Urak és elvtársak
Más kérdés, hogy a borbélysegédet, a szabómestert, a házfelügyelőt a Kovács úr, míg az igazi urat (még ha történetesen Kovács volt is a becsületes neve) a tanácsos úr, mérnök úr, igazgató úr megszólítás illette meg. Sőt hogy alányaljanak a megszólítandónak, mindenkit egy grádicssal feljebb tituláltak: a kezdő riportert szerkesztő, a mérnököt főmérnök, a segédlelkészt (akinek pedig csak a tiszteletes járt volna), nagytiszteletű úrnak nagytisztelték, és a medikusnak is azt mondták: doktor úr. (Mesélik, hogy volt Pesten egy olyan kávéház, amelynek bejáratánál tábla tudatta, miszerint „Itt mindenki doktor úr lesz szólítva”.)
A felültitulálás a nőknek is kijárt. (Megint csak nem a házfelügyelő feleségének, mivel ő a megszólításban is csak Kovácsné maradt, és nem lehetett Főkovácsné. Ezzel szemben a tekintetes asszony főként csak az irodalomban járta, a piacon és a sarki boltban minden nőnemű vevő nagyságos asszony volt.)
Egy rövid ideig a testvér volt divatban, aztán pedig bekövetkezett az elvtárskor. Sok korábban buzgó testvér is átvedlett buzgó elvtárssá. Igaz, eleinte csak az óragyűjtő tovarisok lettek tovarisok, de aztán – a szalámizás előrehaladtának mértékében – jóformán mindenki „elvtárs lett szólítva”.
Azazhogy mégsem egészen. A színészt, az énekest, a szobrászt továbbra is művész úrnak hívták, és még ha érdemes, netán kiváló művész címe volt is, akkor sem tisztelhették meg a főművész úr megszólítással. A műegyetemi és nagyrészt az orvosprofesszorok is kivételnek számítottak: rendszerint megmaradtak professzor úrnak. Óvatos duhajok az elvtársságot elkerülendő a szintén -társ végű, de mégsem pártos szaktárs, tagtárs, sporttárs, gyűjtőtárs, rövid ideig a bajtárs „címet” biggyesztették a megszólítandó vagy megnevezendő személy nevéhez. Az MNDSZ-ben (a fiatalabbak kedvéért: Magyar Nők Demokratikus Szövetsége) az asszonytárs járta, de olyannyira, hogy nekem, az Asszonyok (a Nők Lapja elődje) ifjú, de minden kétséget kizáróan hímnemű gyakornokának is olyan igazolványt állítottak ki (így volt előnyomtatva), amely felhatalmazta K. I. asszony társat az MNDSZ Szerb utcai épületébe való belépésre.
És volt még egy kivétel: az általános és középiskolai tanárokat sem lehetett elvtársnak szólítani, ők megmaradtak tanár úrnak. Gond csak a nőnemű tanárokkal volt, az ő megszólításuk ugyanis hivatalosan tanár úrnő volt, ám a menthetetlenül feudális ízű úrnő már végképp kilógott volna a sorból. Így lettek ők (és maradtak máig is) Erzsi, Gizi, Éva stb. nénik. Ennél jobbat (?) csak Kárpátalján tudtak kitalálni. Egy szovjet iskolában ugyanis még a tanár sem maradhatott meg úrnak. Ezért átvették az orosz és ukrán iskolákban normálisan hangzó keresztnév+apai név megszólítást. Így lett az ottani magyar tannyelvű iskolákban működő tanerő például Csaba Árpádovics vagy Enikő Zsoltovna.
Az általános társazás közepette már csak az hiányzott volna, hogy az úttörőmozgalomban a pajtársat vezessék be. A pajtás viszont szinte kötelező lett, és attól fogva az őrsi gyűléseken nem volt többé Sanyi vagy Marika, csak Szabó vagy Szűcs pajtás. Egy egészen rövid ideig még Rákosi pajtás is létezett: a Pajtás (mármint az úttörő hetilap) így emlegette szeretett apánkat. Az illetékesek azonban hamarosan kapcsoltak, hogy ez nem lesz így jó, elvégre pajtását az ember olykor fenéken is billentheti, amit az apjával (pláne bölcs atyjával) igazán nem tehet meg. Attól fogva a nagy vezér az úttörősajtóban és -ünnepségeken is a Rákosi elvtárs névre hallgatott.
