1937 áprilisának végén a szálbél Hacsek (alias Herczeg Jenő) szokásos, előadás utáni vacsoráját fogyasztotta Budapesten, a hetedik kerületben, a Kertész és a Dob utca sarkán, a Fészek Klub egyik nagy, kerek asztalánál. Majonézes fogoly, dörmögte sűrű bajsza alatt irigyen a kövér Móricz Zsigmond, aki csak pirított korpás zsemlyét ropogtathatott, a gyomorsava miatt szigorú diétára utalta a doktor.

Csortos Gyula idegesítően zörgött az esti újsággal, majd összetéveszthetetlen hangján felolvasta a következő rövidhírt: „A sárospataki református főiskola ünnepségén Farkas István tiszáninneni püspök mondott beszédet. A hitlerizmus – mondotta – a nemzet őserejében bízva, csupán a vérés fajelmélet alapján próbál berendezkedni az új életre. Elfelejti, hogy az ember-istenek alkonya holttá tette régen a pogány isteneket. Csak az örökké élő Istenből kibontakozó nemzeti öntudat lehet új életkapuvá! A nemzeti lélek, ha nem az Isten lelkéből táplálkozik, bálványimádás. A Szentírás mellőzésével vagy meghamisításával elvész, akármilyen hatalmas is egy nép!”

– Pontosan egy hónapja tűnt el – szóltCsók István a semmibe bámulva, és mélyet szívott Darling cigarettájából. – Fogasszeletet evett vacsorára admirális módra.

– A püspök? – kérdezte csodálkozva Kellér Andor. – Sose láttam itt.

– Marha! – mondta Ujházi Ede modorában Csortos. – Hát a Lajos. Az Ernst Lajos.

– Igen. Éppen egy hónapja – morogta Móricz. – De ha jól emlékszem, nem admirális módra. Fogast evett ugyan, de nagykövet módra.

– Fontos ez? – csattant fel Tersánszky Józsi Jenő, és idegesen végigsimított koponyáján, ujjai sercegtek borostás fejbőrén.

– Nem éppen elhanyagolható körülmény – jelentette ki halkan, de ellentmondást nem tűrően Magyar Elek, vagyis az Ínyesmester, és hosszú, jobb mutatóujját az ég felé emelte. – A fogas akkor készül admirális módra, ha a halszeleteket vajjal kikent tepsiben kevés reszelt hagyma és pár szem egész bors társaságában, fehérborral leöntve a sütőben 5-6 percig pároljuk, majd vajjal kikent tűzálló tálra rakjuk, ezután a léből vajjal és liszttel mártást készítünk, melyet borssal, rákvajjal, borral, konyakkal ízesítünk, és végül átpasszírozzuk. A kihűlt mártással bekenjük a fogast, reszelt sajttal meghintve sütőben megpirítjuk. A „fogas á l’ambassadeur” ennél bonyolultabb, nem akarom untatni az urakat, de annyit azért elárulok, hogy ez esetben a hal mellett főszerephez jut a sampinyongomba.

Légy cirkált a fejek felett, ügyet se vetettek rá.

– Vasárnap délelőtt a Nagymező utcaiErnst-palotában jártam – mesélte Csók –, ahol megnyitott az 55. művészeti vásár. Csak egyetlen ember hiányzott, a múzeum tulajdonosa, barátunk, Ernst Lajos. Aki ilyenkor a lépcsőfeljárónál, vagy a hallban szokta üdvözölni szerény mosolyával a régi ismerősöket: a pesti műgyűjtőket és a művészeket.

– Itt látták utoljára. A Fészekben –mondta szenvedő arccal Móricz. – Kártyázott, ivott. Sokat ivott. Sokat vesztett. Sokat szokott veszteni. Azt mondják, tízezer pengő volt a kár aznap éjszaka...

– Zsiga! – vágott közbe Hunyady Sándor. – Tízezer volt a kár. Vagy még több is. De nem éppen a Lajosé. Ő aznap este nyert. Ott ültem ugyanis az asztalnál. Sajnos. Egyébként, ha már itt tartunk, Zsigám. Ki tudnál segíteni húsz pengővel? Pillanatnyi pénzzavar, tudod...

– Ugorgyunk, mondta Pósalaky bácsi –suttogta Móricz.

