Jim Hines az 1968-as mexikói olimpián elsőként tudta tíz másodperc alá vinni a százméteres férfisíkfutás világcsúcsát, a magyar kormány pedig 2013-ban 9,9 százalékosra szorította le a munkanélküliséget.

Mindkettő bravúr a javából, egy lapon mégsem szabadna őket emlegetni. A két nevezetes esemény között egyfelől az a különbség, hogy azt a világcsúcsot 15 évig élő ember nem tudta megdönteni, míg ezt a statisztikát akár már szeptemberben felülírhatja az élet, bármennyire szeretné is bebetonozni, mi több, szépíteni a kormány, tudatában annak, hogy ez dicsőségére szolgálhat a választási hadjáratban. (Ha már az előző kampányban beígért egymillió új munkahelyet nagyítóval kell keresni.)

Hinest a magaslati levegő és a hátszél segítette, ilyen együttműködő partnerre pedig a mi kormányunk nem támaszkodhat. Sőt: ellenszélben, folyamatos külső és belső támadások közepette kell eredményt felmutatnia. Jobban mondva kimutatnia. Mert régóta tudjuk, hogy a megkérdezéses, bemondásos módszeren alapuló statisztika nincs szinkronban a való élettel. A Londonban dolgozó sebészt és a határban feketén dolgozó napszámosokat, a fusizókat egy kalap alá veszi azokkal, akik bejelentetten, a NAV vigyázó tekintete mellett teszik idehaza a dolgukat, és töltik fel adójukkal az államkasszát.

A szomorú tény viszont az, hogy a vállalkozásoknál – ahol megtermelik az elosztható jövedelem döntő részét – még mindig négyezerrel kevesebben dolgoznak, mint egy éve. A statisztikát lehet javítani, mondjuk a téli mozgósításra tartalékolt kétszázezres közmunkáshad bevetésével, de minek? A munka, a megélhetés a számmisztikánál sokkal fontosabb. Végül tegyük hozzá, Jim Hines tiszta körülmények között győzött. Nem doppingolt.