A csapda
A nemzetközi média lassúsága annak beismerésében, hogy tévedett a demokratikus folyamat jellegében, s a helyi liberálisok furcsa, azonnali színre lépése a puccsisták oldalán. Liberális csoportok roppantul ritkán igazolnak vért ontó katonákat. A középosztály egyébként is ritkán fordul szembe puccsistákat támogatva egy választáson szabályosan befutott, működő kormányzattal. Persze Chilében a jobbkonzervatívok ott voltak Pinochet oldalán.
Régóta izgat, különböznek-e az újdemokraták, sőt az újliberálisok a régi nyugatiaktól, azoktól, akikhez rendszerüket, kisvilágaikat közelíteni szeretnék. A kérdésről két felfogás uralkodik. Az első szerint értékrendjeik azonosak, legfeljebb az újak a progresszió ellenfeleivel egy kicsit türelmetlenebbek, és korábbi elnyomóik részvételét a politikai versenyben (ideiglenesen?) azért valahogy korlátozni szeretnék. De népuralomképük a nyugatiakéval igazán egybevág. Evolucionisták, s nem forradalmárok.
A másik felfogás e csoportokban a felzárkózás forradalmárait látja, akik célja egy olyan gyorsított modernizáció, amelyet ma csak felülről lehet jól csinálni. Ehhez persze a hatalom részeseivé kell válni. S így a sikeres átalakulás számukra tulajdonképpen az ideológiáknál fontosabb. A külföldi szövetségesek megnyugtatására használnak liberális harci jelszavakat, de egyébként? Hitünk szerint a különbség azonban nemcsak taktikai, hanem talán politikai rendszertani.
A „nyugati” demokratákat a folyamatok szabályozottsága, áttekinthetősége, versenysemlegessége, a politikai építmény kiegyensúlyozottsága érdekli. Az ideológia működésközpontú, s nem teleologikus. Szeret jól szerepelni, de ennek mindent nem rendel alá. Az újakat kevéssé érdeklik a folyamatok. Tudják, hogy kisebbségben vannak, és nincs idejük vagy csak kedvük várni. S összeállnak azzal, akivel tudnak – vagy aki maga mellé veszi őket. Kairóban most azért igazán nekik sem tetszhetnek a tábornokok. Nehéz lehet nyilatkozni külföldi lapokban arról, hogy az új erős ember, al-Sziszi tulajdonképpen liberális. De megteszik. Egyébként a halott iszlamisták rokonait a rendőrség már piszkálta, alig kapták meg a temetéshez szükséges papírokat, a halottakat napokig nem adták ki a családoknak (az iszlám nem vár, rögtön temet). Ennyit a liberalizmusról.
A nyugati mainstream média két éve magyarázta saját politikai elitjeinek és az arab értelmiségnek is, hogy most végre nyílik a tér a világi tekintélyuralom és az iszlamizmus között. Egyáltalán, hogy van harmadik út. Ezt – talán a könnyebb kezelhetőség kedvéért – nevezik el azután itt demokráciának, sőt liberalizmusnak. De az látszik, a bizalom e harmadik út iránt mostanság megfogyatkozott. Az amerikaiak és az európaiak ma úgy látják, befolyásuk az eseményekre nincs. Magával e hadsereggel sok évtizedig jól megvoltak, most sem valószínű, hogy kommunikációs problémáik lennének. De azt ma már tudják, hogy az iszlám világban nem jelenhetnek meg a viszonylag mérsékelt iszlám kormányzást is felmorzsoló erők oldalán.
De az otthoni városi radikális demokratákat ez nem érdekli. Ők tudják, hogy belátható időn belül másféle ajánlatot nem kapnak. Hogyan gondolhatta volna másképpen el-Baradei, a külföldön legismertebb egyiptomi liberális, szuperdiplomata, és Nobel-békedíjas, hogy miután veszít az elnökválasztáson és vetélytársát, a győztest a hadsereg megbuktatja, elvállalhatja az alelnökséget, s közben magát azért demokratának hiheti. S miután néhány hét elteltével rájön, hogy a történet túlszaladt rajta, s lemond, számtalan fórumon az otthoni liberális írástudók nekiesnek és leárulózzák. Gyáva, nem tartott ki még egy kicsit. Végül – állítólag – külföldre ment. Ingadozik, az ilyet le kell tartóztatni, kezdték mondogatni róla. Állítólag Ziad Bahaa el-Din, a liberális miniszterelnök-helyettes is hamarosan követi, vitába keveredett a katonákkal.
