Magzat
Sólyom László azért volt ennyire magabiztos, mert az az Alkotmánybíróság, amit annak idején ő vezetett, kétszer is tárgyalta az abortuszkérdést, legutoljára 1998-ban. Sólyom László elnökként magát jelölte ki előadó bírónak. Ez volt az utolsó alkotmánybírói határozata. A munka megkezdése előtt pedig egyetlen pillanat kétséget sem hagyott afelől, hogy az abortuszszabályozás szigorításának híve – tegyük hozzá, hogy mélyen hívő emberként talán nem is lehetne más.
Hite szerint tehát a magzat a fogantatása pillanatától emberi lény, akit védelem illet meg. Ez a hit mélyen átélt, hasonlatos ahhoz, ahogy zenét is hallgatott: csak kottából olvasva. A szonáta, amit bensejében tesz össze hangjegyről hangjegyre – kívülről nem hallható, kifinomultsága legfeljebb csak érezhető.
Sólyom László hangjegyről hangjegyre, egyik következtetésből a másikra jutva alkotta meg a maga szonátáját 1998-ban, hihetetlenül pontos és finom egyensúlyokat teremtve hite és szakmai meggyőződése között, lágy szólamokkal – „az egyedi emberi élet fogantatásától kezdve folyamatos” –, majd a közjátékkal– „a magzatot jelentős védelem illeti meg, de nem abszolút védelem” –, eljutva a méltó lezárásig: alkotmányos a terhesség megszakítása súlyos válsághelyzet esetén.
Súlyos válsághelyzet pedig az, amely testi vagy lelki megrendülést, illetve társadalmi ellehetetlenülést okoz, és ezáltal veszélyezteti a magzat egészséges fejlődését. Vagyis Sólyom megfelelt a lehetetlennek, s az anya önrendelkezési jogát úgy helyezte mindenek elé, hogy mégis a magzat személyiségéből indult ki. Nagy hitű és nagy képességű, az Isten és teremtménye felé alázattal forduló ember kell az ilyen szonátához, amely most, épp akkor, amikor a Sólyom szívének egykor kedvesek élik ki a hatalmukat, bármikor hangjegyeire hullhat, összekeveredhet és hangzavarba torkollhat, kakofón következményeként mindannak, amit néhány, magát hittel felvértezettnek gondoló személy összefabrikált, kizárólag a maga örömére.
Most már tudni lehet, mi végre kardoskodtak oly hevesen a magukat kereszténynek érző demokraták annak idején azért, hogy a magzati élet fogantatásától kezdődő védelme önálló alkotmányos pillér legyen – mintha csak tudták volna, hogy eljöhet a pillanat, amikor a Sólyom-szonátára már nem lehet hivatkozni (mintha létezne Steve Reich Bartók nélkül! Ugyan, ki beszél itt már Reichről? És Bartók is kitántorgott!), és az abortusz esetleges tilalma, ha a helyzet úgy hozza, értelmezhetővé válik.
Bejött nekik. Áder János köztársasági elnök – a haza iránti hittel és buzgalommal eltelve –úgy döntött, hogy neki nincsen más lehetősége, így aztán szép simán, mosolyogva aláírta az alaptörvény immáron negyedik módosítását, ami méltán pályázhat az elmúlt húsz év legborzalmasabb magyar jogszabályainak együttese címére, hiszen olyan remekbe szabott kitételek vannak benne, mint például a hajléktalanság büntethetősége, de ezt inkább hagyjuk is: az államfő ugyanis éppen az elmúlt húsz év alkotmánybírósági határozatainak szellemiségére hivatkozva írta alá azt, hogy a jövőben ne lehessen az elmúlt húsz év alkotmánybírósági határozataira hivatkozni.
