Társaim a díszlépést gyakorolják az udvaron, a kézilabdakapuk között vonulnak fel-alá, száz méterről is fölismerném őket, látom, melyik teszi oda magát, melyik sunnyog, melyiknek a fejét ordítaná le Gárdonyi zászlós, melyiknek rúgna a bokájába, a cimmogó kopaszgyíknak, csapja oda, katona, ne sajnálja, persze a teniszcipők nem úgy szólnak, mint a bakancsok, nem csattognak olyan félelmetesen, a büféfolyosó ablakából nézem a tankörtársaimat, ragyog és feszült az arcuk,

miért nem megyek le közéjük, jó móka, vonulni kidüllesztett mellel a lányok előtt, csatlakoznom kellene a férfias játékhoz, ráadásul nagyon is szerettem a díszlépést, tökélyre fejlesztettem a laktanyában töltött hónapok alatt, a többi harci készség e lsajátításában hátul kullogtam, tejfölképemmel, Lennon-szemüvegemmel a reménytelen antikatona prototípusát testesítettem meg, puszta kinézetemmel kérdésessé téve egy esetleges mozgósítás komolyságát, viszont enyém volt a legszebb díszlépés a szakaszban, precíz, lendületes, pontos,mindent gyűlöltem,minden ott töltött percet, kivéve mikor a díszlépést gyakoroltuk, legszívesebben állandóan díszlépésben közlekedtem volna, bele tudtam feledkezni, fel tudtam benne oldódni, ráadásul a díszlépésnek köszönhettem, hogy nem süllyedtem teljesen az üldözött véglények közé, figyeld már, milyen fainul vágja ki a díszmenetet az az idióta,

társaim katonásdit játszanak a főiskola udvarán, pedig a díszlépést úgy találták ki, hogy kényelmetlen legyen, a díszlépés kínzó és groteszk balettja ellentmond az emberi test anatómiájának, az emberi testet dróton rángatott marionettfigurává alázza, de én valamiért mindig is élveztem, ahogy a tankörtársaim is láthatóan élvezik most, hogy immár semmi nem hasonlít, mégis minden ugyanaz, élvezik a heccet, a gúnyt, hogy civilként, civil ruhában, civil helyszínen menetelnek, nem Gárdonyi zászlós, hanem a partvonalnál álldogáló lányok szeme láttára, tankörtársnőink szórakoztatására, akiket nem a hivatástudat vagy a tudásszomj hozott ide, nem ismeretekre vadásznak a Gagarin utcában, hanem férjjelöltre, nem rejtik véka alá, miért mustrálgatják a betonon trappoló fiúkat, magukat kelletve, vihorászva,

a díszlépést nem lehet elfelejteni, ahogy az úszást vagy a biciklizést se, és csak azért nem csatlakozom hozzájuk, mert a hajam a vállamig ér, furcsa lenne lobogó hajjal díszlépést kivágni, vagy lehet, hogy titokban abban reménykedem, hogy feltűnik a folyósón Kubovics Böske, akibe hónapok óta szerelmes vagyok, de nem merem megszólítani, mert előbb szakítanom kellene Lizával, a barátnőmmel, így lenne tisztességes, szeretem Lizát, de Kubovics Böskébe vagyok szerelmes, vagyis teljesen össze vagyok zavarodva,

kávéval a kezemben állok a pingpongasztal és a büfé közt az ablaknál, katonaviselt férfi és sóvárgó kamasz, társaim a díszlépést gyakorolják az udvaron, látszólag a lányok mulattatására, valójában valami mélyebb ok miatt, arcukon a színészkedés maszkja mögött fölsejlik a delírium, fővetés jobbra, kiáltja Both honvéd, aki úttörővezetésből írja majd a diplomamunkáját, a következő lépés ütemére fejüket komoran a lányok felé csapják, de már nem látják őket, mosolyuk vicsorgás, a díszmenet mintha nem is díszmenet lenne, hanem gyászmenet, már egyik se sunnyog, erőből, egyszerre csapják talpukat a betonhoz, eggyé forrnak ebben a sötét eksztázisban,

közben a pingpongozók is eltűntek, csak két harmadikos ül a büfében, nemsokára megtudom, miért néznek rám ilyen kíváncsi és frivol tekintettel, kötelező paradicsomszedés közben fogok velük összebarátkozni, arról beszélgettek, mennyire utálják a főiskola vonalas légkörét, ebből máris tudható, hogy nem voltak katonák, a katonaviselteknek ez a légkör föl se tűnt, szó nélkül tudomásul vették, mégse kell január közepén reggel hatkor, öt perccel ébredés után tök sötétben, mínusz tíz fokban félmeztelenül ugrálni az alaki téren ordító sültparasztok között, az egyik harmadikos ekkor azt mondja a másiknak, hogy csak azért lehet kibírni az iskola bigott légkörét, mert látszik, hogy néhányan ugyanúgy utálják, mint ő, például ott az ablakban, és itt rám mutat, az a lány,

az a lány, hümmög a másik, és hogy ő is rokonszenvezik az olyanok látványos rosszkedvével, mint én ott az ablaknál, de biztos-e, hogy lány vagyok, és nem fiú, mert szerinte ez legalábbis kérdéses, ezen aztán ellamentálnak egy ideig, ezért nézegetnek olyan kutató tekintettel, és akkor lehet, hogy ez volt az ifjúság, az ifjúság egy emblematikus pillanata, hogy várom, hogy felbukkanjon a folyosón a szerelmem, akit nem merek megszólítani, mert valami tiltja, közben két srác azon töpreng, hogy fiú vagyok-e, vagy lány, szerencsére nem kérdezik meg, ne haragudj, de te fi ú vagy, vagy lány, aztán pár nappal később állunk a paradicsomföldön, bokáig rohadt paradicsomban, zuhogó esőben, másnaposan, és mondom nekik, hogy én egyébként csak azért álltam ott az ablakban akkor, mert a társaim az udvaron a dísz lépést gyakorolták, és közben arra gondolok, hogy úristen, hová kerültem, mivé lettem, és hogy mennyivel egyszerűbb lenne egyedül megőrülni.

FOTÓ: KURUCZ ÁRPÁD