Társadalmi viktimológia
Hasonlóképpen áll a helyzet a politikai közösség ellen elkövetett bűncselekményekkel: a jogtiprással, a szabadságjogok korlátozásával, önkényuralmi rendszerek, zsarnokságok vagy diktatúrák kiépítésével. Itt is partnerekként feltételezik egymást áldozat és elkövető: a társadalom és a hatalomra jutott türanniszvezér. A viktimológia az áldozattá válás okait kutató fiatal tudomány. Bárki válhat köztörvényes bűncselekmények, politikai erőszak, gazdasági szélhámosság áldozatává, az áldozatok többsége azonban jól körülírható társadalmi csoportokból kerül ki, és viselkedése is hasonló jegyeket mutat.
A viktimológia nem foglalkozik ugyan a szakrális áldozatok sorsával, szembeötlő azonban, hogy amíg létezett kultikus emberáldozat − Gyehenna völgye a megmondhatója −, az isteneknek feláldozott személyek jobbára ugyanazokból a csoportokból (gyermekek, serdülő ifjak, fiatal nők, értelmi fogyatékosok, idegenek) kerültek ki, amelyeknek képviselői kriminálviktimológiai szempontból is leggyakrabban válnak bűncselekmények áldozataivá. Persze a kultikus áldozati szertartásban nem védekezésre való képtelenségük, viszszahúzódó félénkségük, zavart viselkedésük, gyámoltalanságuk, sebezhetőségük, kiszolgáltatottságuk miatt esett a választás e csoportok tagjaira, hanem rendkívüli szakrális értékük − a vitális erő, a szűzi tisztaság, az e világon túliság − tette őket alkalmassá az isteneknek tetsző áldozati ajándék szerepére.
A kriminálviktimológia az áldozatoknak a bűncselekmények létrejöttéhez való hozzájárulását, közelebbről: az áldozattá válásnak magában az áldozatban rejlő okait kutatja. A társadalmi viktimológia hasonlóképpen azt vizsgálja, hogy a hatalmat kisajátító politikai csoport vagy személy (önkényuralkodó, diktátor, zsarnok) nyílt vagy burkolt, lelki vagy fizikai erőszakának áldozatául esett társadalmi csoportok vagy egész társadalmak mennyiben járulnak hozzá maguk is az önkényuralom létrejöttéhez és fennmaradásához. A társadalomlélektan, ezen belül a hatalom lélektana még várja a maga Hans von Hentigjét, aki a The Criminal and His Victime (A bűnöző és áldozata) című 1948-as megalapozó művével a viktimológiát a kriminológia önálló kutatási területévé tette, igaz, az új szaktudomány neve nem tőle, hanem Frederic Werthamtől származik, aki 1949-ben megjelent Show of Violence (Az erőszak látványa) című művében először használta a viktimológia szót.
Egyébként Hentig, aki a náci Németországból a 30-as évek végén emigrált az Egyesült Államokba, joggal tekinthető a politikaiáldozat-tudomány úttörőjének is, hiszen korai − a weimari Németország atmoszféráját, félelmeit és várakozásait tükröző –műveiben a hatalmi téboly pszichopatológiáját is az ennek áldozatául esett társadalom lélektana felől vizsgálta. Illusztrálásul elég 1924-ben megjelent tanulmányai címét felidézni: Robespierre: A hatalomvágy pszichopatológiája; A cezarománia: Tiberius császár betegsége; Machiavelli: Az államcsíny és az államérdek pszichológiája. Hentig az elsők közt értette meg, mi készülődik hazájában, milyen félelmetes erők fenyegetik a társadalmilag gyökértelen, az államot határozatlanul kormányzó, a szélsőséges politikai populizmus erőivel szemben tehetetlen weimari demokráciát, ezt az igazi áldozatdemokráciát (1923-ban, nem sokkal az után, hogy − Rudolf Hess révén − személyesen is megismerkedett Hitlerrel és pártjával, Hentig maga is résztlet meghiúsításában).
