− Érezte már magát gyávának politikai helyzetekben?

− Néha azt gondolom, nem voltam elég következetes és bátor, ezért igyekszem rávenni magam, hogy az legyek. Bár korábban is úgy gondoltam, mivel a nyilvánosság előtt élem a szakmám, nem szabad a politikát elkerülnöm. A 2000-es évek eleje óta próbáltam ezt következetesen vinni, ma már azt érzem, még keményebbnek és kritikusabbnak kellett volna lennem. És innentől fogva inkább ez a fajta hozzáállás lesz rám jellemző. A függetlenség érdekében – ami maga a polgári lét alapvetése – nem lehetek megengedőbb akkor sem, ha valamelyik párt közelebb áll hozzám.

− A kemény kritikát ön is jól bírja, még ha az nem is kedvező?

− Ugyanúgy reagálok rá,mint bárki: nem esik jól. Utána persze jön egy reflektív szakasz, mikor megpróbálom magammal megértetni: Árpikám, ha te kritizálhatsz, téged is bírálhatnak. Művészként, alkotóként ez elkerülhetetlen. Legutóbb a Bajor Állami Operaházban Rigolettót rendezve kemény visszajelzéseket kaptam a nézőktől és a kritikusoktól. És ott már hivatásszerűen kellett meggyőznöm magam arról, hogy ez benne van a pakliban. Ha ezt elviselem, legközelebb magam is élhetek ezzel az eszközzel.

− Azt nyilatkozta: pénzt keresni színházzal csak külföldön lehet. A pénzen kívül mi motiválta, hogy elvállalja ezeket az operarendezéseket? A műfajhoz nincs túl sok köze.

− Iszonyatosan meglepett, és megtiszteltetésnek éreztem a meghívást. Az egész onnan indult, hogy a Burgtheater korábbi intendánsa, Nikolaus Bachler meghívott Bécsbe rendezni Wolfgang Wiens fődramaturg ajánlására. Aztán annyira megtetszett neki a háromszereplős Hamlet, amelyet először ott, majd magyar színészekkel is megrendeztem, hogy amikor átment a Bajor Állami Operába, megkeresett. Az mondta, szerinte érdemes lenne operát rendeznem.

− Mi az ismérve annak, hogy valaki tud operát rendezni?

− Én is ezt kérdeztem tőle. Erre azt válaszolta: kifejezetten olyan színházrendezőket akar hívni, akik gondolnak valamit a színházról, és ezt az operán keresztül is meg tudják mutatni. Szerinte nekem erős világképem van, amit az előadásokon keresztül képviselek is, és kevés kompromisszumot kötök. Először Rossini Hamupipőkéjét rendeztem a bajor opera stúdiósainak, utána jött a többi megkeresés.

− Tud kottát olvasni? Vagy ez nem feltétlenül szükséges az operarendezéshez?

− Nem tudok, de több olyan operarendező van, aki így dolgozik. Ez probléma lehet, ha a rendezőnek nem jó a viszonya a karmesterrel. Ha értik egymást, ha látják, hogy a másik mit tud, amit ő maga mit nem – tehát mit tanulhatnak egymástól, abból nagyszerű dolgok születhetnek. A legutóbbi operarendezésemnél Klagenfurtban egy harmincéves angol karmesterrel dolgoztam, vele lehetett színházi kérdésekről beszélni. Alapvetően jó lenne, ha tudnék kottát olvasni, ha az ötéves rendezői képzésbe ez is beleférne valahogy. Egyébként az operarendezést mindig azzal kezdtem, hogy mindenkinek elmondtam, nem olvasok kottát. Ha tiszta a helyzet, ezt is elfogadják. Nemcsak kottát nem olvasok, olaszul sem beszélek, mégis van olyan szituáció, mikor hozzá tudok szólni a zenéhez, a prozódiához is.

− Ha a Viktor nevet hallja, ki jut eszébe, Bodó vagy Orbán?

− Persze, hogy Orbán.

− Mi a közös vonása Orbán Viktorral?

− Én is tudok akarnok lenni, és nyomni valamit – adott esetben teljesen esztelenül –, még akkor is, mikor már mondják, hogy mást kéne csinálnom. Közös vonás a belső hit, amely felülírja a realitást, a körülöttem állók véleményét. Aztán tudok fanatizálni embereket. Rá tudom venni őket, hogy valamiben nagyon higgyenek. Esetenként, mikor már jól „befanatizáltam” őket, akkor aztán meggyőzöm őket az ellenkezőjéről. Néhányan elbizonytalanodnak az ilyesmitől. Na, én ezt már nem szoktam kihasználni. Mondok mást: én is vidékről jöttem fel, és nagyon sok negatív tapasztalatom volt arról, milyen nem polgári környezetből bekeveredni az értelmiségiek közé, milyen kisebbrendűségi komplexus fejlődhet ki ettől. Azt hiszem, ezt meg kell tanulni helyrerakni. A bosszú- és a gyűlöletérzés sem ismeretlen a liberális közeggel szemben. De valahogy az ember kinő a kamaszkorból, a primér ifjú lázadásból, már komplexebben látja a világot, rálát magára, és bizonyos dolgok nevetségessé válnak. Ez a különbség kettőnk között.

− Játékból fanatizál?

− Nem, a munkához kell. Hogy higgyünk abban, el akarunk érni valamit. Adjuk az energiánkat, a hitünket, az erőnket. És ha adott esetben az, amit kitaláltam, nem jó irány, akkor el kell indulnunk másfelé. Ilyenkor az ellenkezőjéről kell meggyőznöm az énekest, a színészt.