Azok egyébként – mint a puccsisták mindenütt a világon – keveset beszélnek, ha mégis, akkor a rendről és stabilitásról. De hát ott vannak a demokrata értelmiségiek. Akik készek az iszlamistákat egy kicsit le is fasisztázni, vagy kommunistázni. Kormányzásukat hasonlítják Hitler 1933-jához, vagy az 1948-as prágai kommunista hatalomátvételhez. S aki ilyesmit bármilyen úton meg tud akadályozni, az ugye magától a progresszió hívének számít. Mint most a katonák. Egyébként a 2012. januári parlamenti és 2012. júliusi elnökválasztást a megfigyelők alapvetően demokratikusnak nevezték. A liberálisok vesztettek, de igazán a 2012-eshez hasonló támogatottságuk az országban korábban még soha nem volt.
Az egyiptomi elemzők itt általában a „felülről”, vagyis a régi rendszer maradványairól meg valamilyen „mély államról” beszélnek, amely alatt a korábbi személyi függőségeket és a korrupció újraelosztó szerepét értenék. Az iszlamisták tudták, hogy ez van, és hogy ez szörnyű, és hogy ehhez nekik közük nincs, de nem mertek hozzányúlni, mert azt hitték, ha rendesen elkezdenék, nem tudják a maguk első száz napjának ígéreteit tartani. Így azután semmi sem működött. Most viszont a katonák teszik, ami világképükből és technikai ismereteikből következik, s ebből demokrácia biztos nem áll össze. Algériában hasonló helyzetben 1992 legelején a hadsereg ugyanígy lenullázta az iszlám pártok választási győzelmét, nyolcéves polgárháború és 200 ezer halott lett az eredmény, s a demokrácia azóta sem működik.
Ott egyébként akkor az aktív iszlamisták pártját, a FIS-t a kiskereskedők, a közszolgák és általában az első generációs értelmiségiek, vagyis épp azok támogatták, akik szerencsésebb időkben egy világi modernizáló, ha nem is feltétlenül demokratikus állam mögött állhattak volna. De a maradék – egyébként nagyobbrészt frankofón – többgenerációs értelmiségi elit legalább nyilvánosan nem lelkesedett a puccsista katonákért. Az egyiptomi történet laboratóriumi tisztasággal mutat be egy alapellentmondást (amire egyébként másféleképpen a közép-európai rendszerváltó liberálisok is lényegében rámentek): a falusi, kisvárosi tömegek és a nagyvárosok modernizáltsága eltérő. Persze, a peremeken élőknek is megvannak a maguk elképzelései a politika nyelvéről, feladatairól, a jó társadalomról, és ennek köze nincs ahhoz, amit és ahogy a városi liberális értelmiség beszél a politikáról.
Így szabad választásokon nyelvváltás nélkül a városi liberális értelmiség hatalomra nem kerülhet. A nagy közvélemény-kutatások szerint az egyiptomi fiatalok kétharmadának gondolkodását a család és a vallás, az egyharmadáét pedig az értelmiségi közszereplők és a többi, fiatalok által közvetített minták határozzák meg. A családot és a vallást követők a szociológia egyik klasszikusa, Durkheim kifejezésével a „mechanikus” szolidaritás keretein belül maradtak, s velük szemben a modern csoportok „organikus” szolidaritása kisebbségben lesz.
Külföldi szponzorok, lyukas legitimációjú győztesek koalíciós igényei persze esetenként ilyenkor is segíthetnek. De ha épp hiányoznak vagy gyengék, úgy látszik, maradnak a katonák. Közben, szinte mellékesen, diszkreditálják a mérsékelt iszlamistákat a radikálisok szemében és az utca számára közellenséget csinálnak a szekularizmusból. A demokráciának az arab világban jó időre annyi. A katonák önmagukat hozták, a nagyon ügyetlenek itt a demokraták voltak.
