Ő is aranyos?
Nem biztos, hogy így történt, és az sem, hogy egyáltalán megtörtént-e, számomra mégis elárul valamit róla. Interjút készítettek vele az átkosban, s megkérdezték, hogy Sanyi bácsi mégis milyen filozófusokat szokott olvasni. Heidegger, Nietzsche, Platón, sorolta a költő. És Marxot, Engelst vagy Lenint? – firtatták tovább a kérdezők. Hát igen, ők is aranyosak, felelte.
Weöres Sándorra csak úgy tapadnak a címkék: zseni, virtuóz, artisztikus, a „legpoétikusabb magyar költő” (Tandori Dezső). A kommunizmus szemszögéből pedig: formalista és dekadens, ami egyértelműen azt jelezte, hogy kiváló alkotó, van tehát miért félni tőle. Nyáry Krisztián friss blogbejegyzésében érdekes levelet olvasni Nyuli Józseftől (az élet találja ki mindig a legmegfelelőbb neveket), aki az Antik eklogát jelenti fel egyenesen Kádár elvtársnál, mert a ’64-ben, az Új Írásban megjelent mű „nem alkalmas az ifjúságunk erkölcsös nevelését elősegíteni”. A botránynak van egy kívánt és egy nem kívánt hozadéka is: a lap főszerkesztőjét, Illés Lajost leváltják, és soha többé nem kap vezető állást, a nagyközönség viszont felfigyel Weöresre, akit addig jobbára csak gyermekversek írójaként ismert.
Az Antik ekloga különben szelíd erotikájával vívta ki a hivatali haragot, és háborodott fel rajta néhány munkáslevelező.
S hogy mi van ma? A mai kényszervállalkozók számára vélhetőleg még mindig Petőfi vagy József Attila „a” költő. És Weörest jobbára gyermekversek írójaként ismeri a közönség nagyja. Pedig rangja a kánonban, sőt kánonokban megkérdőjelezhetetlen. Mindenki tudja, hol a helye. Miért fontos. Kozmikus harmónia, tiszta költészet, mítoszok, formabravúrok, zeneiség, bölcselet. Fújjuk, mintha csak magyarórán lennénk. Bán Zoltán András meri megpedzeni mindazt a Fiatal költők antológiájának fülszövegében, ami az ünnepi díszlet mögött húzódik: „Weöres, Pilinszky, Nemes Nagy kissé halott, enyhe kisugárzású klasszikus lett”. Hogy talán túl hűvös, túl tökéletes. Vagy ahogy költő barátom mondja: kiismerhetetlen. Egy évig is kutakodhatsz a művek között, úgysem lelsz rá. Csak a költészetre magára. Rongyszőnyeg és Psyché. Szonettek és hosszú, nagyon hosszú költemények. Csilingelő gyerekstrófák és A teljesség felé mozdíthatatlan bölcselmei. Hogy sokkal jobban meg kell küzdeni érte, mint József Attiláért. Nem áll úgy kézre, nem lehet vele szavalóversenyt nyerni a kültelki művházban.
Ha kedvencekről beszélünk, tényleg ritkán jut eszünkbe. Mondom, nem olyan, mint a lábunk elé kuporodó öleb. A kolozsvári folyóirat, a Korunk 2001-ben nagyszabású játékot indított el: több mint száz költőt, írót, irodalomtörténészt, kritikust kért fel, hogy nevezzék meg a XX. század tíz legszebb versét. A kedvenceket, hogy úgy mondjuk. S bár sokan jelezték, mennyire képlékeny vállalkozás ez, hiszen év- és napszaktól, hangulattól és még ezeregy dologtól függ, hogy épp melyik tíz a tíz, az összesítés mégis elkészült. Weöres a hosszú listán először a 27. helyen tűnik fel (az igen nagy ívű Mahruh veszésével), majd a 38.-on és 39.-en (Harmadik szimfónia, illetve a Valse triste). Csak mellékesen: e sorok írója a Valaki hí mellett szavazott saját igen-igen tökéletlen listájával, mert akkoriban éppen úgy vélekedett a szerelemről és a magányról.