– De jól megy a művész uraknak. Tízezer pengővel tömik ki a zsidó zsebét. Akinek az apja még lisztkereskedőként szegény magyar parasztok és iparosok kiszipolyozásából szedte meg magát – szavalta gúnyos mosollyal Páger Antal.

– Ne zsidózz, Antika – intette le Tersánszky –, még éjfél sincsen. Még nem regnál a Szálasi, várd ki szépen a sorod. Különben meg azt beszélik, 250 pengő alatt már te sem mégy fel a színpadra a Vígben.

Páger száján mintha a „komcsi proli” szavak préselődtek volna ki, de könnyen lehet, hogy csak a fogsorát csikorgatta.

– Lajos helyett a fia, Endre állott a kiállítás előcsarnokában – folytatta Csók István.

– Fogadta a részvétnyilvánításokat abból az alkalomból, hogy harmadik hete nyomtalanul eltűnt az apja és nem ad életjelet magáról. Nekem sápadt arccal egyenesen azt mondta: „El kell hinnem, hogy a papa tényleg öngyilkos lett, mert eltűnése előtt kétszer is nyakig sárosan érkezett haza. Biztosan tartott főpróbát, nem is egyszer.”

– Reméljük, hogy mégsem történt tragédia – szólt most Fényes Adolf. – Azt csicsergik az éji madarak, hogy Lajos még él. Apcon, a bátyjánál húzhatta meg magát. Valljuk be, barátunk tényleg tovább nyújtózkodott, mint ameddig a takarója ért. Állítólag hétszázezer pengő a teljes tartozás, és ha a Nemzeti Múzeum talán meg is veszi a gyűjteményét félmillió pengőért, Lajos még akkor sem kerül ki a pácból teljesen. Csak báró Herzognak negyedmillió pengővel tartozik.

– Nekem azt súgták egy budai borozóban, jelesül a Pepita Hollóban, hogy az Ernst egy öreg altisztjénél, bizonyos Szigeti bácsinál bujkál, aki harminc esztendeje szolgálja a méltóságos urat – mesélte Hacsek.

– Olyat is hallani, hogy szeretője van, valami fecskeszemű színésznőcske, annál gubbaszt a szekrényben – röhögött Páger.

– Zsebre vágta akkor este a tízezer pengő nyereségét – így borúsan Hunyady Sándor –, kért még egy üveg Mumm pezsgőt a Jani úrtól, azzal elindult hazafelé. Vagy az Isten tudja, hová. Talán a Margit híd felé, hogy beugorjék a vízbe, mint annó a Cholnoky. Mármint a Laci.

– Egy ízben én is a Dunába vetettem magam, igaz, én az Erzsébet hidat választottam – vigyorgott Tersánszky. – 1921. június 16-án történt, elegem lett az éhezésből, és úgy döntöttem, eldobom magamtól az életet. Csakhogy már röptömben megbántam a dolgot. Időben fejesugrássá alakítottam az esést, és az odagyűlt bámészkodók tapsától kísérve a partra úsztam. Az öngyilkossági kísérletemből újsághír lett. Híres lettem.

Móricz Zsigmond eddig bírta az éhezést, most intett Janinak, a pincérnek.

– Töltött borjúszegyet.

– És a sava, művész úr?

– Maga pincér vagy doktor?

– Azt tetszett mondani, akkor se hozzak semmit, ha térden állva tetszik könyörögni.

– Nem állok térden, tehát hozhatja, Jani úr.

– Máris?

– Nem. Csak a töltött káposzta után. Csortos rötyögött, közben rágyújtott egy Novitas szivarra.

A színész feje már szinte eltűnt a sűrű füstfelleg mögött, mikor a Fészekbe antracitszürke felöltős, testes férfi érkezett. Mindenki azt leste, ki lehet az. Fekete kalapja mélyen a szemébe húzva, sötét gallérja felhajtva, szinte semmi nem látszott az arcából. A víz a kabátjáról a szőnyegre csöpögött.

Mikor levette kalapját, a két csillogó egérszemet lehetett először felismerni, csak azután a jellegzetes bajuszt.

– Lajos – kiáltott fel elsőként Koszta József, aki szentesi tanyáját kis időre hátrahagyva, fővárosi ügyei intézése közben tért be a Fészekbe erre az estére.

