Kedves Laci!

Júniusi leveled óta (Alkotmányos kiegyezés vagy kis megállapodás, Népszabadság, június 22.) nem történt itt semmi érdemleges. A kormány és az inkább csak politikai árnyalatokban gyarapodó ellenzéke továbbra is tapos-tapos a maga külön-külön mókuskerekében. Te, elgondolkodván az ellenzék esetleges győzelme utáni országról, mivel a nagy kiegyezéseknek nem adsz túl sok esélyt, párbeszédről, kis megállapodásokról, praktikus paktumokról beszélsz, valami olyasmikről, mint amilyen Antall József és Tölgyessy Péter megállapodása volt a kormányozhatóság érdekében. Tudom, nem vagy buzgó újságolvasó, de értesülhettél róla, javaslatod nem aratott nagy sikert. Hiszen a kis és gyakorlatias kiegyezéseknek politikai ízük van. Napokra rá, hogy írtál, már Tamás Ervin is csak rezignáltan legyintett egy cikkében: „paktumocskák” – írta. A paktum, vagy szebb nevén a politikailag ellenérdekelt riválisok közt létrejött megállapodás senkit nem hoz lázba, nem ígér virágos vasárnapot a hétköznapi politikában.

Egy kerekasztal mellett kigondolt „történelmi kompromisszumnak”, „árokbetemetésre” szólító felhívásnak, „nemzeti minimumról” való fantáziálásnak nincs keletje – s tán okkal. Az viszont politikai vétek, ha kormány és ellenzéke között bármiféle megbeszélés, esetleg megállapodás szégyenteljes paktumnak minősül. Tapasztalhattad nemrégiben, hogy még baráti körben is szemrehányásokat kaptál, amiért kormánypárti politikusokkal trafikálsz, néha még olyanokkal is, akik holmi turul szobrokat tűrnek meg maguk körül. Kifakadtál, emlékszem, hogy „már megint az a kurva turul, amikor annyi más fontos elintézendő lenne”. A békéltető politikai közvetítésedben az vált ki nemtetszést, hogy egyáltalán párbeszédről révedezel az ellenzékiek és kormánypártiak között. Sokan, ebben a maradék közérdeklődésű közegben úgy vélik, hogy ha a kormány és tábora nem rajong a procedurális demokráciáért, nem pazarolja drága idejét párbeszédre, akkor mi se álljunk szóba velük. Amikor egyik közös barátunknak mégis megemlítettem, hogy egy jövőbeni kormányzásról fantáziáló ellenzéknek azért tán meg kéne egyben-másban egyeznie a most kormányon lévőkkel, megkaptam a kerek választ: „Ezekkel? Soha!”

Nos, alighanem ezt a hangulatot érzik az ellenzék vezetői is, s ezért öblösítik retorikájukat. Ezért is alacsony az ázsiójuk Bajnai Gordon visszafogottabb beszédeinek, hiszen ő szemmel láthatóan alkalmatlan arra, hogy agyagba döngölje ellenfeleit. „Mit akar itt ez az ember?!” Még a magukat szívesen liberálisnak tartók közt is számosan a megtorló elégtételt vélik kívánatosnak. Pár hónapja a szocialisták elnöke elzarándokolt Erdélybe, és bocsánatot kért elnök elődje miatt, aki a magyar állampolgárságnak a határokon túlélőkre való kiterjesztését ellenezte. Kormányunk külhoni hívei visszautasították a közeledést: „a bocsánatkérést elfogadjuk, de nem bocsátunk meg”. A pártelnök azóta megértette az idők szavát és odanyilatkozott, hogy „ezzel a rendszerrel nem lehet egyezkedni, nem lehet kompromisszumot kötni, ez a rendszer jelenünket és jövőnket zabálja fel, ennek a rendszernek bukni kell, vezetői felelni fognak.”

Bőven vannak, akik úgy érzik, így kell beszélni. Erre Te részmegegyezéseket javasolsz. Nem átallod Deák Ferenc hívének mondani magad, aki képes volt a megváltás helyett a kisebbik rosszat választani. Hová lett a kérlelhetetlen 1968-as ifjúságod?