− Szakrális helynek tartja a színházat?

− Volt idő, mikor igen. Az Arvisura Színházban kezdtem a pályát húsz éve. Somogyi István vezette, és fantasztikus előadásokat hozott létre. Mikor Somogyi elmozdult a sámánizmus felé, gyakran hallottam, hogy a színház szakrális hely. Mivel az amatőr, kísérleti, avantgárd felől érkeztem, Grotowskiról is sokat olvastam. Bizonyos értelemben ő ugyancsak szakrális helynek tekintette a színházat, és elment abba az irányba, amelyikbe Somogyi: tanított és szeánszokat tartott. Én ebben egy rövid ideig hittem is, használtam ezeket a szavakat. De később, mikor láttam, hogyan működik ez a fórum, a színház – mint intézmény, társulat, mi a helye a társadalomban –, azt éreztem, ezeket a fogalmakat meg kell hagyni a vallásnak, a kuruzslóknak.

− Megyek tovább: mit épített a Nemzeti Színházon a jobboldali gondolat?

− Ha ma Franciaországban valaki nemzeti intézményről beszél, az sokkal inkább a strukturális helyzetről, a támogatási rendszerről szól, azaz arról, hogy az intézmény államilag fenntartott. Vidnyánszky Attila épp ezt építette bele az átalakított előadó-művészeti törvénybe: a nemzeti színházak többtagozatos, állami fenntartású kulturális intézmények, a „Nemzeti” gyakorlatilag az állami szinonimája. A szimbolikus értelmezés viszont, amely szerint a magyarságot, a nemzettudatot képviseli, anakronisztikus. De azt sem értem, miért kellene a legjobb színháznak lennie, a legjobb színészekkel.

− Ön szerint milyennek kell lennie? Miben különbözzön például a Katona József Színháztól?

− A Nemzeti-kifejezés tényleg csak annyit jelent: nagyvárosban működik, állami védettséget élvez, programkínálata sokrétű.

− És Budapesten milyen lehet, ahol rengeteg a színház?

− Annak a koncepciónak lenne létjogosultsága, amelyet még Hudi Lászlóék adtak be, amikor aztán Alföldi nyert: egy befogadó hely, amely lehetőséget ad a magyarországi, magyar nyelvű színházaknak, hogy kapcsolatot építsenek egymással és a nemzetközi szakmával. Ennek a nagyon épeszű elképzelésnek az első eleme az volt, szüntessük meg a társulatot. A Nemzetima egy színházi intézmény a többi között, nincs semmiféle unikális funkciója. Amit Alföldi csinált, az jó minőségű színház volt, amely tulajdonképpen azt képviselte, amit a Katona vagy a debreceni Csokonai Színház.

− SMS-hírekből építette fel a Feketeország című előadását. Ma milyen híreket használna fel a Feketeország 2.0-hoz?

− Ma már – azt hiszem – nem csinálnék ilyen előadást. Túl könnyű összeszedni ezeket a híreket. Mert miket gyűjtene össze az ember? Amelyek elsőre pofán csapják – attól függően, hol él, milyen hírek foglalkoztatják. Nyilván engem az MMA és Fekete György személye vág arcon elsőre. De az ország lakosságának 98 százaléka számára ez a probléma nem létezik. Ma sokkal mélyebbre mennék, nem ezt a bulvárosabb verziót választanám. Inkább az emberi kiszolgáltatottságról, a hülyeségről próbálnék beszélni. Hogyan, milyen lépésekben jutottunk el oda, ahol tartunk? Miként engedhető meg, hogy egy Fekete György-szerű személyiség ilyen mélyen kiterjessze az egóját, és ez kultúrembereknek ne okozzon problémát – akár az MMA-n belül? Azoknak, akik havi 150 ezer forintért kussolnak, még ha nem értenek is egyet Feketével.

− Pár éve szabadulóművésznek aposztrofálta magát, 2013-ban mitől szabadulna?

− Visszakötnék a beszélgetés elejére: a gyávaságtól, a fölösleges bizonytalanságtól. Nyilván az érettséggel függ össze, hogy az ember egyre több problémát lát meg, egyre többször szkeptikus… És szabadulnék az erősen belém nevelt kötelességérzettől. Egyre többször érzem, el kéne engednem ezt a társadalmi felelősségvállalást. Picit jobban kilazulni. Néha ugyanis az alkotást feszélyezi, amikor azt érzem, ahol ennyien éheznek, a létszükségletüket nem tudják előteremteni, nekem nincs jogom szabadon alkotni. Időnként az országtól is szabadulnék, erős a nyomás a családban is. Lilla, a feleségem rendszeresen mondja: ha egy mód van rá, menjünk el innen. Szerintem meg ne. Nem beszélve arról: nem is vagyok abban a helyzetben, hogy csak úgy elmehetnék.

− Miért marad – a lehetőség hiányán kívül?

− Kötelességérzet. Ha húszéves lennék, nem lenne családom, akkor az egzisztencia is kevésbé érdekelne, és egy percig nem gondolkodnék. Igyekeznék hamar kimosni magam a kötelességérzetből. Húznék el tanulni, tapasztalni, pénzt keresni, élni. Húszévesen mit foglalkoznék Orbán Viktorral? Negyvenévesen viszont már iszonyúan idegesít.

FOTÓ: KURUCZ ÁRPÁD