Appendix
A villamos megremegett, és rázkódva tette meg az utolsó negyven métert. Az öregasszony lekászálódott a gazzal felvert sínek közé, és átbukdácsolt a bazalttörmeléken. Az út túloldalán az erdő mintha hetven éve megállt volna a növésben. Az öregasszonyt mégis váratlanul érte, hogy egyszer csak ott áll a ház előtt. A lába sokkal hosszabb útra emlékezett. A régi kert vad bozóttá változott, száraz rózsabokrok labirintusává.
Alig volt jele a közelgő tavasznak – néhány apró rügy a kerítésbe gabalyodott vadszőlő indáin, és távolabb a halvány fény az örökzöldeken. A kertkapu ugyan nyitva volt, résnyire, de megsüllyedt sarka mélyen belefúródott a megfeketedett murvába. Az öregasszony előrepréselte a retikült, aztán átkényszerítette a testét is a résen, mint akinek ezután már nem nagyon maradt más választása.
Ahogy az óriás bukszus felé törte az utat a méteres gazban, négylépésenként megállt, és lehajtott fejjel motyogott valamit. A villát belepte a borostyán, évtizedek óta lakatlannak látszott. Az öregasszony mégis fölnézett a második emeletre, oda, ahol a régi könyvtárszoba ablakát sejtette, aztán megcsóválta a fejét, mintha önmagát találná nevetségesnek.
Ott fent, a hajlított üveg mögött a fiú félhangosan számolni kezdte az öregasszony lépteit. Túl volt az első éjszakán. Három hétig figyelte, hogy van-e valami mozgás, mire eldöntötte, hogy kipróbálja ezt a házat. Éles és keskeny volt, mint a nyitott borotva, hozzá se ért a kapuhoz, amikor átbújt a résen. A cuccait nem hozta magával, csak egy télre való hálózsákot és reggelire pálinkát meg egy darab rozskenyeret.
Hetedszer állt meg motyogni az öregasszony, mielőtt belépett az óriás bukszus sátrába. A fiú eddig úgy tudta, a bukszusok legfeljebb ha másfél-két méteresre nőnek, ez itt viszont majdnem felért az első emeleti ablakok párkányáig. Legalább öt méter átmérőjű volt a bokor, szabálytalan körvonalú, és vagy húsz éve nem nyírhatta meg senki. Így, fölülről nézve jól látszott, hogy bár megviselte a tél, a könnyű szélben hullámzó ágai tele vannak élettel.
A levelek sűrű tömbjében csak itt-ott volt néhány sárgásbarna folt, a fiú nem láthatta, mit művel odabent az öregasszony. Meghúzta az üveget, tört a kortyhoz egy darabot a kenyérből, aztán rágyújtott egy cigarettára. Mire a szű rőig égett a csikk, megrezzentek az ágak. Az öregasszony kétrét hajolva jött ki a sátorból. Pár lépést tett meg így, aztán még előbbre dőlt, tépett egy marékkal a sápadt, tavalyi fűből, és a válla fölött a háta mögé hajította. A fiú homloka nekidöccent az ablaknak. Hátrahőkölt, nézte a bőr zsíros nyomát az üvegen, aztán ráfújta az utolsó slukkot.
Az öregasszony fölegyenesedett. A fiú csak akkor látta meg, hogy mezítláb van. A széttaposott, fekete, magas szárú cipőket a fűzőjükkel kötötte össze, és a nyakába akasztotta. Azon az úton ment vissza a kapuig, amit a bokorig tört magának, de most nem állt meg, nem nézett se balra, se jobbra, se felfelé, csak a kapunál szerencsétlenkedett egy kicsit, a földre eresztette a táskát, előredobta a cipőket az útra, aztán utánuk lökte a retikült, és kiügyetlenkedte magát a résen.
Hess, madár, morogta maga elé a fiú. Megvárta, amíg az öregasszony eltűnik az erdei úton. Fölhúzta a tornacipőjét, és lement a kertbe. A bukszus lombsátra alatt, ahogy a fiú belépett a fényről, a meleg félhomály is vaksötétnek látszott. Az öngyújtó lángjánál aztán észrevette, hogy ovális kődarab hever a földön. Leguggolt hozzá, és a tenyerébe vette. Téglavörös volt a kő, a felülete puhán szemcsés, lágy körvonalait évezredekig koptathatták a hullámok, csak a hátára szívott egy világos foltot a nap. A bokor alját félméteres körben áshatta fel az öregasszony, a talaj ott feketébb volt a környezeténél. A fiú megbillent, és előretenyerelt a puha földbe.
Épp csak el kellett söpörnie a felső réteget, néhány mozdulat elég volt, hogy valami keménybe ütközzön a tenyere éle. Egy dobozt ásott el az öregasszony, Hoyo de Monterrey, fénylett föl a matrica a címkéjén, a fiú szíve félrevert, mintha legalábbis aranyra talált volna. Óvatosan kiemelte a földből, aztán káromkodott egyet. A szivardoboznak nem volt alja. A helyén, a gödörben fehér zsebkendő hevert, úgy hajtogatva, mintha szőlőlevél volna, abba talán mégis belerejthettek valamit, de amint megfogta, újra csalódnia kellett – a csomag puha és súlytalan volt. Ahogy kibontotta, az orrába csapott a formalin bűze. Egyszer levert egy üveget a biológiaszertárban.
Neki kellett feltakarítania a darabokra szakadt siklót. Sárgásfehérre fakult szövetfoszlány volt a zsebkendőben, akkora, mint egy jól megtermett féreg, állati vagy emberi bél darabjának látszott. A fiú összehajtogatta a kendőt, a földbe tette, fölé állította a dobozt, betemette a gödröt, visszahelyezte a követ oda, ahol találta, és fölment a házba. Megitta a maradék pálinkát, elszívott egy utolsó cigarettát, aztán összeszedte a holmiját. Úgy hagyta el a házat, ahogyan jött, alig valamihez érve. Pedig nem tudhatta, hogy a Talmud szerint a sír felé menet hétszer kell megállni a halottal, annyiszor, ahány a hiúság a Prédikátor könyvében.
