Slambuc és puliszka
Próbáltam meggyőzni, hogy a slambuc gyorsabban kész, finomabb is, Liza ragaszkodott a puliszkához. Nem törődtem vele, fölvágtam a krumplit, odatettem főni a tésztát, pirulni a szalonnát. Liza bedugta a fejét a konyhába, elfintorodott, és végül csak néhány falatot evett a slambucomból. Lementünk a kedvenc nudista öblünkbe Kandarolára, szikrázó nap sütött a felhőtlen égen, a tenger békésen dagadozott. Úsztunk, napoztunk, heverésztünk, fecsegtünk, úgy tűnt, hogy kis vitánk feledésbe merül, de aztán valahogy megint a slambucra és a puliszkára terelődött a szó. Először csak tréfásan húztuk egymást, soroltuk az érveket a slambuc és a puliszka mellett és ellen, pró és kontra, aztán egyre jobban belemelegedtünk.
Soha nem rajongott a slambucért, mondta Liza, most meg már szabályosan undorodik tőle, és nem érti, hogy lehet ezt a borzalmas katyvaszt megenni, és utalt rá, hogy szerinte ilyesmire csak igénytelen barmok képesek. Én se voltam rest: ne legyenek kétségei, mondtam, hasonlóképpen érzek a puliszkával kapcsolatban, összerándul a gyomrom, ha csak rágondolok, hogy épeszű emberek képesek ezt az undormányt az emésztőcsövükbe tuszkolni. Este az óváros fényesre koptatott kövein sétálva megint előkerült a téma, és másnap is, reggelizés közben, majd a strandon, és fagyizás közben és a hajókiránduláson is – úgy tűnt, nem tudjuk abbahagyni.
A folyamatos civódás már-már az egész nyaralásra rávetette árnyékát. Ahogy múltak a napok, lassan mindent ennek a bizonyos vitának a szempontjából kezdtünk érzékelni: sétáltunk egy erdei ösvényen, és a szembe jövő ember kinézetéből, ruházatából, abból, ahogy a strandtáskáját lóbálja a vállán, meg tudtuk állapítani, hogy slambucos vagy puliszkás jellegű karakter-e. A pincér letette elém a habzó sört, egy vén tengeri medve a parton ülve, szájában pipával, hálóját bogozva hallgatta a hullámok ősi moraját, és mi azonnal, első ránézésre tudtuk, hogy a pincér puliszkás, az öreg matróz slambucos archetípus.
A nyaralás második hetére a világ egyébként végtelenül bonyolult és nehezen rendszerezhető jelenségei megmutatták igazi, egyszerű arcukat. Puliszkásan pirkadt hajnalban, délelőtt slambucfelhők gyülekeztek észak felől, föltámadt a puliszkaszél, a slambucos naplementében minden újra elcsendesedett, de a horizonton nem napkorong bukott a vízbe, hanem egy tányér forró puliszka. Mikor hazagondoltam, a rokonokat, barátokat, ismerősöket aszerint vetettem ki szívemből, vagy dédelgettem tovább az emléküket, hogy szigorú ítélőszékem előtt puliszkás vagy slambucos jellemnek bizonyulnak-e. Aki puliszkaság gyanújába keveredett, töröltem mobilom névlistájáról. Érzékszerveim csodálatosan kifinomodtak: a lepedő gyűrődéséről, az ablakra hulló esti fényről, a kabócák percegéséről, egy gyorsan tovaröppenő hangulatról is rögtön meg tudtam állapítani, hogy az valójában slambuc vagy puliszka.
Reggel a tükörbe nézve láttam, hogy én magam is változáson megyek keresztül: először a hajam és a körmöm slambucosodott el, aztán a fülem és az orrom, végül a törzsem és a végtagjaim. Észrevettem, hogy Liza iszonyodó tekintettel néz rám a szobából, mert már nem engem lát, hanem egy kondér rotyogó slambucot. Éjjel felriadtam, Liza felől enyhe puliszkaszagot sodort felém a hajnali huzat. Arra gondoltam, hogyan lehetséges, hogy nem ismertem fel megismerkedésünk percében, hogy ki is ő valójában, és hogyan tudta rettenetes titkát évekig rejtegetni előlem. Utolsó nap délelőtt megkérdezte, hogy lemenjünk-e a partra, mire azt válaszoltam, hogy puliszka, vagyis hogy hagyjon békén. Este kint ültünk a teraszon, nem szóltunk egymáshoz, alattunk sejtelmesen kéklett a slambuc, fölöttünk idegesítően szikrázott az égen a puliszkák milliárdja. A telihold kövér és undorító puliszkafénnyel világította meg az óváros tornyait, ám az öbölbe becsorgó halászhajó kedves, családias slambucfénnyel válaszolt.
Arra gondoltam, igaza volt az ókori bölcsnek: mindent a fény és a sötét, a szeretet és a gyűlölet irányít. A világ tiszta és átlátható, tudom, hogy mi igaz és mi nem, hogy mit akarok és mit nem. Pofonegyszerű: lenni vagy nem lenni: slambuc vagy puliszka. Liza persze most sem türtőztette magát: a tündéri kis halászbárka felé köpött. Akkor is némán ültünk egymás mellett, mikor a lestrapált Ford Puliszkával a határhoz értünk. Egyenruhás, mosolygós slambuc kérte a puliszkánkat, majd intett, hogy slambuc. Mikor megláttuk az üdvözlő táblát: „Szeretettel üdvözöljük a Slambuc Puliszka Köztársaság területén”, nagyot dobbant a slambuc a mellkasomban, és tudtam, hogy Liza puliszkája is gyorsabban kezd verni. Megérkeztünk.