Ha valaki ezek után úgy érezné, hogy Áder János álláspontja talán nem egészen koherens, e ponton nyugtatnánk a cél a jogállamiságra hivatkozva fölépíteni egy másként értelmezett jogállamiságot, melyben a jog legfőbb letéteményese az állam. Az állam, amely a népfönségre hivatkozva azt tehet, amit akar, így például azt a pimaszságot is bízvást megengedheti a magára szabott köztársasági elnök által – ne feledjük: épp ezért Áder, ha választása volt is, valóban nem csinálhatott mást! –, hogy e folyamat záróaktusaként a jogállamiságra hivatkozzék, úgy tegyen, mintha, holott.
Na most a helyzet az, hogy ha maholnap valamilyen úton-módon az Alkotmánybíróság elé kerülne az abortusz kérdése – és odakerül, efelől nincs kétség –, akkor a Sólyom-határozat többé nem hivatkozható. Akkor a ma alkotmánybírói újra töprengeni kezdenek majd a szabályozás kérdésén, újra előkerülnek majd azok a magzatvédő szervezetek és állandó érveik, amelyek ilyenkor mindig föl-föltörnek, mint a búvópatak, és előkerülnek majd a kormányzati illetékesek, akik, ha ez európai uniós pénzből nem sikerült is, akkor önerőből hirdetik az abortuszellenességet, mintha a nő, aki a világ legkiszolgáltatottabb és leggyámoltalanabb helyzetébe kerül – lelke összekuporodik, mintha csak magzat volna –, kirobbanó és bűnös örömmel vetetné el gyermekét.
És jönnek majd az alkotmánybírók, az újak, a Szívós Máriák, Dienes-Ohm Egonok, Balsai Istvánok és Salamon Lászlók, akiknek majd újra kell gondolniuk ezt az egész kérdéskört, és igen, nekik kell újragondolniuk, nem másoknak, nekik, a maguk hitében, és nem tudni, lesznek-e annyira nagy képességűek és nagy hitűek, hogy ne azt mondják ki, igenis, lehet abortálni, na persze csak akkor, ha a nő egészsége ezt valóban megkívánja, tehát szinte soha, és akinek meg nem tetszik, az kapja be, mármint az abortusztablettát. De csak Ausztriában, mert itthon hivatalosan nem lehet kapni, hiszen az egészségügyi államtitkár és a mögötte álló kereszténydemokrata közösség nem engedélyezi.
Ezt a jövőt írta alá Áder János a haza legnagyobb üdvére, Kölcseyvel dicsőítve önmagát. És ez az, amitől egész egyszerűen sosem válhat szerethetővé ez az egész. Hiszen tényleg így alakul majd a szabályozás – azzal a mögöttes, ki nem mondott tartalommal, hogy úgyis mindenki megtalálja a maga kiskapuját, amivel a méltatlannál is méltatlanabb helyzetbe kényszerül, hah, az emberi méltóság védelme, az piha, mit nekünk alkotmány! –, amit Áder úrék reményei szerint megtanulunk majd elfogadni, mint ahogy már annyi mindent megtanultunk: elfogadtuk – más Nézőpontból egyenesen támogattuk –, hogy elvegyék a megtakarításainkat, hogy megpróbálják elcsalni a választásokat és még előre be is mondják, hogy szétosszák maguk között a földjeinket, hogy cserébe még le is teremtsenek, ha ez nem tetszene.
Elfogadtuk, hogy hülyét csináljanak belőlünk a világ előtt, hogy ami tegnap fekete volt, ma már fehér, hogy hagyjanak a hóban kihűlni, a házunkat vízzel, az agyunkat gennyedző maszlaggal elárasztani. Elfogadtuk, hogy az egyháznak játsszák át az iskoláinkat, hogy kötelező legyen a hit- és erkölcsoktatás (ez a hit és ezek az erkölcsök), elfogadtuk, hogy a nyomorult éljen meg 47 ezerből, elfogadtuk, hogy ha nem sikerül, hát ott dögöljön éhen, ahol van, csak mi ne lássuk. Elfogadtuk, hogy nem lehet meccsre menni, elfogadtuk, hogy fradista verőlegények fenyegethetik a gyerekünket, elfogadtuk, hogy ha nincs elég pénzünk, nem tudjuk iskoláztatni. Elfogadtuk, hogy beleolvadunk a tömegbe, csak hagyjanak minket békén, ne zaklassanak bennünket, a kívánatosnál nagyobb mértékben ne szóljanak bele az életünkbe, elfogadtuk, hogy így is lehet élni, valamitől egy kicsit mindig félve, elfogadjuk, hogy elfogadtuk.
