– Na végre – Bea ennek ellenére mégis megkönnyebbült. – Már nagyon aggódtam. Hol vagy? Szerintem már mindenki kijött, csak te…

– Igen, mint észrevetted, én még nem.

– Na de hát merre vagy?

– Bent. S még egy ideig bent is leszek. Elveszett a csomagom.

– Ez most komoly?

– Szerinted viccelnék ilyesmivel?... Ne haragudj, de most nem érek rá cseverészni. Majd megyek nemsokára.

A telefon elhallgatott. Bea néhány pillanatig még bámulta az elsötétedő kijelzőt, aztán a táskájába csúsztatta a készüléket. Fölállt a székből, és járkálni kezdett. Először automatikusan megint az újságospult irányába vezették a léptei, ám ezúttal gyorsan visszakozott. Sokadjára nézte volna végig a színes címlapokat, úgyhogy most épp csak egy röpke pillantást vetett rájuk, majd balra fordult, és elindult a kijárat felé.

Odakint sokkal melegebb volt, mint a váróteremben. Már leszállt az éj, ám a hőség mintha semmit sem enyhült volna. Beának eszébe jutott, hogy ez az az időszak, amikor hullócsillagokat lehet látni. Erre külön fölhívták a figyelmet a rádióban, ami a taxiban szólt idefelé jövet. Ráadásul – így mondták –, van is rá esély, hiszen napok óta nyoma sincs egyetlen felhőnek se. Bea még soha nem látott hullócsillagot. Városban nem is lehet. Fölnézett az égre, ám onnét csupán a szokásos komor feketeség tekintett vissza reá. A repülőtér fényei elnyomták az égitestek halovány pislogását. A levegő mozdulatlan volt és forró.

Az épület előtt taxik sorakoztak. Kicsivel arrébb, a megállónál várakoztak a londoni géppel szinte egyszerre landolt krétai charterjárat utolsó, még itt lévő utasai, akik a nyaralás után föltehetően már nem akartak taxira költeni. Nem sokáig kellett álldogálniuk, kisvártatva elnyelte őket a közlekedési vállalat menetrend szerint közlekedő autóbusza.

Bea visszament a váróterembe. Egy idő után Tibor is megérkezett, Bea már nem is számolta, mekkora késéssel. Pólót és térdnadrágot viselt, az arca gyűrött volt, a haja borzas, a tekintete (kánikula ide vagy oda) fagyos. Úgy nézett ki, akár egy dacos kisgyerek. Kezei ökölbe szorítva, mintha még most is az elveszett utazótáska fülét szorítanák. Megölelték egymást. Helyesebben Tibor hagyta, hogy Bea megölelje, az ő karjai ímmel-ámmal viszonozták az ölelést. Bea érezte, hogy a férje pólója izzadtságszagú.

Tibor megrázta a fejét: – Nagyon dühít. Iszonyúan dühít. El se tudod képzelni, hogy mennyire.

– Semmi baj. Másnak is veszett már el a csomagja. Majd megkerül. Fölhívnak, ha meglesz.

Tibor türelmetlenül mordult egyet. Ahogy kiléptek az épületből, visszahőkölt. Kapkodva szedte a levegőt, mintha nem lenne belőle elég.

– Eszméletlen. Itt ekkora hőség van? Éjszaka is? Tisztára mint a pokolban. Meg lehet fulladni.

Bea vállat vont: – Írtam neked, hogy napok óta kánikula van. S előre szólok, hogy a lakásban se kellemes. Én alig alszom. De állítólag még két nap, és vége. Amúgy ott is meleg lehetett.

– Hol? Bea mosolyogni próbált: – Hogyhogy hol? Hát Angliában.

Tibor a felesége arcát fürkészte: – Ezt meg honnét veszed?

– Éreztem – Bea nevetett. – A pólódon. De nyugi, semmi baj. Tudod, hogy engem nem zavar.

– Igen – mondta Tibor –, ott is meleg volt. Ám másképpen meleg. Ott mindig fújt a szél. A tengerparton főleg.

– Tengerparton?

– Mármint Brightonban... Egyszer elmentem Brightonba. Kikapcsolódni kicsit. Vonattal nem vészes. Nincs messze Londontól.

A taxiban mindketten hátulra ültek. Bea Tibornak az ülésen nyugvó keze után nyúlt. Végül egyszerűen csak rátette a tenyerét.

– Patrickkal mentél a tengerpartra?

– Kivel?

– Hát azzal az ír sráccal, akivel megismerkedtél a könyvtárban. Írtad, hogy milyen jó fej, és hogy végre van társaságod. Meg hogy ő is hasonló témában kutat.