Következett az újabb fordulat, amikor kiderült, hogy aki nincs ellenünk, az velünk van. És ha az urak nem is, de az úr, mint megszólítás, lassan-lassan visszatért. A párttitkárt vagy a minisztert persze továbbra is elvtársnak szólították, de a kisebb főnököket vagy azok a beosztottjaikat már nem. (Az csak jóval később következett be, hogy már a főnök sem volt elvtárs, hanem – funkcionálisan, némileg bizalmaskodva – hozzáfűzött elvtárs nélkül, egyszerűen: Főnök.) Megjegyzem, bizonyos viszonylatokban ez a módi is csak egyoldalúan élt, akár hajdanában a csendőrpertu. Mert a női beosztott továbbra is Igazgató elvtársnak vagy Kis elvtársnak szólította a főnökét, az azonban nem viszonozta a Nagy elvtársnővel: ő a titkárnőjét menthetetlenül Mancikának nevezte. (Előreszaladva: ez többnyire máig is így van. Azt nem vettük át az EU-tól, hogy ha a főnök a női beosztottnak Mr. Smith, akkor számára a titkárnő Miss, Mrs., vagy újabban Ms. Taylor.)
Aztán egyszer abból is észrevehettem, hogy rendszerváltozás közeleg, hogy amikor a Külügyminisztérium kapujában közöltem a portással, hogy a miniszter elvtárshoz megyek, megpróbált elhessegetni, mondván: „a Horn úr még nem jött vissza”. Előző nap adták ki neki ukázban, hogy a minisztériumban nincs többé elvtárs, csak úr. Ehhez is tartotta magát, csak azt nem tudta, hogy az ántivilágban, amelyhez visszatérőben vagyunk, a nagyfőnök Magyarországon nem X. úr, hanem a Miniszter (netán: kegyelmes) úr volt, és nem a vezetéknevéhez biggyesztették az úr megnevezést. Megjegyzem, ennek a nemtudása máig is kísért.
Fülsértő, mégis sajnos viszonylag gyakran fordul elő, hogy katonai vagy rendőri rendfokozattal bíró személyt a riporter nem rendfokozata (ezredes úr) vagy beosztása (főkapitány úr) szerint szólít meg, hanem a vezetéknevéhez teszi az úr-at (mint hajdan az elvtársak tették). Én szervilizmust hallok ki abból – bár ez ma már teljesen általános –, hogy amikor a nagy emberről beszélnek (tehát nem megszólításként, hanem harmadik személyben), nem azt mondják, hogy a miniszter úr vagy az elnök asszony, hanem névelő nélkül: miniszter úr kijelentette, államtitkár asszony elrendelte stb.
Ami pedig a rendőröket illeti, ők újabban arra kezdenek rászokni, hogy keresztnevén szólítsák az állampolgárt. A zsaru megállítja a gyorshajtót, elkéri a jogosítványát, aztán megfeddi: „Legalább 70 kilométerrel hajtott az itt megengedett 50 helyett, János”. Ez persze barátságosnak is hathat, de azért inkább bizalmaskodás. (Az állampolgár különben sem viszonozhatja ezt azzal, hogy Józsefnek, netán Andrásnak szólítja a rendőrt, márcsak azért sem, mert nem tudja a keresztnevét.)
Csak a főpincér esetében nem tévedhetünk. E tisztség (munkakör) betöltőjének megszólítása ugyanis rendszerfüggetlen. Ő már a legátkosabb átkos előtt is főúr volt, és megvalósult/megvalósulatlanul maradt (nem kívánt törlendő) rendszerváltozásokon át azóta is az maradt.
