Május első vasárnapja
Az öreg Mazda lusta, szelíd konvojban gurult át Pestről Budára, volt idő megnézni a Margit híd kovácsoltvas díszeit. Újra kéne rajzolni a Hídavatást, gondolta Privát. Egy gördeszkát, ahogy zuhan le, de a matricákat is, a legapróbb részletekig. Két tévébemondónőt, ahogy kézen fogva talpast ugrik. De miről lehet fölismerni két tévébemondónőt? Már majdnem megtalálta a választ, amikor az előtte araszoló taxi blokkolva fékezett. Privát azonnal rátaposott a pedálra. A felsőteste tehetetlenül rándult előre, de a biztonsági öv megállította. Mintha túltengő gyomorsav szökött volna a torkába, úgy kezdte el marni a szégyen. Fogalma sem volt, hogy mi lehet az oka. Keresni kezdte, mintha az, hogy rátalál, elmulaszthatná a szégyent, mintha megoldás lehetne bármire.
Hirtelen, egyetlen felragyogó tömbben, megkerült az álma, amit ébredéskor nyomtalanul elveszített. Az anyja valami fáradt fényben állt a Csalogány utca közepén, semmi forgalom, mégis rossz volt nézni, hogy meg sem mozdul. Volt nála egy szatyor, nyilván befőttesüvegekkel. Nézett fölfelé a harmadikra a fényérzékeny szemével. Nem mozdult el az út közepéről. Sötétkék, félhosszú bőrkabát, selyemsál, és Sophia Loren napszemüveg. Privát tárgyilagosan megállapította, hogy az anyja valószínűleg menthetetlenül elhízott, és nyilván egy futó, szeszélyes ötletnek engedett meggondolatlanul, amikor lecserélte megszokott fodrászát.
A haja szelíd, lágy hullámok helyett mereven tapadt a koponyájára. Privát indokolatlan mértékű ingerültséggel idézte föl a jól ismert hangot, ahogy a befőttesüvegek összekoccannak, amikor az anyja kiszáll a taxiból, aztán ugyanilyen indokolatlanul nyugtatta meg a gondolat, hogy talán az üvegek köré tekert konyharuha ezúttal tompíthatta a hangot. Húsleves, marha vagy csirke, ezer veszéllyel dacolva megőrzött befőttesüvegben. Műanyag ételhordóban fasírt keménytojással. Vagy kolbászos hús. Esetleg kacsa vöröskáposztával. Privát a franciaablak kilincsét rángatta, le akart kiabálni az anyjának, hogy látja, hogy észrevette, hogy mindjárt megy, viszi a liftkulcsot, nehogy a rossz szívével elkezdjen fölfelé gyalogolni.
Még soha nem felejtette el május első vasárnapját. Az óvodában meg alsóban mondjuk nem volt túl bonyolult a helyzet, a nagyszabású ünnepséget tébolyultan rigorózus, hetekig tartó előkészületek vezették be, orgiasztikus szavalatdömping zokogásba fúló összpróbái, piros kartonszívek kivágása nyelvek szétharapdálásával kísérve, reménytelenül alacsony színvonalon kivitelezett pelenkaöltés és keresztszemes hímzés. A kamaszkortól fölfelé evidensen orgonát kellett lopni a budai hegyekben, venni ugyanis tilos volt, a lopás hozzátartozott a dologhoz, mintegy szükséges föltétele volt az anyák méltó megünneplésének, és mindenképpen csoportos tevékenység, orgonát ráadásul nem lehetett akárkivel lopni, a közös orgonalopásra való meghívás tulajdonképpen fölért egy szerelmi vallomással, vagy a barátság vérszerződéshez fogható megerősítését jelentette. Az úgynevezett ifjúság kétségtelenül az utolsó orgonalopással ér véget, május első vasárnapján, állapította meg Privát. Még szerencse, hogy soha senki sem jön rá, hogy melyik az utolsó, nem is sejti, hogy legközelebb már egyedül várja egy bódé előtt, amíg celofánba csomagolják a minden tekintetben tökéletes fréziacsokrot.
Hiába rángatta a franciablakot, sehogy sem akart kinyílni. Az anyja valahogy mégis észrevette odalentről, rámosolygott, és visszaintett, hogy érti a helyzetet, ne aggódjon, nem lesz semmi baj, majd a földszinten megvárja. És hogy jelezze legjobb szándékát a tökéletes együttműködésre, végre elindult a ház felé. Privát megvárta, amíg kiér a látóteréből, aztán vadul keresni kezdte a liftkulcsot, de sehol se találta. Végső kétségbeesésében a Singer feliratú, kopott, zöld varrósdobozba nyúlt, ahol a használhatatlan kulcsokat tartották. Kirázta a hideg a fájdalomtól. Valaki zsilettpengéket dugdosott a kulcsok közé. A seb mégsem kezdett el azonnal vérezni. Privát a biztonság kedvéért elszorította a csuklóját, és így, a kezét természetellenesen fölfelé tartva, a fokokat kettesével szedve rohant le a lépcsőn. Mégis valahogy beesteledett, mire leért. A lépcsőház üres volt, és sötét. Csak a pincébe vezető ajtó maradt résnyire nyitva a földszinten, onnan világított valami sápadt fény. Anya?, kérdezte Privát a fénytől, és bizonytalanul elindult a pinceajtó felé. Morgást hallott a háta mögül. Megfordult. Egy dán dog állt a liftajtó előtt, szétvetett lábakkal, rövid, fekete szőre olajosan csillogott. Privát ujjaiból dőlni kezdett a sötét vér. Valószínűleg erre riadhatott fel.
A lámpa zöldre váltott, a kocsisor meglódult. A Mazda ablakán erős, ferde sávban ömlött be a tavaszi napfény. Privát első gondolata mégis az volt, hogy nem tudja visszacsinálni. Hogy megfeledkezett május első vasárnapjáról. Hogy hétfő reggel van, jóvátehetetlenül, és tegnap elfelejtette felköszönteni az anyját, először az életében. Május első vasárnapja, május első vasárnapja, május első vasárnapja. Fémes, keserű ízzel volt tele a szája, hányingert érzett a tehetetlenségtől. Aztán lassan, valahonnan nagyon messziről, lopakodva, mint egy vadállat, elérte a felismerés. Hogy soha többé, semmivel nem tudja megbántani az anyját. Hogy halott már, ha jól számolja, legalább huszonhárom éve. És iszonyodva jött rá, hogy az érzésnek, amit érez, az az igazi neve, hogy megkönnyebbülés.
