Új doktornőmmel egyébként kicsit nehezen csiszolódtunk össze. Mondom, ő másik iskolát képviselt, mint amit megszoktam addig. Nagyon sillabusz szerint dolgozott. De végül is eredményesen.

Az utolsó napokban két jó zacskó vért kívánt belém tölteni, ami ellen élénken tiltakoztam; arról értesültem ugyanis, hogy ez az esetleg rám váró nagy műtét kilátásait nem befolyásolja előnyösen; sok vért kapok akkor, és összezagyválódhatnak a különböző vérek, amiből könnyen fakadhat galiba. Ezek közül az egyik legkellemetlenebb, hogy esetleg búcsúzni kényszerülök ettől az árnyékvilágtól.

Doktornőm meg is akart csapolni, lyukat szúrni a hasamba, és azon leengedni pár liter fölös vizet, maradt még így is elég. A lékelésnek sem igen örültem, állítólag annak is van kockázata. Például utána már nem nagyon hatnak a vízhajtók. Ő igen határozott volt, mondhatni kemény; de megegyeztünk: ő elbütykölgethet rajtam, cserébe azt kértem, hogy engedjen haza, mihamarabb. Állt az alku.

Az az igazság, hogy belé vetett bizalmamat más is szilárdította. Túlestünk ugyanis egy gyomortükrözésen, amit olyan gyorsan, finoman, fájdalommentesen ejtett meg, hogy észre se vettem, hogy egy félméternyi slaug csusszan le torkomon. Hálásan köszöntem meg gyöngédségét, és biztosítottam róla, hogy ha kolonoszkópiára kerül sor, csakis hozzá folyamodom majd.