A bűn elkövetéséhez persze nemcsak áldozatra, hanem sok minden másra, egyebek között helyszínre is szükség van. A viktimológia „áldozati zónának” nevezi azokat a színtereket, ahol bűnelkövetők és áldozatok leggyakrabban futhatnak össze egymással. Nemcsak a nagyvárosi térben találhatók meg ezek az „áldozati zónák” (a krimikből is jól ismert elhagyott helyek: sötét sikátorok, mélygarázsok, aluljárók), hanem a történelemnek is megvannak a maga „áldozati zónái” (gazdasági válságok, rendszerváltások, radikális reformok, forradalmi átmenetek, háborúk), és ezekben már egész nemzetek, népek, népcsoportok „viktimizálódhatnak”. Nemcsak abban az értelemben, hogy újra meg újra a történelmi erőszak tényleges áldozataivá válnak, hanem abban is, hogy mindinkább az áldozat mentalitását és az áldozat habitusát veszik föl, amivel viszont eleve áldozatsorsra kárhoztatják magukat.
A magyar társadalom régóta halmozottan áldozattudatú és áldozatviselkedésű társadalom: egyfolytában a körülmények, a birodalmi terjeszkedések és nagyhatalmi érdekek, a nemzetközi paktumok és összeesküvések, távoli hatalmi központok és rosszindulatú szomszédok áldozatának tudja magát; a diktatúra áldozatának, a rendszerváltás áldozatának, a demokrácia áldozatának, a kormányok áldozatának, a külföldi bankok és a még külföldibb tőzsdespekulánsok áldozatának; nemzetközi pénzügyi központok és multinacionális cégek áldozatának; a válság áldozatának, a „bankárkormány”, a „maffiakormány”, a „maffiabaloldal”, a „maffiajobboldal”, a neo liberalizmus, a nemzeti populizmus áldozatának, tegnap a privatizálások, ma az államosítások áldozatának és így tovább. Fel sem lehet sorolni a „nemzeti együttműködés rendszere” kárvallottjainak, sértettjeinek minden csoportját: szinte minden héten áldozatául esik valamilyen társadalmi csoport a centrális erőtérből vezérelt kétharmados többség rendteremtő jótéteményeinek.
Az áldozatszerep, az áldozatérzület azt jelenti, hogy a társadalomban a többség eleve reménytelennek vagy értelmetlennek lát, és ezért fölad minden ellenállást az erőszaktevővel szemben, és tétlenül, bénultan vagy gyámoltalanul kapálózva törődik bele végzete beteljesülésébe. Bár a paternalista és fallokratikus hatalomnak is kiemelt áldozati célcsoportjai a gyerekek, a nők, a fogyatékkal élők, a mindenféle deviánsok (ideértve a szegényeket, a hajléktalanokat, a munkanélkülieket is), az ilyen hatalom hajlamos az egész társadalmat gyerekszámba venni, vagy az erős és parancsoló férfikéz irányítására szoruló és vágyó nőként bánni vele, legtöbbször pedig egyszerűen értelmi fogyatékosként kezelni. Egy egész társadalom áldozati mentalitásában és viselkedésében a politikai közösség gyöngesége, belső kohéziójának hiánya, összefogásra, önszerveződésre, ellenállásra való képtelensége jut kifejezésre.
Az áldozati magatartás az okosságnak hitt lapulástól a sunyi meghunyászkodáson és kollaboráción keresztül a hatalomnak való nyílt felkínálkozásig és túlteljesítő buzgalomig terjedhet. A megaláztatások és jogfosztások halmozódásának egy pontján azonban az is megtörténhet, hogy az addig meghunyászkodó, az erőszaktételt zúgolódva vagy zokszó nélkül elviselő áldozatok − általában valamilyen önmagában jelentéktelen jogtiprás játssza az utolsó csepp szerepét az áldozati türelem kelyhében − váratlanul életre kelnek, és mérlegelés nélkül nekirontanak gyötrelmeik hatalmasnak hitt okozóinak, akik zsarnokoskodó óriásokból egy szempillantás alatt szánalmas törpékké aszalódnak. Az egyéni és csoportos félelmi frusztrációk hirtelen összeadódnak és valamilyen önmagában nem túl nagy horderejű esemény − helyi vagy alkalmi ellenszegülés, tiltakozás −láncreakciót indít be. Az önkényről lehull a hazugságokból szőtt álca, a hatalom fortélyos félelemre alapított tekintélye összeomlik, és a félelemkeltők megtanulnak félni azoktól, akiket megosztva és egymás ellen kijátszva elnyomtak és kizsaroltak.
