Egy év. Mindössze ennyi idő telt el azóta, hogy a sorozatban zajló tüntetésekkel, egymást követő petíciókkal és az Európán végigfutó tiltakozáshullámmal mit sem törődve Tarlós István főpolgármester kinevezte az Új Színház élére Dörner Györgyöt.

Azóta pedig megy minden a maga útján. A radikális szókimondásukról, kísérletező kedvükről ismert független társulatok napról napra élnek, a nekik járó támogatást megnyirbálta, a pénzt minden elképzelhető határidőn túl visszatartotta az állam.

A Nemzeti Színház élén, kínos látszatpályázat után, a magyar színházi világban élet-halál urává avanzsált Vidnyánszky Attila váltotta Alföldi Róbertet. Ha kiírnak valahol egy kőszínházi igazgatói posztot, pártok feszülnek egymásnak, hogy végül – a dolgok rendje szerint – kétharmaddal nyomják le a központi akaratot a polgárok torkán.

A bécsi Burgtheater igazgatójának és hat, a színháza köré csoportosult osztrák értelmiséginek most elege lett ebből az egészből. A tolerancia napja alkalmából tűpontos látleletet adtak a magyar kultúráról: a politika folytonos, kisszerű beavatkozásáról, a demokráciát lábbal tipró akarnokságról, a művészet kisajátítására tett lankadatlan kísérletekről. Végkövetkeztetésük szívbe markolóan egyszerű. A politikusoknak egy dolguk lehet a művészettel: pénzt adni rá. Ami ezután jön, ahhoz semmi közük.

Kívülről könnyű – legyinthetnek most sokan. De hát nem kell Bécsig menni azért, hogy világosan látsszék, mi a jó és mi a rossz. A Nemzeti Színházat tömegek ostromolják, hogy jegyet kapjanak még az utolsó Alföldi-előadásokra. Az Újszínház széles vásznú magyarkodással teli estéin a nézőtér rendszerint kong az ürességtől.