S, hogy miképpen keletkezett ez a kihívás? Megfoghatatlan történet az övék, az ő sorsuk olyan, mint egy tükör, amelyről szinte észrevétlenül kopik fény és a foncsor. Olyan, amelyben családi kapcsolatok rozsdásodnak, a munkához vezető utak közül egyik a másik után fut a semmibe. Ahol kicsi, érthetetlen történetek igazítják mindennapjaikat egyre rosszabb irányba, ahol csőstül jön a baj, ahol mind nyilvánvalóbb, hogy a nehezen őrzött tisztességük nem sokat kamatozik.

Amely alighanem éppen olyan, mint nagyon sok család története ebben a múltat ropogtató, türelmetlen, szomorú országban. Ahol mostanában keletkeznek a kihívások rendesen.

1 Hernádon járunk, egy amúgy takaros utca egyre bánatosabb végében, ahol Kustyánék kicsi háza található. A ház tiszta és a lehetőségekhez képest felettébb rendes, ám fénye már igencsak megkopott. Kívülről jobb sorsra érdemes nyaralónak mondanánk, később kiderül: belülről is olyan. Rend, tisztaság, kevés tárgy, afféle maradék bútorok. Az 55 éves férfit és az 50 éves nőt láthatóan nem teperte maga alá az évek óta tartó nélkülözés, de azt ők sem titkolják, fogy az erejük, itt-ott már roppan a tartásuk. Mások ilyenkor már elszenesedett éveiket marcangolják, a vétkeseket, felelősöket átkozzák, rosszabb esetben erős szövetségben élnek a pancsolt szeszekkel. Kustyánék nem átkozódnak, nem isznak, nem dohányoznak. Ha akad végre valami munka, tisztességesen dolgoznak, ha nem, akkor apró, ház körüli teendőiket végzik, vagy ülnek este a gyertyafénynél és beszélgetnek. Olykor a múltról is.

Kustyánné Racskó Olga az 1980-as években egészségügyi szakközépiskolát végzett, később fogászati asszisztens szakképesítést is szerzett, a rendelők, kórházak világában töltötte fél életét. Férjével, három fiúgyermekével élt. Azt mondja, az egészségügyben töltött évek során látott bajt, szenvedést épp eleget, sohasem gondolta volna, hogy egyszer neki is ez jut majd az életből. Talán még akkor sem gondolta, amikor előbb a házassága ért véget, majd 2007-ben megszűnt utolsó, hivatalos munkahelye, a BM Kórház, amelynek fogászatán volt asszisztens. Élete ettől kezdve egyre karcosabb fordulatokat vett. Helyét előbb az egészségügyben kereste, alkalmi munkákat vállalt, de akkor már sehol sem jelentették be. Elvált, három gyermeke önálló életet kezdett élni. Végül az alkalmi munkák is elfogytak. Az internet segítségével megismerkedett Kustyán Gyulával.

A férfi, végzettsége szerint szakács, de szakácsként sohasem dolgozott, hol a honvédségnél, hol a Belügyminisztériumnál volt polgári alkalmazott, egyenruhákkal, anyagbeszerzéssel foglalkozott, gépkocsit vezetett. 1994-ben futárcéget alapított, a kft.-k, kisebb-nagyobb vállalatok kézről kézre adták, jó szervezőnek, ügyes cégvezetőnek bizonyult. Csakhogy az egyre kézzelfoghatóbban jelentkező gazdasági nehézségek miatt mind kevesebb munkája akadt. Egy cipőkereskedelemmel foglalkozó internetes cég szerződéses futáraként már azt is el kellett szenvednie, hogy egy pár cipőt több száz kilométerre fuvarozott, a reménybeli vevő felpróbálta, majd azt mondta, köszöni, nem kéri. Kustyán Gyulának 2009-ben fel kellett számolnia futárcégét, hitelbe vásárolt autóit elvette a bank, az általa biztosított céges telefonok hűségideje megszakadt, ebből 700 ezer forint hiánya keletkezett, az egyik kolléganője végkielégítési pert akasztott a nyakába. Kiderült: cégvezetőként, a cég telephelyének bejelentése körül még egy látszólag csekély adminisztrációs hibát is elkövetett, csakhogy ennek a látszólag csekély adminisztrációs hibának a különösen szigorú ítélet értelmében két év felfüggesztett szabadságvesztés lett a vége, tovább rontva Kustyán Gyula kilátásait.