Ernst Lajos, a híres műgyűjtő ravaszkásan mosolygott.

– Már szinte azt hittétek, hogy elpatkoltam, ugye? – mondta kacagva és levetette kabátját, amit Jani, a pincér elvett és a ruhatárba vitt.

– Nem olvasod, kérlek, a hírlapokat? A fél ország téged keres. A hitelezők, a család, a rendőrség. Észre se vetted? – kérdezte izgatottan Hunyady.

Ernst leült az asztalhoz és mesélni kezdett.

– Március 22-én fogast ettem vacsorára.

– Admirális módra? – kérdezte Csók.

– Nem. Nagykövet módra.

– Ugye, megmondtam – kiáltott fel Móricz, aki már a töltött káposztáját falta, éppen egy füstölt oldalas csontjáról szopogatta a húst. – Ugye! Ezt nevezik memóriának! – mutatott a nagy fejére diadalittasan.

– S miután megettem a pompás halat, szokás szerint a kártyaasztalhoz ültem. Kivételesen nem veszítettem. Tizenötezer pengőt nyertem. Évek óta tartó pechsorozatom hirtelen megszakadt.

– Emlékszem – szólt közbe Hunyady, és kifordította zakója üres zsebét.

– Azután magamhoz vettem még egy üveg pezsgőt, és elindultam a Körút felé. Nem volt különösebb tervem, csak mentem, amerre láttam. Nem voltam már kimondottan szomjas. És amikor belém karolt a pályaudvar előtt egy csodaszép éjjeli pillangó, azt kérdeztem magamtól: miért ne? Egymillió pengő mínusszal mi bajom lehet még?

– Fejbevertek, kiraboltak. A stricik. Rohadt markecoló stricik – bólogatott Tersánszky. – Velem is történt már ilyesmi. Volt, hogy az alsógatyámat is ellopták.

– Dehogy vertek, dehogy raboltak. Tündéri cigánylány volt. Mikor az angyalföldi lakásba beléptünk, ahová persze bérkocsival mentünk, a sötét lakás konyhájában az anyja ült. Nagy, fényes üveggömböt nézegetett. Merthogy jósnő az öregasszony. Én sose hittem az efféle babonákban, racionális ember vagyok, de megittunk hárman egy üveg kávélikőrt, és aztán annyira kapacitáltak.

– És a cigány asszony, csiribú-csiribá, eltüntetett? – tudakolta Hacsek.

– Nem. Belenézett a varázsgömbbe, és megmutatta a jövőt.

– Az alkohol öl, butít és nyomorba dönt – mosolygott Csók István. – Nem kéne annyit innod, Lajosom!

– Láttam a gömbben magamat pár év múlva. Háború volt és én egy marhavagonban utaztam Lengyelország felé.

– Lerohantuk a lengyeleket? – nézett kerek szemekkel a műgyűjtőre Koszta.

– Azt nem tudom. De nem hiszem. Mert nem katona voltam, nem harcolni mentem. A ruhánkon sárga Dávid-csillag. Egy táborban szálltunk ki, mindenhol szögesdrótok, német katonák őriztek minket.

– Micsoda ócska németellenes propaganda – csattant fel Páger.

– Ezt láttam a gömbben, Tóni. És rengeteg halottat. Tengernyi papírvékony, árnyéksápadt hullát. Ott feküdtek az udvaron, halmokban. Némelyiket ismertem is.

– Badarság! Félrebeszélsz! Delirium tremens! Ugyan kiket láttál? Mondjál csak egyet! – szólt Páger, megpróbált vigyorogni, de félúton lemerevedett a szája, szemhéja pedig remegett.

– Karinthyné. Böhm Aranka. Olyan csönd lett, mint egy üres gyufásdobozban.