De gúny helyett inkább a megértés. A szocialista párt elnökétől idézett mondat utolsó tagja, azaz „vezetői felelni fognak” –viszolygással tölt el. Kihallik belőle a büntetőjogi felelősségre vonás fenyegetése, annak a gyakorlatnak a folytatására tett ígéret, amelyet a jelenlegi kormánypárt alkalmazott hatalomra kerülésekor. Nem jó olyan országban élni, ahol a büntetőjog a hétköznapi politika részévé válik. Ez nem egyszerűen veszélyes, hanem romboló –és megveszekedett védekezésre késztető politika. Ráadásul egyre több az erre utaló nemzetközi példa is. Minisztereken, miniszterelnökökön kattan a bilincs a kárörvendők kórusának kielégült helyeslésével. „Aki szelet vet, …”, de már egyáltalán nem érdekel, hogy ki kezdte. Abba kell hagyni! Lehet és kell értekezni a felelősségek kategoriálisan különböző fajtáiról, azaz külön-külön a személyi-, az erkölcsi-, a magán- vagy büntetőjogi- és persze az ezektől különböző politikai felelősségről. Aki azonban a politikai felelősséget – először a retorika, majd az intézményesség szintjén –összemossa a másfajtával, annak elment a józan esze. Ez nem a liberális demokrácia, hanem az elemi demokrácia feladása, mert a zsigeri félelmet hozza vissza: ha legyőznek, véremet veszik. A demokratikus politikai váltógazdaság a megtorlásmentes hatalomváltás korát hozta el. Jobb volna megmaradni benne.

De tovább megyek, én például még azzal is egyetértek, amit egyik igen jeles hazai matematikusunktól hallottam. Azt vetette fel, hogy az elkövetkezendő választások előtt már eleve le kellene szögezni a kormánypozícióra számító ellenzéknek, hogy lojális köztisztviselőket a kormányváltás után nem bocsátanak el. Se az adminisztratív államtitkár, se a járási tisztviselő ne féltse állását az új kormánytól. „Óh, milyen naiv vagy te” – mondták udvariasan, mert egyébként politikai hülyének néztek, amikor emellett érveltem. „Nem látod, hogy ezek telepakolták nem csupán a kormány-, hanem az államapparátus egészét a saját embereikkel?” – Hogyne látnám, de fenyegetődzés helyett hátha jobb a köztisztviselők pártsemleges lojalitásában bizakodni. Talán sokakat el is gondolkodtatna egy ellenzéki vezető ilyen értelmű bejelentése, jelezve egy kívánatos politikai modort. A kormány ellenzékének nem kéne a Fidesz-kormány kaptájára formálódni.

Valamikori tanszéki kollégánk, a mostani igazságügyi miniszter minapi nyilatkozatában hallhattuk, hogy minisztériumának kétharmada negyven évnél fiatalabbakból áll, „és ez a nemzedékváltás a területi igazgatásban is meg fog jelenni”. Minden bizonnyal. Ez a nagyszabású nemzedékváltás nekem személyesen nem szimpatikus, a negyven év felettiek lekicsinylésére, kisöprésére való igyekezetre utal. Ettől függetlenül, miért ne lehetne bízni a köztisztviselők lojalitásában az új kormány iránt éveik számától függetlenül? Jó-e, ha a bizalmat – amelynek hiányáról annyian és annyit lamentálnak – már eleve mellőzzük?

De hadd fejezzem be levelemet azzal, hogy gratulálok Surányi Györggyel írt beszélgető könyvetekhez (Határátkelések; 2013, Kalligram), amelyben száz oldalakon keresztül adtok gazdasági és politikai érveket ahhoz, hogy az államközi viszonyokban, és itthon is, a párbeszéd, a bizalomépítés és a megegyezés a jobb út. A levelem címéül választott sort meg – ráismerhettél –, Adytól kölcsönöztem, akinél a teljes mondat így hangzik: „Turulok keringenek a levegőben, nyílzáport lőnek a Nap felé, támadásra készülnek a magyarok”. Talán nem kéne.