Szlovákiában a Híd-Most nevű vegyes párt élvezi leginkább a magyar választók bizalmát, Romániában az RMDSZ centrumpolitikája vitte el a pálmát, míg a Vajdaságban a jobbközép párt – megőrizve vezető helyét és kisebbségi arculatát – igyekszik a Vajdaság autonómiáját is támogatni; egyfajta regionális színezetet kapott, így a többségi nemzet egy részének a szavazataira is számított.

Ahány kisebbségi közösség, annyiféle modell, képtelenség a kisebbségek szerveződését egyetlen modell szerint megítélni. Ezeket a közösségeket különböző kulturális, politikai, gazdasági hagyományok határozzák meg, a kis magyar globalizáció eszméje tehát nagyon ingatag lábakon áll, emiatt az újabban napirendre került „nemzetegyesítés” fogalma is pontosítást igényel. A különböző modellek létezése nyilvánvalóvá teszi, hogy nem lehet „központi modell” szerint kanonizálni, az elkövetkező évek nagy próbatétele tehát az lesz, hogy hogyan lehet kialakítani a sikeres policentrikus nemzetpolitikai modellt.

A jelenség nemcsak a politikában jelentkezik, hanem az élet majdnem minden területén. Jellemző esetet tesz szóvá Tőzsér Árpád a kecskeméti Forrás januári számában. Naplójegyzeteiben (Varjak az akasztóhegyen, Forrás, 2013. január) kitér arra, hogy Pozsonyban eredménytelen harcot folytatott az „egyetemes magyar irodalom” fogalmáról tartandó szemináriumért. Tőzsér érvelése tanulságos. Szerinte az „egyetemes magyar irodalom” értékrendjének szempontjából a „budapesti irodalom” éppen olyan kisebbségi irodalom, mint a délvidéki, a kárpátaljai vagy a hajdúnánási.

A fogalom azonnali tisztázást követel, mert annak hiányában a torzítások egész sora következik be. Tőzsér nem rejtette véka alá, hogy miről van szó. „Nekünk pedig Pozsonyban, Kolozsvárott, Újvidéken és Ungváron továbbra is a budapesti provincializmus fogja elmagyarázni, hogy mi a világirodalmi kánon.” Szó sincs arról, hogy Tőzsér tagadná az „egyetemes magyar irodalom” fogalmát, ellenkezőleg, értelmezésem szerint pontosítani, megújítani kívánja azt. Az egyetemes ez esetben azt jelentené, ami a különböző részekben közös.

Aggodalomra semmi ok, hiszen a részek közötti legtöbb közös vonást az irodalom, a kultúra képes kimutatni, a legkevesebbet pedig a hétköznapi élet. A kulturális sajátosságokat éppen ez utóbbi határozza meg: minél inkább érzékeli az irodalom a hétköznapokat, a sajátosság annál inkább észlelhető. Ez egyformán érvényes a Budapesten, a Pozsonyban vagy az Újvidéken megszülető alkotásokra. Az újabb magyar közéleti líra megismerése után kiderül, hogy e költészet egy része szókincsében is a budapesti szlenggel él, ami előnyére válik, hiszen magyarországi sajátosságokról szól. Mindez nem csökkenti az alkotások művészi értékét, csupán figyelmeztet, hogy az újvidéki vagy a kolozsvári szleng a délvidéki vagy az erdélyi világot hivatott kifejezni.

Csakhogy az utóbbiak esetében sokan megkérdőjelezik az „egyetemes érvényességet”, míg az előbbi esetben ez magától értetődő. Lehet, hogy egyik esetben sincs szó egyetemesről, az egyetemes csupán az, hogy minden részben, így a „kisebbségi dialektusban” is szlengek bukkannak fel. Hasonló helyzet tárul fel a politikai élet területén is, bár a körülmények elemzését megnehezítik az anyaországi és a helyi pártpolitikai szenvedélyek. Kétségtelen, hogy a választási eredmények nem örök érvényűek, négy év múlva merőben más eredmények születhetnek. A felvidéki magyarokat alapvetően befolyásolja, hogy Szlovákia tagja az EU-nak, viszont a délvidékieket hátrányos helyzetbe hozza, minthogy az EU-tagságra még hosszú ideig fognak várakozni.

Már csak emiatt is célszerű Szerbiának arra törekednie (ez a magyar kormányok álláspontja is), hogy mielőbb megszerezze a tagjelölti státust, mert ezzel a magyar kisebbség fellendülését segíti elő, illetve lehetőség adódik a hétköznapi életben fel-felbukkanó kisebbségellenes szenvedélyek mérséklésére. Ezt a törekvést abban az esetben is támogatni kell(ene), ha a délvidéki nemzeti radikálisok egy része fanyalogva fogadja, hogy a jelenlegi magyar kormánypolitikusok nagy elismeréssel nyilatkoznak a szerbiai kisebbségi törvényekről. A radikális logika a mozgatórugója az elmúlt húsz év tapasztalata, mely szerint a politikai vagy a gazdasági helyzet javulása a kisebbségi magyar választópolgárok megosztását idézi elő.