– Szóval másnap reggel Cinánál ébredtem. Arcom a két karamellszínű kebel közé ékelve. A szívem úgy dobogott, akár egy kamaszé. Ez a lány, mint a barna márvány. Olyan szerelmes lettem, mint még sose, legalábbis hús-vér nőbe nem, mert azért a Szinyei Merse lilaruhás nőjéért évekig meg tudtam volna halni, ez tény. Akkor reggel olyan szerelmes voltam Cinába, mintha egy Jávor Pál-filmből léptem volna elő. Nem volt könnyű ilyen állapotban, de gondolkodni kezdtem. Hát nekem itt már nem befellegzett? Mi van, ha a cigány asszony gömbje igazat mutat? Mi keresnivalóm van nekem még itt? Nyilvánvaló, hogy a kormány csak hiteget azzal, hogy kihúz a csávából. Nem fogja megvenni a gyűjteményem. De ha netán meg is veszi, mit csináljak én Pesten koldusként? Járjak ingyenjeggyel a Nemzeti Múzeumba, és nézegessem ott a saját képeimet? Hogy rajtam röhögjön az egész város? Az öregasszony másnap, mielőtt elmentem, azt mondta, mindenkinek előre meg van írva a sorsa, de a végzet, ha jó előre tudjuk, átírható.

– Akár egy rossz regény – jegyezte megteli szájjal Móricz, már a borjúnál tartott. – De ha így kiokosodtál a jövőből, Lajosom, elárulnád, mi fog történni, mondjuk, négy nap múlva?

– Barátaim, négy nap múlva ezt fogja írni az újság: „A német Condor légió bombázta szét a baszkföldi Guernicát”. Ha ugyan megírják.

– Hiszi a piszi – nevetett Páger. – Na ésöt nap múlva mit ír? Hitler lerohanta New Yorkot?

– Öt nap múlva ezt fogja írni a reggelilap: „Harmadik napja fekszik temetetlenül a ráckevei vályog-halottasházban Ernst Lajos.”

– Ezt is a jósnő gömbjében láttad? – kérdezte ámulva Koszta.

– Nem. Ez már az én művem. Ugyanisfelkerestem a ráckevei körorvost, dr. Zonda Józsefet. Tízezer pengőt ígértem neki, ha szerez nekem egy príma hullát, ami alkatra nagyjából stimmel az én testemmel. Pár napja aztán végre ki is halásztak egy ilyet a Dunából. Két nap múlva fogják újra megtalálni. A zsebében az én papírjaim lesznek. Pontosan ezt fogja írni az aznapi hírlap: „Szabó Sándor erdész egy parti bokor ágai között két emberi lábat látott, aztán mélyen a fövénybe belenyomódva egy testet, amelyet a hullámok verdestek. Háromnegyed 9-kor futva érkezett az erdészlakhoz, és riadtan jelentette, hogy milyen látványban volt része. Szepesváry főerdész térden felül gázolt a vízben. Másfél óra múlva a faluból a csendőrjárőr megérkezett. Tizenegy órakor érkezett Munkácsi törzsőrmester Rákóczi csendőrőrmesterrel, és a községi halottkémmel. Munkácsi levélborítékot talált a halott zsebében, amely méltóságos Ernst Lajos kormányfőtanácsosnak volt címezve. Már napok óta a hajtásban feküdhetett a holttest. Emberi formája sem volt a fejnek, annyira ütötte-marta a kő és a kavics.”

– Ördögi terv – mondta Hacsek.

– Én pedig most elmentem Amerikába. A csodás Cinával – szólt Ernst, és intett Janinak, hozza a kabátját és a kalapját. – Kérlek benneteket, amit most hallottatok, kezeljétek úriember módjára, diszkréten.

A társaság nyögni se tudott az ámulattól. Lajos nagyobb köteg pénzt dobott a kártyaasztalra: „Ötvenezer. Ennyi maradt a kétmillióból. Ezt pedig zsugázzátok el az egészségemre. Szervusztok.”

Két nap múlva, este a Fészekben Csortos idegesen zörgette az újságot. Csak ennyit olvasott fel a többieknek: „Szabó Sándor erdész egy parti bokor ágai között két emberi lábat látott.”

Csönd lett, olyan csönd, hogy mindenki hallotta annak a metálzöld színű, aranycsillogású döglégynek zümmögését, ami az asztalon felejtett fél máglyarakásról szállt fel, majd fejről fejre vándorolt. Percekig cikázott az asztal felett, szemtelenül, olykor még azt is megengedte magának, hogy egy orron vagy fülön landoljon. De senki nem merte lecsapni, még Jani se, pedig az ő kezében ott volt a fanyelű, bőr légycsapó. Csak nézték bénultan a legyet, és hallgattak.