Hátizsákos symposion
Az utóbbi években mindenből, még a dubrovniki zöld színből is politika lett. Azelőtt, állítják a helybeliek, kötelező volt ez a szín, ám a rendszerváltozás után többé nem lehetett dubrovniki zöldet vásárolni, ezért mindenki kevert magának valami hasonló színt, de egyik sem lett olyan, mint a dubrovniki zöld. A zöld színnel kapcsolatban azonnal a rendszerváltozás utáni helyzet kerül a disputa középpontjába. De akkor is ez a téma, ha villákról van szó, meg akkor is, ha turistákról.
A városban fellelhető néhány egykori szocialista vezető villája, s a közeli Igalóban található Tito marsallé is. Ezek azonban igen szerénynek tűnnek a rendszerváltozás utáni újgazdagok erődítményei mellett. A régi villák szerényen meghúzódnak a fenyőfák mögött, az utóbbiak viszont olyanok, mint a hollywoodi filmek villái: ragyog a márványborítás, s 50 méterre a tengertől természetesen medencét is építenek.
Így festenek a rendszerváltó atyák vagy a hozzájuk közel álló üzletemberek villái, ilyen volt a rendszerváltás, bizonygatják a közönséges halandók. Az idealisták közé sorolható rendszerváltó atyák hallgatnak, nem mondják ki nyíltan: nem ilyen kapitalizmust, nem ilyen villákat akartak, mi mást tehetnének? Csak a többpárti parlamentáris demokráciáról beszélnek. Hasonlóan folyik a vita turistákról is. A városka több szállodáját bezárták, vagy romokban hevernek, egyet-kettőt privatizáltak, azok úgy-ahogy működnek.
Elmaradoznak tehát a középosztálybeli német turisták, maradtak a „hátizsákosok”, akik olcsó szállást keresnek, és egy szobában öten-hatan is elférnek. Itt mégis olcsóbb a szállás és az élet, mint a szomszédos Horvátországban. Így lett Herceg Novi a hátizsákos fiatalok paradicsoma, aminek persze nem örülnek az éttermek tulajdonosai. A kis kávézók azonban nem járnak rosszul. Végig a tengerparti sétányon gyülekeznek a fiatalok, söröznek, kávéznak és egymással ismerkednek.
Igazi nemzetközi társaság: a sétány a magyarok, a szerbek, a románok, a szlovákok találkozóhelye lett. Valódi kelet-közép-európai promenád. Javarészt húsz év körüliek veszik birtokba, tehát színre lép a kelet-közép európai posztkommunista nemzedék. Ezek azok a fiatalok, akik nem ismerik a múlt traumáit, hiszen egyszerűen beleszülettek a kapitalizmusba. Értetlenül hallgatják apáik vádaskodásait, s megmosolyogják vitáikat, amelyek arról szólnak, hogy ki volt közöttük a nagyobb ellenálló. Mer majdnem mindenki hős volt és született antikommunista, még az is, aki autójával áthajtott az útkereszteződésen, amikor tilosat jelzett a lámpa.
De az utólagos bátorság nyelve nem leplezi az apák és a nagyapák rossz lelkiismeretét, felemás érzéseit. Nem olyan világba születtek, amilyenben élni akartak és nem olyan világot teremtettek, amilyenről ábrándoztak. Talán az utóbbi jobban fáj, mint az előbbi. Érthető, hogy ezek után a rendszerváltó atyák nagyon elbizonytalanodtak. Egyik részük kivonult a közéletből, mások egy helyben toporognak, a harmadik rész pedig kiadta a megváltó jelszót: ne előre, hanem hátra, a prekommunista paradicsomba. Meglehet, egykor ők is hátizsákos turisták voltak, de ez immár a szép legendák világába tartozik. Többé nem illik komolytalan dolgokról beszélni, mivelhogy Kelet-Közép-Európa halálosan komoly és komor lett. Hová tűnt a régi antipolitikus irónia?
A politika éleslövészetre hasonlít, az egyik párt ki akarja irtani a másikat. Ha valaki sportosabban öltözött mosolygó népképviselőt akar látni, akkor bekapcsolja a televíziót, ha szerencséje van, akkor rátalál egy csatornára, amely valamelyik nyugati ország parlamentjének üléséről ad helyszíni közvetítést. Ott még fellelhető némi lezserség, Európa eme részén viszont csak hősök vagy bűnösök léteznek. Vagy-vagy! Ez jár a fejemben a hátizsákos turisták között üldögélve. Magyarul, szerbül, románul, szlovákul és ki tudja még, milyen nyelven beszélnek. Ha nem értik meg egymást, akkor angolra váltanak. Mire figyelek fel először? Az idősebb nemzedékek politikai vitái rendszerint pártszínezetűek. A szemben álló felek pártot védenek, és párt nevében beszélnek.
