Török Sándor után a normális, európai, magyar olvasó sem kapkod; nem lehet besorolni, nem lehet használni, lobogtatni. A harcos baloldal számára közömbös volt, mert nem lett pártnak, mozgalomnak tagja soha. A jobboldalnak túl baloldali és emberi volt. No meg túl erdélyi és túl magyar. A főpapság nem szívesen emlékezik rá: hiába volt Török minden erőfeszítése, hiába talpalt az egyházi vezetőkhöz és Horthyhoz, hóna alatt az Auschwitzi Jegyzőkönyvvel, nem tudta leállíttatni a vidéki zsidóság és lezsidózottság deportálását. Késő volt már, de még időben ahhoz, hogy pár száz magyar polgárt visszarángassanak a halálból.

De Horthy és az egyházi vezetők restek voltak ehhez. A Kert-könyv e drámai napokról való megemlékezése a történészek által is gyakorta idézett alapvető forrás. Az egyszeri vallásos emberek pedig nem hallották a nevét, az övét sem. Pedig mélyen katolikus volt, még az óvóhelyen is megtartotta az istentiszteleteket. A zsidóknak katolikus volt, a katolikusnak zsidó. Legalább erdélyiségét becsülnék, ha már egyszer az volt. Mert az volt, huszonéves koráig ott élt, szülőföldjén, Erdélyben kezdte az újságírást, még román katonaként is szolgált. De az ő erdélyisége nem a mai jobboldal hátranyilazós, szőrmesüveges, hagymázas erdélyisége.

És nem is a mai másik oldal, a jobbosok után loholó, szenvtelen műmagyarkodás. Ő igaz transzszilván volt, aki épp oly kíváncsisággal és nyitottsággal fordult román favágó vagy szász iparos, mint a kolozsvári orvosprofesszor felé. A Csak egy kertet szerettem volna igaz Erdély-könyv is, az erdélyi tájakról, emberekről sorjáznak történetek lapjain. Ez is nehezen megbocsátható. Török ugyanis nem szöveget ír, hanem történeteket. A mai magyar próza vezéralakjai ezért fitymálják őt, ha egyáltalán belelapoztak könyveibe. Török ráadásul nem csupán történeteket mesél, de egyenesen anekdotázik. Az anekdotázó típusa, mely pár évtizede még széltében-hosszába honos volt e tájon, mára már szinte teljesen kihalt. De Török elsősorban emberekről ír.

Önéletírásában több száz pontos arcképvázlat sorjázik, nagy írók és hidegburkolók, lelkészek és keretlegények, politikusok és kertészek pontos miniatúrája. Egy valóságos embergyűjtemény, amely a vágyott kis kert helyett adatott meg az írónak. Nekem az egyik kedvencem a kolozsvári lelkészlányé, Kósa Erzsébeté, akit évtizedek után keres fel Török a kórházban.

A szélütés tehetetlenné tette, ám a felsőtestét tudja mozgatni – „ez a szerencse, Sanyikám, ez a szerencse” –, és a fejét, „hál’ Istennek”. Cukra van, de jól bírja, kétszázötven a vérnyomása, ámde „ez élénkít, hála Istennek”, és igaz, hogy homályosan lát –„nem olvashatok, de itt a rádió!” –, és igaz, hogy a rádió többnyire rossz, „de legalább nyugta van az embernek”, s hogy ő mióta van itt? 1962 óta – most 1975-ben vagyunk, mikor az ágyánál ülök. „Tizenhárom éve ugyanazon a helyen fekszem, ez a legnagyobb ritkaság, az Istenmindig elrendezi” – és „van hatszáz pengő nyugdíjam, azt jól beosztom emerre-amarra” – „és micsoda emberek közé juttat” – hát a főorvos! –, és végül: Látod, ezt is megadta az Isten, eljöttél, Sanyikám.” És mert Török pontos író, nem mulasztja el megjegyezni, hogy Erzsikének ablak melletti ágya van. Akinek ablak melletti ágya van, az szabad ember, nyit, csuk vagy nyittat, csukat, az a maga ura, az biztonságban van... Egy ablak melletti ágy tizenhárom éven át, istenem, hát mi kell még? Csuda ez, épp olyan, mint hogy Török Sándor könyve most újból megjelent.