Janika, díszelőadás
Ennek megfelelően a nap karikatúrája alatt a következő szöveg állt: London felé beszállás délután öt órától! Az „alacsonyan röpködésből” arra lehet következtetni, hogy nem kisasszonyfutballt játszottak a „baráti” felek, melyek mindegyikét magyar szakvezető irányította: a magyar válogatottat Baróti Lajos, a keletnémetet Sós Károly szövetségi kapitány dirigálta. A nézők közül 74 ezer volt magyar, hatezren pedig az NDK-ból érkeztek, főként Trabanttal és a Wartburg 311-es meg 312-es típusával, mert – noha a szocialista országok közötti légi forgalmat nyomott árú jegyek jellemezték – Berlinben, Drezdában vagy Lipcsében még a kedvezményes repülőutat sem tudták megfizetni a dolgozók.
A belépők nem terhelték meg a pénztárcát, bár a tikettek kincset értek. Diákjegyet már hat forintért lehetett váltani – igaz, az hivatalosan a stadion tetejére szólt, ahonnan gyufaszálemberkéknek látszottak a játékosok –, miközben a „Kényelmesen nézheti a tévéműsort” szlogennel reklámozott Merkur fotel darabja 870 forintba került. Az állami kereskedelem mindenesetre jó érzékkel csapott hírverést az ülőbútornak, hiszen az után indította tévéfotelkampányát, hogy a meccs 80 ezer „zsugája” elővételben elkelt.
Az eladáshoz nem kellett sok idő: az árusítás október elsején, pénteken kezdődött, és hétfőre már valamennyi belépő elfogyott úgy, hogy vasárnap nem tartott nyitva az akkori Népköztársaság útján (a mai Andrássy úton) álló, rendszeresen megrohamozott jegyiroda. A Stadion Szállóban nyugodtabban teltek az órák. Ott lakott a válogatott. Ám nem arról a hotelről van szó, amely a Budapest Sportcsarnokkal egy időben épült (a fedett arénával együtt avatták fel 1982-ben), hanem a Népstadion toronyépülete mellett létesített kis szállodáról: ebben mindössze huszonhat szoba volt, és egyszerre legfeljebb 101 személyt fogadhatott.
Hatvanöt őszén nem tanyáztak benne annyian, csupán a nemzeti együttes két edzője (Barótin kívül Illovszky Rudolf), orvosa (dr. Botár Zoltán), gyúrója (Vinkovics Lajos), valamint tizenöt kerettagja „foglalta el”. A tizenötből tizenegyen két klubból, a listavezető Vasasból és a második helyen álló FTC-ből kerültek ki, de ebben a versengésben az ezüstérmes pozícióban lévők vitték el a pálmát: Géczi István, Novák Dezső, Mátrai Sándor, Rákosi Gyula, Albert Flórián és Fenyvesi Máté a Ferencvárost, míg Mészöly Kálmán, Ihász Kálmán, Mathesz Imre, Fister Ferenc és Farkas János Angyalföldet képviselte (6-5).
Egy-egy labdarúgót delegált a Tatabánya (Gelei Józsefet), a Honvéd (Sipos Ferencet), az MTK (Nagy Istvánt) és az Újpest (Bene Ferencet), a négy „egyke” közül azonban háromnak jó esélye nyílt arra, hogy helyet kap a tizenegyben. A kérdés csupán az volt: Rákosi vagy Fister lesz-e (mostani kifejezéssel) a bal oldali középpályás? Baróti a Gelei – Mátrai, Mészöly, Sipos, Ihász – Mathesz, Rákosi vagy Fister – Farkas, Bene, Albert, Fenyvesi kezdő csapat szerepeltetését tervezte, aztán változtatnia kellett elképzelésén, mert Mészöly az utolsó edzések egyikén megsérült. Így Mátrai lett a közép-, Novák pedig a jobbhátvéd, s végül Rákosit küldte pályára a szakvezető, akinek jó érzéke meg szerencséje is volt: Rákosi és Novák egyaránt gólt szerzett...
Sós jóval szerteágazóbban válogatott: egy-egy futballistát vetett be Rostockból (Herbert Pankaut), az Odera menti Franfkurtból (Jürgen Nöldnert) és Karl-Marx-Stadtból (Dieter Erlert), kettőt-kettőt Berlinből és Jenából (Otto Frässdorfot és Waldemar Mühlbächert, illetve aDucke testvéreket, Petert és Rolandot), míg négyet Lipcséből (Horst Weigangot, Manfred Waltert, Manfred Geislert és Henning Frenzelt). Közülük Weigang kapusnak nem sok öröme volt 1965-ben a magyar fővárosban, annál inkább a boldogságban úszott húsz évvel később Szófiában, hiszen lánya, Birte két arany- és egy ezüstérmet nyert az úszó-világbajnokságon (majd egy első és két második helyezést ért el 1988-ban a szöuli olimpián). Annyiban azért hasonlítottak egymásra a sportos helyszínek, hogy Budapesten is vizes volt a pálya...