A régió idősebb nemzedékének tagjai az egykori szemérmes és képmutató „szocialista uniformist” felváltották néhány párt tarkabarka uniformisával. Ez a diskurzus harsány és tolakodó. Az új nemzedék többsége viszont saját ízlése szerint kíván öltözködni. Szkeptikus mindennemű egyenruhával szemben. A régit nem ismeri, az újat nevetségesnek tartja. Igaz, a pártkampányokban időnként kivezényelik a pártzászlókat lobogtató ifjúságot – az utánpótlást, ahogy mondják –, de ez olyan, mint egy kellemes piknik. Happening a tévékamerák előtt. Kivételt képeznek azok az üzleti szellemmel megáldott ifjak, akik a pártban is bizniszt látnak, s szerintük egy párt addig jó, míg kifizetődő. A rendszerváltó atyák bizalmatlanok irántuk, de belenyugszanak, ha nincs jobb, akkor ez is jó, elvégre immár nem az eszmékért, hanem a hatalomért folyik a harc.
Akadnak tehát számottevő kivételek, azonban az ifjúság többsége immár nem pártokról beszél és nem is kötődik hozzájuk – ezt tapasztaltam a tengerparti sétányon a hátizsákos symposionok akaratlan tanújaként. Itt már nem az egyik vagy a másik párt ellen beszélnek, hanem abban a rendszerben kételkednek, amelyet ezek a pártok megteremtettek. És e téren nincs nagy különbség a magyar, a szerb, a horvát vagy a szlovák fiatalok között. A magyarok maguk között beszélgetve szó szerint ugyanazt mondják, mint amikor a szlovákokkal vagy a csehekkel beszélgetnek. A horvát kiválóan megérteti magát a szerbbel, jobban, mint a politikusok. A hátizsákos symposionokból gyorsan kiderül, hogy a kelet-közép-európai nemzedékek kiábrándultak, a kételyekre a rendszerváltó atyák sem tudnak megnyugtató választ adni.
A nyugati életszínvonal álma gyorsan kifakult, a nagy nemzeti posztkommunista reneszánsz ideig-óráig kesernyés utóízzel járó pótlékot biztosít, a szélsőséges kalandorpolitikák időnként fellobbantják az ifjúság képzeletét, de mindez nem nyújt tartós választ. Mi maradt hátra? – merül fel bennem a kérdés a fiatalokat hallgatva. Egyelőre a kivándorlás. A hátizsákos fiatalok azon törik a fejüket, hogy miként távozhatnak valamelyik nyugati országba, Angliába, Németországba, vagy a skandináv országokba, esetleg Kanadába vagy Ausztráliába, ahol jó munkaalkalmak kínálkoznak. Nemzedékek búcsúznak a hazától, a patriotizmustól, a nemzet iránti hűségtől. Nem nehéz észrevenni, hogy napjainkban nagy nemzedéki népvándorlás indult be.
Lehet, hogy ezek a posztkommunista nemzedékek ugyanazokkal a hátizsákokkal indulnak útnak, mint amelyikkel a nyaralni indultak. Sokáig úgy tűnt, hogy Magyarország elkerüli ezt a sorsot, de most annál nagyobb lendülettel folyik a kivándorlás. Nincs kivétel. Lehetne másképpen is, gondolom, és a nemzedéki tiltakozás lehetősége jut eszembe. De e téren nagy a csend, legfeljebb szórványosan tűnnek fel tiltakozó csapatok. A dolog természetesen kiszámíthatatlan, soha sem tudható, hogy a menekülésből mikor lesz tiltakozás. Emlékszem, 1968 tavaszán Splitben találkoztak a jugoszláviai szociológusok, hogy a fiatal nemzedék politikai magatartásáról vitatkozzanak. Empirikus felméréseket végeztek, vaskos tanulmányok születtek. Szinte egyhangúan állapították meg, hogy a jugoszláviai ifjúság politikailag közömbös, és esze ágában sincs a rendszer ellen tiltakozni.
Miközben Európában az ifjúság tiltakozik, a hazai ifjak a titói jóléti szocializmus áldozatai lettek, mondták ki a verdiktumot a szociológusok. A száraz adatok ezt alátámasztották, de az adatok, mint annyiszor, elrejtették a valóságot. Nem múlt el pár hónap, s a belgrádi egyetemet rendőrkordon vette körül, a hivatalos sajtó pedig arról cikkezett, hogy a fiatalság a nyugati eszmék hatása alá került, s nem győzte kiátkozni az európaiságot, az Európát majmoló értelmiséget. Akkoriban a hivatalos ideológia eszköztárába tarozott az Európa-ellenesség. Most nincs így, de lehet, hogy így lesz. Mert ahol válság van, ott mindig kopogtat a múlt. Néha az egyik időszaka, néha a másik. Sokszor egymásnak is ellentmondó időszakok groteszk módon keverednek egymással.