Példa erre a Délvidék, ahol a Milosevics-rezsim idején a magyarok szorosan felzárkóztak a kisebbségi párt/pártok mögé, majd Milosevics bukása után ugyanezek a választópolgárok jelentős számban szavaztak az európai alternatívát jelentő Demokrata Pártra. A legutóbbi választási kampányban a kisebbségi és az anyaországi politikusok hiába minősítették nemzetárulásnak az „átszavazást”, a polgárok számottevő része saját hétköznapi életének tapasztalataira hagyatkozott. A vád bumerángként csapott vissza. Hogy ez a lehetőség továbbra is fennáll, azt alátámasztja a Szerb Haladó Párt vezetőinek minapi nyilatkozata. Ők a párt sikerei közé sorolják, hogy a magyar kisebbség tagjai egyre nagyobb számban csatlakoznak hozzájuk.

Az állítás természetesen nem bizonyítható, viszont nem is lehetetlen. Mindez azonban nem igazolja a „minél rosszabb, annál jobb” politizálást sem, hisz senki sem követelheti a kisebbség tagjaitól, hogy embertelen megpróbáltatások árán is őrizzék a közösség egységét. Ez egyébként is ellentmondás,mert hosszú távon a „harcias retorika” ellehetetlenítené a megmaradás politikáját, legalább annyira, mint a meghunyászkodó. Talán inkább azt kellene taglalni, hogy az oldódó szituációban miféle alternatívák lehetségesek. A délvidéki VMSZ nem lett „vegyes párt”, ám regionális színezetet vett fel, mert a szerb nemzeti jobboldal központosító törekvésének eredményeképpen a Vajdaság egyre súlyosabb gazdasági helyzetbe került, már Szerbia elmaradottabb régiójának számít, ami magával vonta a vajdasági magyarok radikális pauperizációját is.

Kiderült, hogy a súlyos gazdasági lemaradás megnehezíti a kisebbségi jogok érvényesülését is, ha másként nem, akkor a belső bizonytalanság erősödése révén, amelyben a kisebbségre akarva-akaratlanul a bűnbak szerepe hárul. Így a kisebbségi vezetők, nem megtagadva a (jelenleg eléggé csonka) kisebbségi politikai autonómiát, köztársasági szinten egyre erőteljesebben kiállnak a Vajdaság autonómiája mellett; azzal a meggyőződéssel, hogy a területi és a kisebbségi autonómia nem áll egymással szemben. Felesleges polemizálni azon, hogy melyik a jobb „kisebbségi modell”, a vajdasági, a szlovákiai, netán a romániai. A keletközép-európai Európa-szkepszis minden bizonnyal erősíti a nemzetállami törekvéseket, ami a kisebbség kárára megy.

A bizonytalan gazdasági helyzet ugyancsak erősíti a kisebbségellenes hisztériát, ami védekező egységbe tömöríti és a centralisztikus modell irányába sodorja a kisebbséget. Számolni kell azonban más lehetőségekkel is. A demokrácia válsága a kisebbséget a nemzetpolitikai centralizmus felé taszítja, a demokratikus értékek érvényesülése viszont a policentralizmust tételezi fel. A jogállamiság, a parlamentáris demokrácia erősödésével, a gazdasági válság mérséklődésével a kisebbség mozgástere, biztonságérzete növekszik, ami azt (is) jelenti, hogy újabbnál újabb, rejtett csapdahelyzetekkel teli válaszutak elé kerül. A demokrácia mint a modernitás része (sajnos) fragmentálja a kisebbségi közösségeket.

Az inga tehát ide-oda leng. Ennek tudatában, a magyarországi közéletben érzékelhető a nemzetpolitika átalakításának szándéka. A kormánypártok nagy kérdése, hogy a szimbolikus narratívát hogyan fordítsák le a hétköznapok nyelvére. A narratíva még centralisztikus, a valóság viszont feszegeti azt. A magyar ellenzék pedig arra törekszik, hogy – végre! – újrafogalmazza a nemzeti öntudat és a haladás, illetve a modernizáció ötvözetét. A magyar történelemben ez feloldhatatlan ellentmondás. Már Jókai is ismerte, óriási művészi erővel ábrázolta a Rab Rábyban. Bármilyen koncepció sikerét a lélekszámcsökkenés leállítása vagy erőteljes mérséklése biztosítaná. Ha ezt nem sikerül elérni, akkor hiábavaló a szép szavak zuhataga.

A feladat nem könnyű, alapvető reformokat igényel, és könnyen kimerülhet bűnbakok keresésében. Mindkét oldal sikere részben attól is függ, hogy a környező országokban bekövetkezik-e a demokratikus rendszer megszilárdulása. Ezek az országok, akárcsak Magyarország, sajátos utat építenek, ami a többpárti demokráciában sajátos kisebbségi nemzetpolitikai stratégiákat tételez fel. A stratégia nem lehet azonos Erdélyben és a Délvidéken, Kárpát-Ukrajnában és a Felvidéken. A dogmatizmus elszürkíti, egyneműsíti a kisebbséget (is), míg a demokrácia változatosságot, tarkaságot teremt. Emiatt nem egyetlen nemzetpolitikáról kellene beszélni, hanem nemzetpolitikákról, a policentrikus magyar világban minden egyes rész, saját valóságának megfelelő modellt alakít(ana) ki.

Az „egyetemes magyar irodalom”– íróportréka Petőfi Irodalmi Múzeum egyik kiállításán