A játékot Kosztolányi Hajnali részegsége „nyerte” Pilinszky Apokrifje és József Attila Eszmélete előtt. A top tízben ott volt még Illyés Gyula, Kassák, Füst Milán és Dsida is. József Attila és Babits kétszer szerepelt a „legszebbek” között.
Tehát nem szép, de fontos? Vagy a zsenit jobb messziről csodálni?
Centenáriumos költőt az tesz igazán élővé, ha a kortársak foglalkoznak vele. Ha tovább görgetik vagy épp megkérdőjelezik, át- vagy újraírják az életművet. Hivatkoznak rá, kézbe veszik.
Két könyv is megjelent nemrég Weöresről. Az egyik Kenyeres Zoltán ’83-as, átfogó monográfiája (Tündérsíp), amely nagy vonalakban áttekinti az azóta történt fejleményeket is, Weöres Sándor címmel a Kossuth kiadónál. Illetve az új generációt képviselő Harmath Artemisz Szüntelen jóvátétel című elemzése, a Helikonnál. A két nemzedék közötti különbséget már az a szakadék is jelzi, hogy Kenyeres szövege laikus számára is érthető értekező próza, Szerb Antal nyelvén szólal meg, míg utóbbi halandóknak nem ajánlott, talán ha maroknyian találnak benne élvezetet. Viszont néhány megállapítása nagyon is fontosnak tűnik. „Állítható, hogy az idősebb kortárs generáció két tagját: Kovács András Ferencet és Oravecz Imrét leszámítva senkinél sem válik uralkodóvá a weöresi beszédmód.” Talán azért, teszi hozzá a szerző, mert „az út folytathatatlan, csak nagyobb esztétikai fordulattal lehet és érdemes életművének egy-egy szakaszát továbbalakítani”. Ezt a munkát elvégezni azonban egyelőre nem nagyon akadt jelentkező, s így könnyen lehet, hogy végül Bán Zoltánnak lesz igaza: kevés fényű lámpássá merevedik Weöres a múzeumi vitrinben. Mindez annak is betudható, hogy ma más a költői irány, másfelé hajlik a klaviatúra. A tudatosan depoetizált, alulretorizált nyelvhasználatnak akadnak ma követői, írja Kulcsár Szabó Ernő. És ehhez Weöres túl sok. Nem modoros vagy szépelgő, csak másképp áttetsző.
Pedig, és most újra az olvasó szólal meg bennem, jó lenne átnézni a kissé félresöprő fontosságon. Az aranyosságon. Ne legyen ő a rövid sorokat író Szentkuthy, aki mindenki polcán ott van ugyan, de néhol még a csomagolást se bontották ki. Ahogy Eliotért vagy Joyce-ért is nehéz gyöngyöző homlokkal rajongani. De hát miért is ne hagyhatnánk meg a rövidlátó rajongást a Megasztár esemesezőinek?
Én talán a Rongyszőnyeggel kezdeném. „Én is világot hódítani jöttem / s magamat meg nem hódíthatom, / csak ostromolhatom nehéz kövekkel, / vagy ámíthatom és becsaphatom.” S ha már megvan az íze, akkor jöhetne A fogak tornáca, hogy végül felérjünk A hallgatás tornyába. Belenézzünk a Tűzkútba. Megéri, mert az öröm, az olvasás és a költészet ma már kissé romantikusnak vélt öröme hamar meglepi a keresőt. És nem is tudja majd abbahagyni.
„Nem szándékom, hogy kérjelek a jóra. / Perzselő szomjat kelteni a jóra: ezért jöttem. / Nem szándékom, hogy hívjalak a jóra. / Kongó éhet kelteni a jóra: ezért jöttem.”
