Utószezon
Amikor újságot hordott, akkor járt így egy falkányi elszánt kóbor kutyával, minden hajnalban ott várták a sarkon, és csaholva kísérték az utca túlsó végéig, hogy aztán megtorpanjanak, és csak a szemükkel kövessék a további útján. Furcsa, hogy az ilyesmi távolság milyen meghitt tud lenni, gondolhatta volna Privát, ha szeretett volna még gondolkozni. Az egyik szokás szerint a szezon végén itt kellett elbúcsúzni a tótól. Minden higanyszínű volt, a víz, az ég és a móló párás betonja.
Az apró világítótorony szerelőaknájának ajtaját viszont nemrég élénk pirosra festették. Ez is tetszett Privátnak. Egykor Mákó és Bekő lakott a toronyban, meg a Horváth Tüdő – három manó, akikben Priváték kislánya hitt, olyan erővel, hogy Privátnak még most, majd húsz évvel később is szégyenkezve kellett kijavítania magában a múlt időt. Öregszenek-e az ilyen manófélék, ez a kérdés merült föl és maradt örökre a levegőben. A móló vége ugyanis foglalt volt. Privát nem számított erre, és aránytalanul ingerültté tette a látvány. Negyven körüli nő állt ott, éppen azon a négyzetméteren, ahol egy lapos üveg Kilbeggan szívmelengető társaságában búcsúzkodni szokott.
Fekete bőr motorosruhában volt a nő, a haja is feketén lobogott a szélben, a motorja pár méterrel odébb parkolt, az is fekete volt, férfias, nagy Kawasaki, így szemre legalább ezer köbcentis, nyergén a fekete bukósisakkal. A nő állványra szerelt fényképezőgép keresőjébe nézett. Privát egy másik szokásának köszönhetően azonnal fölismerte a gépet. Fölismerte, de nem nagyon akarta elhinni, amit látott. A gép annyira drága volt, amennyire csak a piac megengedte – nem nagyon drága, hanem hihetetlenül. Privát számításai szerint az árából körülbelül tíz évig lehetett volna nézegetni a gekkókat egy komolyabb bambuszteraszon a Bali-szigeteken. A puszta gondolat jókedvre derítette. Nyolc-tíz méterre állt a nőtől, aki nem vette észre, hogy nincs már egyedül, mert a szemét továbbra is a keresőre tapasztotta.
Privát a hajóállomás pénztára mellett állt, csak egy fél métert kellett oldalra lépnie, hogy akkor is láthatatlan maradjon, ha a nő esetleg fölnézne. Habozás nélkül oldalra lépett. Onnan találgatta, mit láthat a nő a keresőben. A horizont érintetlen volt. Egyetlen üszkös faág, elszabadult bója, szélben táncoló sirály, sehol semmi, ami motívum lehetne. A vitorláskikötőben berántottak egy csónakmotort. Nem sikerült elsőre, kicsit fölköhögött az öreg Mercury, aztán tette a dolgát, tolta kifelé a mahagónira pácolt kalózt, Privát régi kedvencét a kikötőben. Legalább ötvenéves hajó volt, kirítt az inkább tengerekre készült, méregdrága, karbontestű jachtok közül, maga volt a megtestesült anakronizmus. Kormoránnak hívták, és Privát évek óta szerette volna megtudni, ki lehet a tulajdonosa.
Olajzöld viharkabátban ült a férfi, olyasfélében, amit skótkockás pokróccal bélelnek ki, és százévenként szoktak lecserélni. A kordgallért nem hajtotta föl, szinte oda se figyelve kormányozta a hajót, látszólag jobban érdekelte a cigarettája. Aztán a hullámok közé pöckölte a csikket. Privát nem tudta mire vélni, hogy a hajón nincs vitorla, a puszta árboc meredezett rajta. Aztán észrevette a férfi lábánál a bőrzsákot. Amikor a kalóz a nyílt vízre ért, a férfi leállította a motort. A szélbe fordította a hajót, és egy kazettás magnót húzott elő a zsákból. Körülbelül húsz méterre volt a mólótól. Privát becslése szerint éppen beért az objektív látóterébe. A nő háta megfeszült, mint egy állaté, aki a sűrűből kihall valami neszt, és rájön, hogy az életére törnek.
A férfi bekapcsolta a magnót, a gombja hangosat kattant. Az idő, ami az első hangokig eltelt, érthetetlenül hosszúnak tűnt Privát számára. Take one fresh and tender kiss / Add one stolen night of bliss / One girl, one boy / Some grief, some joy / Memories are made of this – énekelte a magnóból egy nő, erős német akcentussal, fölülmúlhatatlanul kopáran. Privátnak ismerős volt a dal, de nem tudta beazonosítani. A nő viszont, pont úgy, mintha kígyó marta volna, azzal a váratlan erővel egyenesedett föl. Furcsa, nyögésszerű hang szakadt föl belőle. A férfi a csónakban fölállt, de nem nézett rá. Privát ekkor értette meg, a két mozgás párhuzamából, hogy testvérek. Nem akarta, mégis előre látta, ami aztán bekövetkezett.
Mindig csak 1/800 másodperccel, de minden kétséget kizáróan előre. A férfi benyúl a zsákba, fehér porcelántégelyt vesz elő, a nő újra lehajol a keresőhöz, a férfi leemeli a tégely tetejét, a nő igazít valamit az objektíven, a férfi egy mozdulattal a szélbe üríti a tégelyt, a nő exponál. A sötét por fellobbant a szélben, mint egy kendő, aztán eltűnt, mintha soha ott se lett volna. With his blessings from above, énekelte a német nő a magnóból, és a következő sornál egy férfihang is csatlakozott hozzá. Serve it generously with love / One man, one wife / One love through life, énekelték most már ketten, és Privátnak halványan rémleni kezdett a fekete-fehér film, amit harmadmagával látott egy koszos budai moziban.
A refrén után a férfi a kalózban kikapcsolta a magnót, és az urna mellé süllyesztette a zsákba. Berántotta a motort. Most elsőre sikerült elindítania. A nő a mólón összecsukta az állványt, és a géppel együtt a Kawasaki csomagtartójába tette. Fölvette a sisakot, felült a motorra, és mint a fáradt gyerekek, furcsa, eltúlzott lassúsággal lépegetni kezdett vele a kikötő felé. Privátnak hirtelen eszébe jutott, hogy a katalógus szerint a gép jobban lát, mint az emberi szem, 60 megapixelre is képes, és hogy az ég higany háttere előtt a hamuszemek pont olyanok lesznek majd, mint a seregélyek voltak Róma fölött egy nagyon régi délutánon.
