– Mindenkit érdekel a történelem, a saját történelme, még akkor is, ha nem tud róla – fogalmazott az elmúlt években a spleen határán egyensúlyozó magándetektív-történetekkel jelentkező Kondor Vilmos, aki hősét a múlt század harmincas-negyvenes éveiben szerepelteti. A Budapest Noir szerzője elképesztő jártassággal mozgatja alakjait a korabeli budapesti éjszakában, könyvei voltaképp pompás történelmi sztorik is.

– Apánk akkor is érdekel minket, ha szerettük, akkor meg pláne, ha nem – felelte Kondor, és hozzátette: – Azért olvasunk történelmi regényeket, mert érdekesek. A történelem érdekes, a jelen kibogozhatatlan, a jövő izgalmas. Engem mélyen leköt a történelem, az ország történelme, a saját történelmem, hiszen minden könyvben, történetben ott vannak az én múltam szereplői is.

Kondor elve, hogy meg kell találni azt a történetet, amely az adott korra jellemző, amely abban a korban megtörténhetett. – És most ezzel a lendülettel hadd mondjak ellent magamnak. Egy történelmi regény éppen attól jó, hogy megmutatja, régen, ötven, száz, ötszáz éve is nagyjából hasonlóak voltunk, úgy szerettünk, így öltünk, ezen nevettünk és azon sírtunk, mindössze a díszlet változott, a szereplők ismerősek. A jól ágyazott történet csak abban a korban játszódhat, nem másikban, és ehhez elengedhetetlen a szerző járatossága. Én egyébként egyszerűen állok hozzá a történelmi korhoz meg a bemutatandó részletekhez: ami engem érdekel, az sanszos, hogy az olvasót is érdekelni fogja.

A történelmi regényeknek két alapvető szabályuk van, amelyeket nem szabad megszegni. Az első: a szerző ne az utólagos történelmi tudás ismeretében és birtokában írjon regényt. Utólag mindenki tud okos lenni. Tessék akkor és ott okosnak lenni. A másik adja magát: legyen autentikus a legapróbb részletek tekintetében is. A történelmi tényeket szabad fiktív elemekkel kiegészíteni, hiszen ha azok nem lennének, akkor tudományos ismeretterjesztő könyv kerülne ki a kezünk alól. A történelmi regény az, ami: egy regény történelmi környezetben.

Márpedig a regényt valaki kitalálja, tehát mindenképpen fikció. Számomra az a jó történelmi fikció, és én magam is ennek figyelembevételével írok, amelynek fiktív elemei akár meg is történhettek volna. Ezek a fiktív elemek szervesen fakadnak a történelemből, és az olvasó úgy érzi: nahát, milyen érdekes, ahelyett hogy a sarokba vágja a könyvet azzal, hogy ez mekkora baromság. Vékony jég ez, sokak alatt beszakad. A történelmi krimi szerzője boldogan és nagy élvezettel merítkezett meg a harmincas évek világában, és igyekezett ragaszkodni ahhoz, hogy a sztori történelmi keretrendszere kor- és valósághű legyen. – Nyilván nem lehet teljesen az, hiszen én is csak egy közvetítő vagyok, nem azt írom, amit megéltem, hanem amit – ugyan eredeti forrásokból, de mégis kívülállóként – megismertem. Ráadásul azt a világot a főszereplőm szemén keresztül láttatom, így egy újabb szűrő kerül a képbe. Minden regényemnél szinte kizárólag korabeli, korhű és eredeti forrásokra támaszkodom: könyvek, újságok, gramofonlemezek, levelek, filmhíradók. Szándékosan kerülöm az utólagosan született és értelmező jellegű könyvek olvasását, mert nem akarom, hogy ezek befolyásoljanak.

Mindenki tudja, hogy Hitler ki volt. De harminchatban csak kevesen sejtették, és számomra sokkal érdekesebb (szerzőként nagyobb kihívás is) elképzelni, aztán bemutatni, hogy mit gondolhatott a kor embere Hitlerről. Az kifogásnak is gyenge, ha a mostani tudással felvértezve írnék régebbi korokban játszódó történeteket, ráadásul inzultálnám is vele az olvasót. A jó történelmi regények – mint általában a krimik – egyfajta előzetes megegyezésen alapuló játékok: én tudom, és az olvasó is tudja, hogy amit írok, nem történt meg, csak részleteiben. Prezentálom a korrekt korrajzot és az akár ez-és így is történhetett sztorimat, ő meg – történelmi ismeretei birtokában – belemerül ebbe az általam alkotott világba, és ha valamiért kizökken, az a szerző hibája, vagyis az én hibám, és olyankor már nagyon nehéz visszarántani.