Kustyán Gyula és Racskó Olga 2008-ban tehát interneten megismerkedett, 2009. március 8-án házasságot kötöttek, és néhány hónap múlva mindketten munkanélküliek lettek, nyakukban tetemes tartozásokkal.

2 Hallgatjuk Kustyánékat. Fakó derűvel mesélnek, amit szemmel láthatóan nem engednek ki a kezükből, akárcsak azt a konokul őrzött erőt, ami egyelőre megóvja őket attól, hogy szétporladjon az önérzetük, tartásuk.

Olga arról mesél, hogy miért lehetetlen az egészségügyből kipottyanva, komoly pénzbe kerülő továbbképzések hiányában visszakerülni oda. Arról, hogy miért volt kilátástalan 70-80 ezer forintért elmenni segédápolónak valamelyik fővárosi kórházba, ha csak a Hernád–Budapest vasúti bérlet ára 55 ezer, a BKV-bérlet ára 10 ezer forint. Arról, hogy hány helyen mondták neki, hogy közel ötvenévesen ő már idős.

Azt már közösen említik, miképpen próbálták ki a tanyavilágot, hogyan lettek alanyai a magyar rabszolgatartásnak. A legócskább tanyától a kastélyszállóig számos helyen dolgoztak. Takarítottak, főztek, állatot gondoztak, területet rendeztek, trágyát hordtak, traktort vezettek. Jó szót, megbecsülést alig kaptak, tűrtek viszont otrombaságot, koszt, patkányt, laktak fészerben, dohos melléképületben, és megtudták, hogy a teljes ellátás a legtöbb helyen a hitvány szálláson túl naponta egy tál ételt jelent. Kettőjük csúcsfizetése 120 ezer forint volt, ami persze reggel hattól este tízig tartó munkáért járt, és ők még viszonylag jól jártak, ma már sok helyen a kiszolgáltatott embereknek ingyen kell dolgozniuk. Mesélnek olyan helyekről is, ahol azt mondták nekik, ott bizony mindent el kell vállalniuk. És amikor Olga azt kérdezte, mégis mi a minden, akkor a „gazda” elé állt, gúnyosan az arcába hajolt, és azt kérdezte: Asszonyom, maga egy csinos nő, maga szerint mi a minden…?

És mesélnek azokról a munkaadókról is, akik naponta hívnak próbamunkára embereket, hogy az ingyen végigdolgozott nap végén egy szűk reménnyel küldjék őket haza: Majd értesítjük… Valamint megtanulták azt is, mit jelent futni a pénz után: még egy hónapot, majd még egyet dolgozni fizetség nélkül, abban bizakodva, hogy ha maradnak, talán megkapják az elmaradt bért is, de persze sohasem kapják meg.

És mesélnek külföldi ajánlatokról is, arról, miképpen utaztak ki Németországba egy nem létező munkára, vagy arról, hogyan fizették ki egy közvetítőnek nehezen összekuporgatott 120 ezer forintjukat egy nem létező repülőjegyre, amely egy nem létező írországi munkára utaztatta volna őket. Mesélnek arról, miképpen kerültek a remény kalmárainak kezébe.

3 Elképedve hallgatjuk a folytatást is: balul sikerült külföldi kirándulásuk idején, miképpen rabolták ki házukat, hogyan lopták el tőlük a korábbi életükből megmaradt műszaki cikkek javát. És mesélnek arról is, hogyan csapták be őket azok, akiknek egy tanyasi távollétük hónapjaiban kiadták a lakásukat. Hogyan hagytak hátra 80 ezer forintnyi villany- és 30 ezer forintnyi kifizetetlen vízszámlát. Mivel a tartozást rendezni nem tudták, 2010-ben lakásukban kikapcsolták az áramot, azóta gyertyával és egy kisebb LED lámpával világítanak, amelyet a helyi kultúrházban töltenek fel. Vizük se nagyon van, kétnaponta engednek egy kicsit a csapból, edényekben gyűjtik, takarékosan használják.

Körbesétálunk a lakásban. A hálóhelyiség melletti szobában a lehúzott redőnyök, és némi házilag eszkábált szigetelés biztosítja, hogy a nyári hőség idején is viszonylag hűvös maradjon. Ez a szoba a „hűtőszekrény”, ahogy ők viccesen nevezik, itt halmozzák fel azokat a tartós élelmiszereket, amelyeket akkor vásárolnak meg, amikor munkájukból, alkalmi segélyekből némi pénzhez jutnak, vagy amikor egy-egy ismerőstől, falubelitől kapnak valami ennivalót.

