az összes lehetséges perverziót az értük járó büntetések súlyossága szerint csoportosítva őket. Kombinatorikusan használja ki az emberi testrészek és testnyílások kapcsolódási lehetőségeit úgy, hogy a nagyszámú résztvevő miatt néha szinte követhetetlen a koreográfia. A szeánszok szigorú rend szerint váltakoznak az aszkézissel, a regula a ruházkodásról, az étrendről is rendelkezik – az áldozatok anyagcseréjének ellenőrzése, az ürülékevés mellett, természetesen az alávetettségről szól –, ez a szabályzattal ellátott bűntanya egy vallás kolostora.
Az ellenvallást Sade a Filozófia a budoárban című regényében fejti ki tételesen. Itt a Dolmancé nevű főgazember szervezi bonyolult alakzatokba társait, az orgia szüneteiben pedig kiselőadásokat tart: Rousseau nyomán elítéli a civilizációt, csak nála az ember eleve rossz, tehát a természethez való visszatéréssel a gonoszságnak kell győznie. De a szerinte kisebb rosszat választja; elfogadja a gyilkosságot, ha szenvedélyből követik el, de nem tűri az intézményes ölést, a közbűnt: a kivégzést és a háborút. A magánbűn természeti és emberi, a közbűn hideg, számító és nagyszabású.
Harmadik regényének hősei Justine és Juliette, egy ikerpár. Justin jóságos, erényes, erkölcsös és szelíd, Juliette viszont gonosz, erkölcstelen, kéjsóvár és romlott. Justint tehát lépten-nyomon bezárják, megerőszakolják, megcsonkítják, megalázzák, kisemmizik, Juliette pedig élvezi az életet, gazdag és boldog. A kor közönsége a Justine-t rettegte és imádta, a hatalom gyűlölte; nem csoda, a kegyes és példamutató regények után Sade – bár sarkítva és beteges-élvetegen – az emberi közösségek valódi működését írta meg.
Minden rezsim bebörtönözte. Az összes lehetséges Lajosok (XV., XVI. és XVIII.), köztük pedig a jakobinusok és Napóleon. Életének utolsó évtizedeit őrültekházában töltötte, és itt is méltó maradt önmagához: dugta a betegeket csakúgy, mint a személyzetet, színdarabokat írt és előadásokat rendezett, amelyeket Párizs krémje látogatott.
Szadizmus szavunk az ő nevéből származik, ám Sade nem volt kegyetlen. A Filozófia a budoárban végén az anyóst jelképező hölgyet a résztvevők mind megerőszakolják, majd Dolmancé meghágatja vérbajos inasával is, aztán testnyílásait bevarrják, hogy a kór biztosan hasson; ám mikor a forradalom legvérengzőbb korszakában a jakobinusok valóban hatalmat adtak Sade-nek, és ő életről-halálról dönthetett, megmentette ádáz anyósát – rémes történeteiben ő nem az életét írta meg, hanem az eszmék és vallások kudarcát, a társadalom kudarcát, az ember kudarcát; maradt az elidegenedés, szexmasinák zakatolása pokoli kolostorokban meg a jeges magány.
Ez a felvilágosodás, a szekularizáció, az új individuum, a nemiség felszabadításának a kora – és a márki, a régi rend neveltje, túllőtt a célon.
