Avató békegalambbal
1953. augusztus 20-án egyébként egész nap zajlott a Népstadion megnyitója, a délelőtti tornaünnepélyt délután sportversenyek sora – azon belül: szovjet–magyar labdarúgó-mérkőzés – követte. A tornaünnepély díszfelvonulással kezdődött, amely méreteiben is illett a hatalmas épülethez: nyolcszáz színes zászlóval zajlott a zászlóparádé, tizenkétezer tornász masírozott a küzdőtéren, kétezer-egyszáz sportoló tisztelgett a nagy alkotás előtt, a stadion építői hatvantagú küldöttséggel jelentek meg az ünnepélyes átadás-átvételen, majd tízezer békegalambot röptettek az ég felé.
A műsor maga is az új idők szellemét tükrözte. Miként a könyv szerzői önkritikus hangon leszögezték, a korábbi tornaünnepélyek mondanivaló nélküli, unalmas és mesterkélt vonulásokból, a művészi ízlést nélkülöző és a népi hagyományok ápolását is mellőző, siralmas zenére végrehajtott, gépies gyakorlatokból álltak. Ellenben a megnyitóra komponált műsor lényegében a mozdulatok nyelvére fordította le a szocialista világnézet lényegét: „Az úttörők műsora arra a gondoskodásra és szeretetre utal, amelyben nálunk a gyermekek részesülnek. Az iparitanulók testnevelésének gyors fejlődését mutatja be labda- és botgyakorlatuk. A nők egyenjogúsága tettekben nyilatkozik itt is, amikor egy teljes műsorszámban szerepelnek. A sportegyesületek hatalmas nevelő szerepére utal a negyedik műsorszám, aminek alapgondolata: MHK-tól az olimpiai bajnokságig.” És így tovább a szakszervezeti tánccsoportok tápéi motívumokat feldolgozó műsorán át a több ezer főt megmozgató záróképig, ahol nyolcszáz zászlós ölelésében egy vörös csillag közepéből emelkedett ki gúlatorony, tetején a Szabadság-szobor pálmaágas nőalakjával; a csillag körül fogaskerék, alatta két búzakalász, valamint a felirat, miszerint Éljen a párt.
Akárhogy számoljuk is, a hetven év azért túlzásnak tűnik, de tény, hogy már az első újkori olimpia idején komolyan szóba került, a magyar főváros vajon hol építene olimpiai stadiont, ha egyszer elnyerné a rendezés jogát. A tényleges ötletparádé azonban csak az első világháborút megelőző években indult meg, amikor a Vérmező, illetve a Hidegkúti út környéke merült fel lehetséges helyszínként. A háború után még bővült is a lehetőségek köre: képbe került a Duna-parti, lassacskán feltöltött Lágymányosi tó helye, az Óbudai-sziget, illetve – ennek Hajós Alfréd volt a leglelkesebb propagálója – a régi lóversenytér a Keleti pályaudvar háta mögött, az Aréna és a Stefánia út között, amelyet 1919-ben, a rendelkezésére álló rövid idő alatt egyébként felszántott és haszonnövényekkel ültetett be a proletárhatalom.
A tervezgetés azonban csak 1933-ban lépett magasabb szintre, amikor két fiatal, a harmincas éveiben járó építész, Árkay Bertalan és Borbíró (Bierbauer) Virgil egy a Gellért Szállóban rendezett kiállításon merőben új koncepcióval állt elő. Akár olimpia befogadására is alkalmas Nemzeti Stadionjukat a Római-parttól keletre, az Üröm határában fekvő Aranyhegyre tervezték meg, kihasználva a terep kedvező adottságait és a helyszín festői fekvését. Ezzel az ötlettel sikerült új irányt szabniuk a vitának: immár nem puszta elhelyezési, hanem egyenesen városfejlesztési kérdéssé avatták a stadion ügyét. S bár 1944-ben a Lágymányosra írt ki az állam tervpályázatot – az eredmény kihirdetésére már nem volt idő –, Borbíró 1947-ben újult erővel kezdett érvelni az aranyhegyi helyszín mellett.
A Budapest című folyóiratban szeptemberben megjelent tanulmánya, amellett hogy tizenegy lehetséges helyszínről bizonyítja be, miért alkalmatlan a Nemzeti Stadion elhelyezésére – a környék méltatlan mivolta, az egészségtelen létesítmények közelsége vagy épp a közlekedés nehézségei miatt –, azt is igyekszik definiálni, mitől „nemzeti” a szóban forgó sportcentrum. „Nem egyleti pálya, nem kerületi edzőtér, hanem a nemzet legmagasabb testi készségeinek ünnepi küzdőtere, ahol országos jelentőségű sportesemények, egyszer-egyszer nemzetközi sportesemények, egyszer talán világesemények zajlanak le óriási tömegek előtt. (...) a kimagasló nemzeti jelleget kell mindenképpen biztosítani, amely azt követeli, hogy a Nemzeti Stadiont szépséggel teljes, biztonságosan és aránylag könnyen, gyorsan megközelíthető helyen kell megteremteni.”