Fél óra múltán megannyi hazai szem szintén nedvessé vált, hiszen Nöldner átadásával Peter Ducke kiugrott, és vezetést szerzett az ellenfélnek. A magyar szurkolók addig csupán hurráoptimistának tartották a Deutsches Sportechót, a keletnémet lap ugyanis azt írta: „Ha illúzióink nincsenek is, reménykedünk, elvégre lépésről lépésre közelítettük meg a magyar válogatott színvonalát.” E megállapítást alátámasztotta, hogy a B együttesek egy nappal korábbi találkozóján, melyet Gerában rendeztek, az NDK második csapata 2-1-re legyőzte honfitársaink Varga László – Bakos, Orbán, Dunai Lajos, Kincses (Marosi) – Solymosi, Komora – Molnár Dezső, Varga Zoltán, Puskás Lajos, Korsós (Zámbó) összetételű, egészen kiváló labdarúgókból álló gárdáját.
Ellentmondott viszont a „demokratikus köztársaságban” tapasztalható derűnek, hogy a legjobbak addigi hét találkozója közül egyet sem nyert meg az NDK-garnitúra (öt győzelem, két döntetlen volt a magyar mérleg). S az első félidő vége felé sikerült is egyenlíteni: Bene lövését Weigang kiejtette, és Rákosi két méterről a kapuba passzolt. Majd a szünet után Novák szabadrúgásból fordított; „hálából” Baróti kihagyta őt a vb-keretből, sőt még az – egy kori megfogalmazás szerint – „itthon készülők” közé sem jelölte. (Pedig Mészöly sérülését és a jobb-bekk bevetését így kommentálta: „Legalább lesz egy jó szabadrúgónk.”) A „maradiak” közé tartozott Göröcs János, Puskás és az az Ihász, akit a világbajnokság csoportmérkőzései után Angliába rendelt a szövetségi kapitány, aztán mégsem játszatta őt a Szovjetunió csapata elleni, 2-1-re elvesztett negyeddöntőn...
Ám hol voltunk még Nagy-Britanniától! Nöldner szöglete után Peter Ducke egyenlített (2-2), majd a hetvennyolcadik percben ugyanúgy ott hagyta a magyar védőket, mint a mérkőzés első góljánál. A magyar futball „Fekete Pétere” lehetett volna, ha mesterhármast ér el, Gelei azonban megmentette hazánk fiait a fenyegető triplázástól, és két perccel később Farkas mámorossá tette a diadalra váró, de mind aggodalmasabb Népstadiont. Az ötvenedik válogatott mérkőzését játszó Albert alakította ki a helyzetet, a Vasas-csatár pedig – mint rendesen – értékesítette azt, és már nemcsak a jubilánsokat (Sipos hetvenedszer vette fel a címeres mezt), hanem a 3-2-es győzelmet is lehetett ünnepelni. A találkozó előestéjén Baróti nemhiába vitte a keretet a Kamara Varieté előadására, a színpadon megjelenített Pesti álmok valóra váltak...
„Ott leszünk Angliában!” – ujjongott másnap a Népsport. Farkas ellenben azt mondta: „Kapkodtam a levegő után.” Ám mire a hallgatóság összenézett volna, hozzátette: „Mármint akkor, amikor a nyakamban volt az egész csapat.” A mérkőzést eldöntő extraklasszisról az outsidernek nem nevezhető Peter Ducke azt nyilatkozta, hogy „úgy száguldozott, akár a gyorsvonat”, míg a sportújság így írt róla: „Farkas volt a magyar válogatott legjobbja. Rengeteget változtatta a helyét, többször feltűnt a másik szélen. (...) A győztes gólt rendkívül higgadtan és tudatosan szerezte.” A meccs hősét balti lapban is méltatták. A mérkőzést Kestitus Andziulis játékvezető dirigálta: ő hivatalosan szovjet volt, de litván földről érkezett. Civilben pedig sportújságíróként dolgozott. Ennélfogva Kaunasban megemlékezhetett arról, hogy a meggypiros mezesek Farkasa nagyobb népszerűségnek örvendett a hatvanas évek közepén, mint minden idők legkedveltebb magyar színdarabjainak-mozifilmjeinek egyike, Békeffy István és Stella Adorján Janikája...
Magyarország–NDK 3-2 (1-1)
1965. október 9., Népstadion, 80 000 néző. Jv.: Andziulis (szovjet).
Magyarország: Gelei – Novák, Mátrai, Sipos, Ihász – Mathesz, Rákosi – Farkas, Bene, Albert, Fenyvesi.
NDK: Weigang –Frässdorf, Walter, Mühlbächer, Geisler – Pankau, Nöldner – Frenzel, Erler, Peter Ducke, Roland Ducke.
Gól: Peter Ducke (30. és 72.), Rákosi (40.), Novák (53.), Farkas (80.).
