Kérkedésnek fog hatni, mégis azokba lapozok bele, mielőtt ugyanezt tenném Lénernek a Corvinánál most megjelent filigrán kötetével, melynek címe: Volt egyszer egy színház – A József Attila Színház utolsó két évtizede. (Kemény cím, bár nem látszik annak.) Azért kezdem ezzel, hogy megmutassam, micsoda hely volt ez.

Az első bemutató idején, 1956 szeptemberében épp tizennégy vagyok. A szabin nők elrablása. Bilicsi Tivadar a főszereplő, de nemcsak rá emlékszem, hanem Sugár Lászlóra is, akinek gondosan bőröndbe csomagolt kitömött baglyát mindig visszalopták a szoba valamelyik pontjára, és ő minden alkalommal újra elpakolta egy csodálkozó felkiáltás kíséretében: „Még egy bagol!” (Így mondta, „l”-lel.) Egy hónap múlva Gáli József: Szabadsághegy. A téma a koncepciós perek, a városban politikai mozgolódás, a nézőtéren Nagy Imre, a bőrömön érzem a feszültséget. Az előadást betiltják. Most ugrom egyet. 1960. június 7. Aznap érettségizem, életem nagy napja, soha többé nem kell matematikával foglalkoznom. Este színház: Bekopog a szerelem. Zenés vígjáték. Írta Kertész Imre.

Ez volt a József Attila Színház Angyalföldön, a „periférián”. Vidéki színház Pesten, mondták, de ez nem volt igaz. Mindenhez hozzászólt, amihez lehetett. Új magyar disszidensdráma, politkrimi, szovjet új hullám, elegáns, „vígszínházi” francia bulvár, híres klasszikusok, operett és zenés vígjáték dögivel. Renitensségük miatt ideiglenesen a végekre deportált nagy színészek, Darvas és Gobbi óriásit játszanak. Bodrogi és Törőcsik fergetegesen szteppel. Giraudoux, Osztrovszkij, Bulgakov, Szomory, Ben Jonson, Anouilh, Goldoni, Gozzi, O’Neill, Németh László. És még egy Kertész Imre – mert valamiből élni is kellett – Fényes Szabolcs zenéjével.

Voltak aztán kilengések erre-arra, de a lényeg maradt. Ebbe csöppent 1990-ben Léner Péter. Pályázaton nyert. Akkor még azok nyertek igazgatói pályázaton, akikre a legtöbben szavaztak, és a zsűri nem az előre kijelölt nyertes biztosítási ügynökeiből állt. A legnevesebb, feddhetetlen zsűritag nem Lénerre szavazott. Én igen, mert jól ismertem a nyíregyházi színház tevékenységét, ahol igazgató volt. Azt gondoltam, azt a színházat fogja folytatni Angyalföldön is. Nem ezt tette. Megorroltam rá, néha haragban voltunk. Ma már értem őt. Nem tudom, lehetett-e volna más színházat csinálni Angyalföldön, de Léner jó színházat csinált. Nem olyat, amilyet én akartam, hanem amilyet ő akart, de ehhez joga volt, elvégre ő csinálta.

Olvasva az okos, szellemes, szórakoztató könyvecskét, egy művelt, gondolkodó, koncepciózus, a társadalom és a befogadó közönség állapotára érzékeny pesti polgári értelmiségi reflexióit, igazat kell adnom neki. Ma sem mindent úgy ítélek meg, mint ő, de azt a következetes elképzelését, hogy a közönséget érdeklő problémákra megoldást kereső, az új magyar drámára, a vígjátékra, a középfajú darabokra és a bulvárra épülő színházat kell csinálnia, az idő visszaigazolta. Vegyes volt ez a repertoár? Mint az életünk. Voltak jó és kevésbé jó új magyar drámák, volt egy hasznos nézőtéri Spiró-botrány, voltak több százas, jó ízléssel és szaktudással szervírozott, sohasem gagyi bulvársikerek, s volt megbízhatóan teljesítő, fokozatosan érlelődő társulat. Léner alakította az arculatot, előbb az alternatív Gaál Erzsébet különleges tehetségét karolta föl, utóbb Zsótér Sándor és Horváth Csaba színházát adoptálta, és a társadalom felé is nyitott: szélesre tárta a színház kapuit a mai magyar valóság előtt. Az írók-költők színe-java által tolmácsolt József Attila-ünnep, az Ormos Mária- és a Gyáni Gábor-sorozat, a Kornis-estek fórummá tágították a teátrum határait, és olyasmit valósítottak meg, aminek a hiányát naponta emlegetjük, de ha létrejön, alig vesszük észre. Csak utólag, amikor már nincs. 2011 óta nincs. Nem téved a cím, amikor a József Attila Színház utolsó két évtizedét említi. Ami most van, az valami más. Nem tudom, mi, mert nem láttam ott előadást azóta.