Az előzmények ismeretében nem meglepő, hogy Borbíró úgy vélte, mindezen követelményeknek leginkább a kellemes fekvésű, egészséges levegőjű, ráadásul mérsékelt költségekkel beépíthető Aranyhegy felel meg. Ám hogy érvelése nem volt önmagáért való, azt jól mutatja, hogy a lágymányosi mellett a régi lóversenytéri helyszín alkalmatlanságát bizonyította a legvehemensebben, külön kitérve a „Népstadion” fogalom bírálatára. Fölhorgadt indulattal kérdezte: „Mi lenne a rendeltetése a Népstadionnak: olcsóbb népi szórakozások színterévé tenni?”
A válasz végül állami tettek formájában érkezett meg, hiszen alig fél évvel később, 1948márciusábanmármint eldöntött tényről írta a Szabad Nép, hogy „A népstadion körülbelül tíz hektárnyi területen, a régi lóversenytéren kerül felépítésre. A stadion felépítésénél irányadó tervnek Limbeck Gyula elvtárs, a kitűnő stadion-építő munkáját fogadták el.” Ami kétségkívül igen igazságtalan megoldásnak tűnik ahhoz képest, hogy Hajós Alfréd ekkor már bő harminc éve kardoskodott a régi lóversenypálya mint helyszín mellett, de tény az is, hogy Limbeck Gyula (tán a sztálini tisztogatás áldozatául esett labdarúgóedző leszármazottja?) sem sokáig csiszolgathatta a 25 ezer ülő- és 50 ezer állóhellyel elkészítendő, temérdek alumíniumot felhasználó stadion terveit. A július 12-i hivatalos alapkőletétel után a ferihegyi repülőteret is jegyző ifjabb Dávid Károly és csapata kapott ugyanis megbízást a stadion megtervezésére.
Amikor elkezdődött az építkezés, a rajzokon még egy olyasfajta modern épület szerepelt, amilyet – Le Corbusier nyomán – Borbíró Virgil az Aranyhegyre szánt: egyik oldalán nyitott, kagylószerű. Már javában folyt a pilonok betonozása, amikor, 1951-ben párthatározat döntött arról, hogy a hetvenezres befogadóképességet növeljék százezerre –ekkor úgynevezett kistribünt terveztek az épület alacsonyabb oldalára. 1953. augusztus 20-án, amikor sor került a nagyszabású megnyitóra – bár erről senki sem beszélt –, a stadion még korántsem volt kész. Nem készült el az összes lelátó, nem volt világítás, és csonkán meredezett az eredetileg tízemeletesnek, 31métermagasnak tervezett öltözőtoronyépület is. Igaz, vele szemben az ÁVH utasításainak megfelelően építették meg a díszpáholyt: a Sportcsarnokból a föld alatt, egy biztonságos alagúton keresztül lehetett megközelíteni.
Ráadásul, bár ez aztán aligha zavart bárkit is a megnyitóünnepség résztvevői közül, még a párthatározat azon részének sem sikerült eleget tenni, amely a komplexum szocreálosítását írta elő. Mivel a stadion modern, sőt elegáns és kecses (a pilonok csipkeszerű ornamentikája Fecskés Tibor munkája) formáján az építkezés előrehaladott mivolta miatt már nem lehetett változtatni, az ideologikus tartalomnak a környezetben kellett megjelennie. Ezért vált sürgetővé az egyébként irtózatos lassúsággal készülő metró itteni, már szocreálosított végállomásának megépítése – Nyiri István kétkupolás épületében még a domborműveket is kifaragták –, és a hömpölygően tekintélyesnek szánt dromosz kialakítása, amelynek sport- és közéleti tárgyú alumíniumszobrain már dolgoztak a kor legjelesebb képzőművészei.
Akkor, 1953. augusztus 20-án, amikor nyolcvanezer néző zsúfolódott össze a Népstadion lelátóin, és nézte órákon át az úttörők masírozását, az ipari tanuló fiúk – békeharc ide vagy oda, lássuk be, meglehetősen fegyverforgatásra emlékeztető – fabotlóbálását, vagy épp az igazolt sportolók lólengését és nyújtógyakorlatait, persze aligha sejtette bárki is, mit hoz a jövő. Hogy ezeket a szobrokat majd szinte titokban állítják föl a funkcióját vesztett dromosz mellett 1957–58-ban, és hogy a metróvégállomást előbb lebontják, mint hogy végre elindulna az első föld alatti szerelvény.
Az viszont kétségtelen, hogy a temérdek tornagyakorlat után a Honvéd legalább 3:2-re megverte a moszkvai Szpartakot.