– Ja igen. Persze. Patrickkal. A könyvtár után elmentünk sörözni, és akkor ő azt javasolta, hogy ugorjunk le egy napra Brightonba heverészni kicsit a tengerparton. Merthogy ránk fér a sok okosság után. Úgy voltam vele, hogy jó ötlet.

– Az is volt. Jól tettétek, hogy elmentetek. Ezek szerint jó fej a Patrick.

– Jó fej. Persze. Igen.

– Elhívhatnád ide. Hozzánk. Alhat a kisszobában. Nem mondtad neki?

– Nem.

– Hát írjál neki. Akár még most, hogy hazaértünk.

– Jó. Majd írok. Tibor elfordította a fejét. Kifelé nézett az ablakon. Nem is szólalt meg többé hazáig. Pedig Bea akart volna még mondani valamit. Ki is nyitotta a száját, aztán inkább csöndben maradt. Arra gondolt, Tibort a kisszoba fölemlegetése zavarja. A kisszobát afféle lomtárnak használták. Az lenne a gyerekszoba. Egyszer. Majd. Ha sikerül végre az úgynevezett babaprojekt. Ami egyelőre sehogy nem akar sikerülni. Úgyhogy többnyire zárva tartották a kisszoba ajtaját.

A lakótelepen is nyomasztó meleg fogadta őket. A házak között megrekedt a forró levegő, amelyet a beton itt nemcsak alulról, hanem oldalirányból is hevített.

– Semmi kedvem nem volt hazajönni. Először akkor mondta ezt Tibor, amikor kiszálltak a taxiból. Másodjára akkor, amikor beléptek a kelkáposztaszagú, összefirkált és reklámújságokkal teledobált lépcsőházba. Harmadjára akkor, amikor leült a gondosan megvetett franciaágy szélére.

Beának mind a háromszor összeszorult a szíve.

– Olyan, mintha akváriumban lennénk. Üvegházban. Miért nem nyitod ki az ablakot?

– Napközben nem tanácsos. Csak a forróság jön be. De most talán megpróbálhatjuk. – Bea az ablakhoz lépett és kinyitotta. Valamelyest tényleg jobb volt. Itt, a nyolcadik emelet magasságában már úgy-ahogy mozgott a levegő.

Tibor elment fürödni. Bea még azelőtt megfürdött, hogy kiment volna a repülőtérre, most azonban úgy érezte, nem árt egy újabb gyors zuhany. Amikor visszajött, Tibor már az ágyon feküdt. Fölvett egy rövid ujjú pizsamát, de nem takarózott be. A plafont nézte.

Bea a számítógép sötét képernyője felé bökött: – Nem írsz Patricknak?

– Nem... Lekapcsolnád a villanyt?

– Persze. A szoba sötétségbe borult. Mielőtt lefeküdt volna, Bea egy pillanatra kinézett a nyitott ablakon. Az itteni égbolton pislákolt néhány halovány égitest. Hullócsillagot viszont most se látott.

Bea a férje felé fordult. Simogatni kezdte a karját, a mellkasát. Amaz nem mozdult. Világított a szeme fehérje.

– Jó, hogy hazajöttél – súgta Bea, és egy csókot lehelt a férje arcára.

Tibor továbbra sem mozdult.

– Fáradt vagy? Hagyjalak? Tibor csak nagy sokára szólalt meg:

– Patrick nem létezik.

– Tessék?

– Azt mondtam, Patrick nem létezik. Semmiféle ír sráccal nem találkoztam. Én találtam ki.

– Akkor – Bea néhány pillanatig habozott – a tengerparton sem voltál?

– Voltam a tengerparton. De nem Angliában.

– Hát akkor hol?

– Egyáltalán nem voltam Angliában.

– Tibor úgy beszélt, olyan monoton hangon, mintha egy unalmas szakszöveget olvasna fel. Valamit a kutatási anyagából. – Kutatni se voltam. Nem is nagyon kutathattam volna, ilyenkor, nyáron zárva van egy csomó könyvtár. Krétán voltam. Nyaralni.

Bea lelki szemei előtt egyszeriben megjelentek a charterjárat utolsó utasai a reptéri buszmegálló előtt. Vajon ő is ott állt közöttük? Az a másik? Akinek eddig csak sejteni lehetett a létezését, most azonban a kánikulai égből egyszeriben reá szakadt a bizonyosság.

Elhúzta a kezét a férjétől.

– Semmi kedvem nem volt hazajönni –mondta Tibor negyedjére is.