A kertbe megyünk aztán. Kustyán Gyula a kopár, végtelen homokot mutatja, és hirtelen megértjük, miért nem lehet itt gazdálkodni. A kert hátsó részében egy jókora fészert nézünk meg, amely most üres. Kustyánék azt mondják, volt idő, amikor bútorok sorakoztak itt, de már eltüzelték szinte valamennyit. Amelyik nem a kandallóban végezte, azt az internet segítségével passzolták el, miképpen sok egyéb használati tárgyukat is. Három évvel ezelőtt egy valaha kitűnő minőségű porszívóval kezdődött a tárgyak eladogatása. Mivel áram akkor már nem volt a lakásukban, a porszívóra sem volt szükségük. Jöttek aztán sorra a maradék műszaki cikkek, ékszerek, könyvek, bútorok. Amikor a közeli Újhartyánban, az egyik söröző előtt nyílt egy bolhapiac, ott is gyakran árultak. Kristálypoharakat, edényeket, hintaszéket, a gyerekek régi társasjátékait, utóbbiakkal mintha a múltat adták volna el örökre. Később már saját udvarukban is nagy tábla hirdette: minden eladó!

Kiderült nemrég: Kustyán Gyulának mindkét szemén szürke hályog van, műteni kellene, de ő már semmilyen ellátásra nem jogosult, vajon miből volna pénze a műtétre? Olga idén tavasszal eltörte a lábát, dolgozni immár ő sem tudott, és akkor először lett a jövő párás és átláthatatlan. Fogalmuk sem volt, hogyan tovább. Segélykérő levelet fogalmaztak előbb a Máltai Szeretetszolgálatnak, tőlük többszöri levélváltás után kaptak kétdoboznyi kekszet. Levelet írtak a Vöröskeresztnek is, ahol –miként a bevezetőben olvasható – előbb mélységes sajnálkozással a területi szervezethez irányították őket, a területi szervezettől aztán egy szomszédnál hagyott nejlonszatyorban kaptak öt csomag száraztésztát, öt darab sertésmájas krémet és két doboz konzervkukoricát. Kustyánék nemigen értik mindezt, lévén semmiféle dokumentum nincs erről az adományozásról. Tényleg a Vöröskereszttől kapták? Tényleg ezt kapták? Egyáltalán: a Vöröskereszt honnan tudja, hogy valóban rászorulnak-e az adományra? És ha igen, akkor mennyi adományra szorulnak rá? És akkor ezzel a furcsa adománnyal megszűnt a „keletkezett kihívás”?

Kustyán Gyula aztmondja, ők nem szegény emberek, csak nincs pénzük. Hetente ötezer, azaz napi hétszáz forintból élnek. Az őket fenyegető adósságokról nem beszél, azokkal úgysem tudnak mit kezdeni. Egyszer kiszámolták állásnézegetésre, a tanyákra való költözésekre négyszázezer forint ment el, évente hat hónapot tudtak dolgozni, ketten átlag százezer forintos fizetésért.

A családról faggatjuk őket. Kettejüknek, előző házasságukból összesen öt felnőtt gyermekük van, némelyikük olykor segít egy kicsit, van olyan aztán, aki nem tud és olyan, aki – számukra érthetetlen oknál fogva – nem is akar segíteni. Családjuk egyre távolabb kerül tőlük, mintha valami feszes, áttetsző buborék ékelődött volna közéjük, amelyen keresztül homályosan még látják ugyan egymást, ám amit lehetetlen szétpattantani.

4 Kustyánéknak van egy mobiltelefonjuk, amelyen jobbára csak hívást tudnak fogadni. A kultúrházba járnak internetezni, az internet ingyenes használatáért maradék könyveiket adták cserébe. A világhálót álláskeresésre használják, de mostanában a szokásosnál is többet böngészik. Válaszokat várnak arra a hirdetésükre, amely angol lapokban, angol portálokon kering. A hirdetésben az olvasható, hogy egy magyar házaspár farmon helyezkedne el, a gazdaságban szükséges teendőket hibátlanul látná el.

Kustyán Gyula és felesége esténként, gyertyafénynél angolul tanul.

„What is important in life?”, kérdezi Gyula. Mi a fontos az életben?

„The hope”, mondja erre Olga. A remény.

Mosolyognak.