Sebezhető kisebbség
Számokban kifejezve: 254 ezer magyar került a nyilvántartásba, mintegy 40 ezerrel kevesebb, mint a tíz évvel ezelőtti népszámlálás alkalmával. Százalékokban kifejezve ez a létszámcsökkenés lényegesen nagyobb, mint a pártállami időszakban. A többségi nemzet, a szerbek lélekszáma is csökkent, magyarázkodnak a közírók, ugyanakkor méltányolják, hogy mégsem olyan arányban, mint a magyar kisebbségé. A következmények is mások.
Nem vitás, hogy a most közzétett adatok csökkentik a kisebbség önbizalmát, ami abból is kiviláglik, hogy a magyar fiatalok egyre tömegesebben hagyják el szülőföldjüket. Már nem Magyarországra települnek át, mert – a szerb–magyar kettős állampolgárságuknak köszönhetően – könnyen jutnak munkahelyhez Ausztriában, Németországban vagy éppen Kanadában, Ausztráliában is.
Az első visszajelzések arról tanúskodnak, hogy az úgynevezett tömbben történt a legnagyobb lélekszámcsökkenés, vagyis a többségében magyarok lakta településeken, ahol az elmúlt évtizedekben magyar kisebbségi párt volt hatalmon. Persze nem ez a lélekszámcsökkenés okozója, viszont tény, hogy ezeken a településeken nagyobb volt a remény, minek következtében nagyobb lett a kiábrándulás is.
A történtek alapos önvizsgálatot követelnek, ugyanakkor felvetődik az is, hogy miként lehetne a „pártállami szintre” visszaszorítani a lélekszámzuhanást. Mindenekelőtt azonban azt kellene eldönteni, hogy ez egyáltalán lehetségese, vagy pedig fatalista mód el kell fogadnunk, hogy feltartóztathatatlan folyamatról van szó, amit időközönként a magyarságtudatról, az azonosságvédelemről szóló dörgedelmes budapesti szónoklatokkal el lehet fedni. Vajon elegendő-e elvégezni a jelenlegi kisebbségpolitika apró módosítását, vagy pedig gyökeres változtatásra van szükség?
Vajdasági viszonylatban a dilemma azért is jogos, mert az utóbbi népszámlálási ciklusban Magyarország és Szerbia államközi kapcsolatát kielégítőnek minősítette mindkét fél, sőt az utóbbi években a szerbiai kisebbségi törvény eddig soha nem tapasztalt elismerést érdemelt ki a magyar kormány részéről. A kisebbségi politikai elit, a Magyar Nemzeti Tanács és a Vajdasági Magyar Szövetség is felettébb elégedett saját teljesítményével, hiszen az említett időszakban a magyar vezetők nem kerültek nagyobb konfliktusba a szerbiai kormányzattal.
Kisebb súrlódások elvétve akadtak ugyan, de lényegében a szerb meg a magyar politikusok között töretlen az egyetértés abban is, hogy a kisebbség helyzete rendezett, olyannyira, hogy az egy időben eluralkodó magyarverések is a háttérbe szorultak. A körülmények tehát alapjában véve javultak. Tegyük még hozzá, hogy a Vajdaságban született meg a nemzeti autonómia kezdeti formája is, amelyet többen a megmaradás zálogának tartanak. Ha pedig mindez így igaz, akkor a figyelem óhatatlanul a kisebbség által megfogalmazott belső politikára terelődik.
A népszámlálási adatok nem idéztek elő nagyobb megrázkódtatást a kisebbségi vezetők körében, ami arra enged következtetni, hogy szerintük gyökeres változásra nincs szükség. Ha viszont a megújulás elmarad, a jövőben is csilingelnek a hangzatos nemzeti jelszavak, akkor a trend folytatódik, ami újabb politikai súrlódásokat idéz majd elő az anyaországban.
