Na most ezt kóstold meg! Indiai Assam Green. Íze szakasztott olyan volt ennek is, mint az előzőnek. De azért szürcsöltem fegyelmezetten. Ez mindenre jó, mondta. Szívre, májra, epére. Valami mindig jó valamire. Nincsen olyan nyavalya, amelyre ne lenne abszolút biztos, gyógyír, fű, fa, diéta. Az biztos. Csak tudod, mit nem értek? Tudom. Hogy miért halnak meg az emberek mégis. Ő jobban járt, mint én. Ez köszönhető annak, hogy nem ivott mindennap, igaz, amikor igen, akkor derekasan, de mindenekelőtt a tollaslabda konzerválta őt, amelynek évtizedek óta egyik hazai atyamestere, élvonalbeli játékosa, sok ezer gyerek rajongott edzője.

Úgyhogy vele csak annyi történt, ennek is van már vagy tíz éve, hogy az első negyed korty után ronda vörös ragya lepte el pofáját, olyannyira, hogy hozzá képest ilyenkor egy végső stádiumban lévő elhanyagolt leprás hamvas szűzleánynak tűnhetett fel. Le kellett állnia. Azóta teázik. Van otthon vagy két tucat teáskészlete, több száz teája, azokkal elvan, forral, adagol, áztat, leszűr, áttölt, állni hagy, kortyolgat és forral megint. Megvannak az ő titkos, eldugott beszerzési forrásai, kültelki teaboltok, titokzatos zugok a kínai piacon, vietnami teafutárok, indiai csodaboltosok.

Most, hogy hírét vette, hogy kicsit gyöngélkedem, meglátogatott, és meglepett egy kávésszettel és néhány elsőrangú teával. A harmadik kóstolás után azonban jeleztem, hogy tartanom kell egy kis pauzát, öt óra van, ilyenkor fogyasztom el az ötórai céklalevemet. Igen, erre ő, én ilyenkor két kifacsart grépfrútnak levét kortyolgatom el. Leavolac? Hogyne. Én bedobok három tasak Hepa-Merzet is. Én Salvusszal indítok. Hunyadi. Parádi.

Egyébként én is facsarok grépfrútot, négyet is, de azokkal a túlontúl édes gyümölcsleveimet szoktam elegyíteni. Milyen arányban? Általában fele-fele. Az jó. Mint a kisfröccs. Hát igen. Igen… Hallgattunk. Hajh, a jó Dembinszky utcai borozó. És az Ó utcai. A Havas. A Hordó. A Kétlyukú. A Tabdi. A Móri… Emlékszel, mikor Csillaghegyen kikértél száz kisfröccsöt? Hogyne emlékeznék.

Csak az utolsó kettőre nem. És amikor leestél a félemeletről? Nem lett semmi bajom. Ott nem. De Hajóson, a pincében összetörted a bordádat. Hát igen, néha ma is fáj. És amikor kora reggel elindultunk kirándulni, leszálltunk Piliscsabán, bementünk a restibe, és este fölszálltunk a vonatra? És amikor eltűntél a jeges Dunában? De megkerültem. Másnap…

És így tovább, vég nélkül folyt már a nosztalgiázás, én elfáradtam, mert mostanában fáradós vagyok, úgyhogy ő idézte már föl két órán keresztül az emlékezetes tivornyákat, kihágásokat, skandalumokat, túrákat. Bódultan kortyolgattam egy japán sencha teát, és magamban a kuplét dúdolgattam, amelyben az öregasszony elmegy a kápolnába és meggyónja féltve őrzött bűnös titkát, hogy ugyanis egyszer, egyetlenegyszer megcsalta urát.

„Irtózva lobban most a mécses,

s a páter hangja is ijedt:

Leányom, bűnöd szörnyűséges,

ily korban hogy tehetsz ilyet?

Nem most volt ez – zokog a néne –,

hisz’ várom már a szemfedőt.

Ez régen történt, sok-sok éve,

talán úgy ötven év előtt, sok év előtt.

Szelíden szól a lelkipásztor:

Akkor miért jössz most ide?

Meggyóntam én ezt már vagy százszor

 – rebeg halkan a nénike.

Akkor miért jössz gyónni újra,

hisz’ bűnül ezt már nem veszik.

Bocsáss meg – szól a néni súgva –,

beszélni róla jólesik, oly jólesik.”