Mi tagadás, a középkori magyar állam történetével kapcsolatos motyogást aligha lehetett feleletnek nevezni, és a kérdések sem segítettek. Elekes hosszan lapozgatta a jelölt papírjait, majd ezzel oldotta fel a kínos helyzetet: – Mivel Hahn professzor úrnál, aki nem könnyen osztogatja a jó jegyeket, minden eddigi vizsgája és a szigorlata is jeles volt, úgy értelmezem ezt a helyzetet, hogy ön jelenleg indiszponált. És egy méltatlanul jó kalkulust írt a vizsgajegyzőkönyvbe.

Vélem, ez a történet meglehetős pontossággal idézi meg Hahn tanár úr (nem szerette, ha professzoroztuk) emberi, pedagógiai, oktatói nagyságát. Azt a nagyságot, amit kartársai is feltétlenül becsültek. S azt a nagyságot, amelyet mi, hallgatói, az első órától éreztünk rajta, amikor belépett a bölcsészkar legnagyobb előadójába. Hóna alatt az ókori világ megviselt térképével – akár egy középiskolai tanár. Majd, miután a térképet felakasztotta a táblára, s beszélni kezdett, rögtön tudtuk, hogy nem középiskolában vagyunk, de nem is úgy éreztük, hogy a Pesti Barnabás utcában ülünk.

Inkább a spártai Lüszandrosznak hittük magunkat (18-19 évesen ez nem nehéz), aki i. e. 405-ben az aigoszpotamoi csatában tönkreveri Athént. Az azonban, hogy két és fél ezer éves események résztvevőivé tette tanítványait, a tanár úrnak csak egyik pedagógiai eszköze volt a sok közül.

Anélkül, hogy egyetlen szavával politizált volna, arra tanította a gondjaira bízottakat, hogy az ókori történelem kimeríthetetlen tára a mindenkori história számára érvényes példáknak. Amikor Lüszandrosz ellenlábasát, az árulásairól híres Alkibiadészt politikai Fekete Péternek titulálta, olyan terminus technicust adott tanítványai kezébe, amelyet azóta is rendkívüli haszonnal használhatnak.

Tudtuk, hogy nagyon sokat tud, azonban fogalmunk sem volt róla, hogy tényleg mennyit. Tudtuk, hogy a vallástörténetben is óriási a jártassága, de nem tudtuk, hogy első, huszonkét éves korában – 1935-ben – megjelent munkájának ez volt a címe: A világteremtés az iszlám legendáiban. Szájról szájra járt a híre, hogy rabbiképzőt végzett, de nem tudtuk, hogy a zsidótörvények és a vészkorszak idején több alapvető munkát írt a zsidóságról. Tudtuk, hogy valami nincs vele rendben, hogy a felszabadulás után különlegesen kacskaringósan alakult a pályája, és a szakmában ugyan elismerik, de hivatalosan nem az érdemeinek megfelelően.

1957-ben, negyvennégy évesen került az ELTE-re, adjunktusi pozícióba. Teljesítményéhez képest későn lett professzor, akadémikus még idejében: éppen halála előtt. Az őt megillető kitüntetéseket – például az Állami Díjat – pedig soha nemkapta meg. Azt is beszélték, ez „klerikális múltjával” van összefüggésben. Ezek a dolgok e sorok írója és bizonyára sokak számára máig nem tisztázódtak.

Ami egyértelmű: Hahn István oktatói-nevelői munkája tanítványaiban mély gyökereket vert. Tudományos munkássága ismert, elismert. Könyvei keresettek az interneten is, új kiadásra várnak. Vannak persze aktuális hiányok. Például: a Wikipédián a tudós szócikke csak magyarul olvasható, pedig nemzetközileg széles körben ismert kutatóról van szó. Például: a Magyar katolikus lexikon nem szánt szócikket az egyik legnagyobb magyar vallástörténésznek.

Hahn István most lenne százesztendős. A Magyar Tudományos Akadémián tegnap kétnapos, igen sok résztvevős nemzetközi konferencia kezdődött a tudós centenáriuma alkalmából. Ezzel remélhetően megkezdődik adósságunk törlesztése e kivételes tehetségű alkotóval szemben.

Tudtuk, hogy nagyon sokat tud, azonban fogalmunk sem volt róla, hogy tényleg mennyit