A kölcsönös bizalmatlanságot élezi majd az a körülmény, hogy a határon túli magyarok ezentúl szavazati joggal is rendelkeznek, részt vehetnek az anyaországi választásokon. A Magyarországon is adózó kisebbségi választópolgárok természetesen a saját érdeküket szem előtt tartva fognak szavazni, gondba ejtő lehet azonban, hogy a nem adófizető polgárok a saját egyre romló közösségi helyzetüket vetítik majd rá a magyarországi állapotokra. Feltételezhető, hogy a nem adófizető kisebbségi polgárok egy része nem vesz részt a választásokon, mondván, nem akar dönteni arról, aminek a következményeit nem ő szenvedi el. (Közülük egyébként is sokan távoznak Szerbiából, valahol Angliában vagy Németországban, esetleg az óceán túloldalán kötnek ki, és kérdéses, mennyire érdekli őket a magyar belügyek alakulása.)
Másik részüket azonban nemzetpolitikai szenvedélyek irányítják, ami újabb megoszlást idézhet elő a magyar választó polgárok egy része és a kisebbségi közösségek között. Az előbbiek ugyanis joggal feltételezik, hogy a választások számukra rossz kimeneteléért a kisebbségi választók a felelősek, mert azok a nemzetpolitikai szempontokat a gazdasági szempontok elé helyezték, és ezzel (esetleg) eldöntötték a választások kimenetelét. Nincs rá bizonyíték, hogy ez megtörténik, de lehetséges.
Ugyanakkor érthető a kisebbségi polgárok magatartása is. Esterházy Péter jegyezte meg egy alkalommal, hogy más dolog magyarnak lenni Magyarországon, és megint más dolog Kolozsvárott. A különbség éppen a nemzeti hovatartozás értelmezésében nyilvánul meg. A kisebbségi polgárt a téma sokkal intenzívebben foglalkoztatja, mint az anyaországit, mivel nemcsak a nagy diskurzusokban szembesül vele, hanem a hétköznapi életben is. Például milyen nyelven folytassa gyermeke a tanulmányait?
A magyar vagy a szerb nyelvű gimnáziumot válassza? Melyik változat garantál biztonságosabb jövőt? Ez sokszor nemcsak nemzeti érzés kérdése, hanem az anyagi lehetőségeké is. Nincs minden polgárnak akkora jövedelme, hogy a távolabb eső, más városban levő középiskolába küldheti gyermekét. Bárhogy döntsön is a szülő, megannyi lelkiismereti kérdés foglalkoztatja. És akkor még nem szóltunk a bizalmas kérdésekről, például a vegyes házasságokban felmerülőkről. Ezekkel a mindennapi életben gyökerező dilemmákkal számolni kell.
Az Európai Unióba való belépés új helyzet elé állítja a kisebbségeket. Bizonyos jogok véglegesen polgárjogot nyernek, de a csoportjogok nehezen bővíthetők. Látjuk, hogy a kisebbségi autonómiát könnyebb kiharcolni az EU-n kívül, mint belül. Az EU-n belül növekszik a lakosság mobilitása, természetes, hogy növekszik a kisebbségé is, ami előbb vagy utóbb a lélekszám csökkenéséhez vezet. Felmerül a kérdés, hogy ha a többpártrendszerben a kisebbségi pártok koalíciót köthetnek, akkor miért ne lehetne vegyes nemzetiségű párt is. Ha a hagyományos kisebbségi pártok eredményei szerények, vagyis nem képesek a nemzeti autonómiát elfogadtatni, akkor miért ne létezhetnének vegyes összetételű pártok?