Fölállt a rendszer. És arra játszanak, hogy ha már egyszer elfogadtuk, akkor szép lassan meg is szokjuk. Megtanulunk élni benne, mint egykoron. Elsajátítjuk és a magunkévá tesszük azokat az apró kis technikákat, amelyekkel kezdetben túlélünk, aztán a technikáinkat továbbfejlesztve, és magunkat az ő világukban elfogadva olyannak, amilyennek rendeltetett, megélünk.
Élet lesz ez persze, újra felvirágoznak majd az eszpresszók, ahol négy-öt magyar összehajol, összesúg, elmosolyodik, borul, káromkodik, mereng, ahol megszokottá válik, hogy a titkon abortuszt végző orvos hajnalban beugrik egy felesért, hol itt, hol ott alakul majd egy-egy kisközösség, meglesznek a bejáratott utak, itt kezdünk este hatkor, aztán nyolckor máshová megyünk, hajnalban pedig arra a harmadik helyre, tudod, oda, mindenki a nevén szólítja a másikat, tudja, mit iszik, melyik napszakban milyen felest nyes be, mikor rúgták ki otthonról, hányasa van a gyereknek, mit csinál az anyós, és lesznek majd megint viccek, „arra ment az Orbán és kérdezte, hogy hogy vagyunk, hogy vagyunk”, ugye, vicces kis élet lesz ez, újra fölvirágzik a balatoni turizmus, a lángos és a túrós palacsinta, lecsusszan pár borsodi, apró kis hazai gyártású Suzukik gurulnak majd a dugóban az M7-esen az antennájukon nemzetiszínű szalaggal, és olykor fölforr majd a vizük, de jól bevált módszerek lesznek ennek elhárítására is, itt leszünk bezárva, és ezt nem menti majd semmi, nem lesznek se nagyhatalmi uraink, se ellenségeink, csak mosolyognak rajtunk, kicsit szánakozva, kicsit lenézően, lesz kis ház, kiskert, nagy csőd, néha kicsit elkáromkodjuk magunkat, de majd összerezzenünk saját bátorságunktól, a főnök retten majd a főnökétől, az meg a még nagyobb főnöktől, aki haptákban áll a kisfőnök gyerekkori barátja előtt, amikor az a gyerekét viszi elhelyeztetni hozzá, élet lesz ez persze, kicsit szürke, Esterházy-kockás élet, mint anyáink zakója, titokban mentek az orvoshoz, mentek a poros utcán bizonytalan lábbal, és hosszasan néztünk utánuk az ablakból, könyökünkkel lesöpörve a repedezett keretről a pókhálót, mentek, hogy elvetessék a testvéreinket, szegények, meg sem születhettek.
Megszoktuk. Áder János aláírta az alaptörvény újabb módosítását, amivel készre szignálta Orbán Viktor, Kövér László és a maga rendszerét, amit a fanatizmussá dermesztett hit és sok kis csavar tart egyben – és most még négy évet kérnek, azt várják, hogy ezalatt megszokjuk ezt a világot, és persze egyáltalán nem kell megszeretni, csak beletörődni és megváltoztathatatlanként elfogadni. De mindig lesznek, akik belülről is hallják a zenét. Még ha annyira istentelen is így ez az egész. Mindig így kezdődik.
Ők gyilkolják a magzatot.