Az államba fagyott despotikus erőszakot a forradalmi szaturnáliák vad népi erőszakja váltja fel, amelyben persze nincsen köszönet. Áldozatok és gyötrőik rövid időre helyet cserélnek. Viktimológiai szempontból minden hatalom képviselői fokozottan ki vannak téve annak, hogy erőszak áldozataivá váljanak, hiszen jól felismerhető, könnyen célba vehető, elszigetelt kisebbséget alkotnak. A hatalom eleve a társadalom egyik legsötétebb „áldozati zónája”, csak itt nem az állampolgárok, hanem a hatalom képviselői válhatnak ilyen-olyan erőszak áldozataivá: egyszer valamilyen összeesküvő vagy terrorista csoport, esetleg magányos merénylő áldozatává (gondoljunk John Fitzgerald Kennedy elnök lelövésére, Anvar Szadat néhai egyiptomi elnök lemészárlására egy katonai parádén vagy Allende chilei elnök meggyilkolására a hadsereg által ostromlott elnöki palotában), másszor a lincselő tömeg áldozatává (gondoljunk Moammer Kadhafi líbiai elnök véres felkoncolására a közelmúltban), megint másszor egy katonai puccs áldozatává (gondoljunk friss példaként Murszi egyiptomi elnök letartóztatására).
Minél zsarnokibb az uralom, annál nagyobb a politikai vezető áldozattá válásának valószínűsége. De csak a jogtipró, leválthatatlan zsarnoki hatalom van kitéve annak, hogy társadalmi vagy politikai erőszak áldozatává váljon. Konszolidált demokráciákban az éppen regnáló hatalom áldozatait sohasem töltheti el teljesen a kilátástalanság érzése. A félelem, a megalázottság, becsapottság frusztrációjából előtörő agresszió, harag és bosszúvágy nem megy tovább a „büntetőszavazásnál”, vagyis a regnáló hatalom megbuktatásánál, a hatalmi visszaélések és túlkapások elkövetőinek jogszerű megbüntetésénél. Konszolidálatlan demokráciákban, féldiktatúrákban azonban előreláthatatlan az áldozatok felzúdulásának és haragkitörésének iránya, mértéke és módja. Csak azt lehet előre látni, hogy a szép szóval − ígéretekkel és fogadkozásokkal −, politikai engedményekkel, anyagi megvesztegetéssel ilyenkor már nem lehet leszerelni a társadalmat, és ritkán tartható a jog medrében az indulatos erőszak.
Kimondhatjuk tehát, hogy rövidebb vagy hosszabb távon saját áldozattá válását kockáztatja minden − politikai bizalmi tőkéjét eltékozló, a hatalommal visszaélő, a társadalom anyagi erőforrásait fölélő − populista vezérdemokrácia, méghozzá annál inkább, minél inkább a nyílt önkényuralom irányába fejlődik, vagyis kikapcsolja a demokrácia, a civil társadalom, a gazdaság összes visszacsatolását, a hatalom összes kontrollmechanizmusát, miközben azt képzeli, hogy ha az áldozatává vált társadalom nem képes hatékonyan ellenállni, bármit megtehet vele. Az áldozatok ellenállása nem folyamatos, nem szervezett, nem intézményes, hanem előreláthatatlan, váratlanul kirobbanó, gyors lefolyású és fékezhetetlen. Ha maradt még valami a magyar demokráciából, vagy ha a társadalom képes lesz lerázni magáról a sorsába engedelmesen beletörődő vagy a sorsa ellen vakon föllázadó áldozat kettős szerepét, talán elkerülhető lesz e legrosszabb történelmi végkifejlet Magyarországon, amely felé amúgy haladunk.