A kisebbség durva elnyomása növeli a kisebbség ellenállását, viszont a puha, a „demokratikus diszkrimináció” erősíti a kompromisszumkészséget. A milosevicsi időszakban a magyar kisebbség tömegesebben járult az urnák elé, az elnyomás homogenizálta a magyarságot, és rendre a kisebbségi pártokra szavazott. Milosevics bukása után azonban változott a helyzet, a kisebbségi pártok kevesebb szavazatot kaptak, idővel megfeleződött a voksok száma, a kisebbségi középréteg pedig nyitottabbá vált a többségi pártok iránt. A tétel egyszerű: a kisebbségi pártoktól nem kapta meg az új kérdéseire az új válaszokat. Annak lehettünk a szemtanúi, amikor a parlamentáris demokrácia leállítja a kisebbségi homogenizációt, és felszínre juttatja a differenciált érdekeket. Ezt a pluralizmust viszont a kisebbségi közösségekben nehéz érvényesíteni, az sehogyan sem lehet annyira pluralista, hogy felölelje a különböző érdekű rétegeket. Ha viszont több párt alakul, akkor meg fennáll a veszély, hogy szétszóródnak a szavazatok.
Ebben a paradox helyzetben a magyar kormány sem találja fel magát. Az egyik közösségben, a Vajdaságban az egypártiság híve, a másikban, Erdélyben pedig a többpártiságot támogatja, miközben az általa patronált pártok sorra vereséget szenvednek a parlamenti választásokon. Mindez arra enged következtetni, hogy az apró-cseprő javítgatások kevésnek bizonyultak. Még a legjobb formák is felmondják a szolgálatot, ha nem érvényesül a pluralizmus, viszont a pluralizmus gyengíti a választási esélyeket.
Sajátos csapdahelyzet állt elő, kiderült, hogy a posztkommunista társadalmakban nem alkalmazhatók a két világháború közötti identitásvédelmi stratégiák, de azok sem, amelyek az államszocializmusban fogalmazódtak meg. Főleg a fiatal nemzedékek fordulnak el a kisebbségi közpolitikától, mert ők a saját bőrükön érzik, hogy másféle politikára lenne szükség. Tudatosodott bennük, hogy amit a diktatórikus társadalmakban erőszakkal vagy elnyomással értek el, azt a kapitalizmusban elvégzi a szabad piac, a plurális demokrácia, a szabadon kifejezésre jutó érdekek sokszínűsége. A politikai szabadság új és nagy dilemma elé állítja a kisebbségeket (is).
Ezeket a módosulásokat a saját személyes életemben is tapasztaltam. A hetvenes években, amikor a környező országok kisebbségeihez képest a jugoszláviai magyar kisebbség helyzete viszonylag rendezett volt, sokkal kevésbé szorongattak az identitásproblémák. Viszont a kilencvenes években, amikor Szlobodan Milosevics uralma és az egész szerbiai társadalom nacionalista fordulata felerősödött, az igazságérzet és az erkölcsi érzékenység e kérdések felé terelte a figyelmemet.
A nemzeti érdekeltségű sajtó a kisebbséghez hű magyarokat gyakorta azokban látja, akik valójában cserbenhagyták a közösséget, mielőtt még a néhai Jugoszláviában eldördült volna az első puskalövés. Idesorolhatók azok is, akik Budapesten dörmögik, hogy „megállj, megállj, kutya Szerbia”, de a szerbiai közéletben nem vesznek részt, nem bocsátkoznak közvetlen vitába még a szerbiai nacionalistákkal sem. Ezek a szerencsétlenek az anyaországban az anyatigris szerepében tetszelegnek, a szerbek előtt viszont „ártatlan” nyuszit játszanak. Sajnos az ilyesfajta operettradikalizmus kurrens áru az anyaországban. Ezek a példák azonban nem jelentik azt, hogy értetlenül kell állni a kisebbségi polgárok fokozott nemzeti érzése előtt. Ugyanakkor figyelmeztetem a kisebbségi polgárokat is, hogy ne üljenek fel azoknak, akik az ő érzéseikkel visszaélve, belpolitikai manipulációkba kezdenek, rájuk hivatkozva mélyítik a magyar társadalom fájdalmas szakadékait.
