A retikülreneszánsza
Ez majdnem a karrierjébe került. A 2005-ös választásokon kevesebb nő voksolt rá, mint a macsó kancellár Schröderre, a fiatal keletnémet nők körében pedig mindössze 20 százalékos volt a támogatottsága. A CDU férfi politikusai már fogadásokat kötöttek a bukására, amikor Gerhard Schröder akaratán kívül kikaparta neki a gesztenyét: a választások éjszakáján tartott első tévévitában magából kikelve magyarázta, hogy Merkel „nem képes rá” (hogy kancellár legyen).
Merkel először zavartan, később már elégedetten mosolygott, mert világosan látta, itt most végre előnyére válik a nőisége. A CDU nagyjai egymás után sorakoztak fel mögé, elvégre micsoda dolog egy nőt földbe döngölni! A kancellár tanult a leckéből, még ha nem is tett 180 fokos fordulatot. Feministának továbbra sem lehet nevezni, a nőszervezetek panaszkodnak, hogy nem áll be a számukra fontos ügyek – egyenlő bérezés, vállalatvezetői kvóták, vagy épp a jobb gyerekellátó-rendszer igénye – mögé, de már tisztában van a női szavazatok fontosságával. Németországban kétmillióval több a női szavazó, mint a férfi, így akár a választást is eldönthetik.
– Angela Merkel valóban nem folytat nőpolitikát”, mégis alapvető változásokat hozott a közéletben – mondja lapunknak Christine Henry-Huthmacher, a CDU-hoz közel álló Konrad Adenauer alapítvány szakértője. Egyfajta kulturális változásról van szó, a korábbi asztalra csapós „basta” és a macsó politikusok (főképp Gerhard Schröder) után lágyabb, kompromisszumkészebb hangot hozott.
Külföldi tárgyalásain a nemritkán hatalmas egójú fér fiak között a tárgyilagosságot, a visszafogottságot képviseli. Nem kísérletezik, nem kockáztat, ehelyett inkább előszeretettel figyelmezteti férfi kollégáit, hogy mindenki csak annyit költhet, amennyi bevétele van: pont mint egy józan háziasszony. – Merkellel megváltozott a politikai kommunikáció is, és a német választóknak ez tetszik – magyarázza Henry- Huthmacher, aki rögtön hozzáteszi, a jövő évi választásokon a szociáldemokrata kancellárjelölt Peer Steinbrücknek komoly gond lehet a női szavazók meghódítása, mert nyilatkozataival, habitusával éppen a letűnt, macsó politikusokat idézi.
Steinbrück dolgát megnehezítheti, hogy az immár rutinos Merkel valószínűleg ismét kampányt indít a nők megnyerésére: ezt tette 2009-ben is, amikor – többek között – interjút adott az EMMA című feminista magazin főszerkesztőjének, a legendás Alice Schwarzernek, és magánéleti titkokat osztott meg az olvasókkal: miként készít bevásárlólistát a férjének, hogy osztják meg a háztartási feladatokat és milyen süteményt süt a legszívesebben. És csodák csodájára visszakerült a ruhatárába a korábban szándékosan mellőzött retikül is. Akadtak persze fanyalgók, akik szerint a „feminista nyitás” csak a politikai PR része volt, és semmit sem változtat azon, hogy a kancellárnak sajnálatos módon nincsenek nőpolitikai ambíciója, ám a terv bejött, a CDU jókora győzelmet aratott.
– Mindössze szimbolikus jelentőségű,hogy Németországnak ma női kancellárja van. Fontos, hiszen azt sugallja, hogy nőként is el lehet érni ekkora sikereket, de ennél többet nem jelent – fogalmaz kritikusan Irmingard Schewe-Gerigk, a zöldek korábbi parlamenti képviselője, az egyenjogúsági politika egyik élharcosa. Bár a kancellár legszűkebb környezetét nők alkotják, kormányaiban nincs több női miniszter, mint Schröder kabinetjeiben. Hétévnyi „kancellárnői uralom” után az egyenlő bérek terén Németország még mindig gyalázatos helyen áll, a férfiak átlagban 23 százalékkal keresnek többet, mint hasonló beosztásban levő női kollégáik.
Megfelelő politikai akarattal lehetett volna ezen változtatni, de Merkel inkább azt tanácsolta a nőknek az EMMA című lapban: „Menjenek oda a főnökeikhez és mondják meg kellő önbizalommal, hogy ez így nem mehet tovább.” Állami beavatkozást ne várjanak, inkább harcoljanak.
– Nem olyan könnyű ma vezető politikusként odaállni egy-egy női ügy mögé, mert a német társadalom a mai napig ambivalensen viszonyul a témához. Miközben a nőkép modernizálódott, az anyakép hagyományos maradt: addig csináljanak a nők karriert, amíg nem szülnek gyereket, ám az anyákkal szemben továbbra is az a társadalmi elvárás, hogy egy darabig maradjanak otthon – mutat rá az ellentmondásra Henry-Huthmacher. – A női sztereotípiák is erősen élnek, ami a karriervágyat is relativizálja: hiába mondjuk, hogy a határ a csillagos ég, a fiatal lányok többsége inkább modell szeretne lenni és nem űrhajós.
A szakértők elismerik, hogy az első Merkel-kormány alatt, a nagykoalíció idején (2005–2009) történtek fontos előrelépések, de ezt kevésbé Merkelnek, mint a család- és nőpolitikát irányító progresszív CDU-s politikusnőnek, Ursula von der Leyennek tulajdonítják. A hétgyermekes anya az egyenjogúság egyik legharcosabb képviselője Németországban. Von der Leyen az SPD támogatásával vezette be a német „gyest”, amivel bevallottan azt próbálták elősegíteni, hogy a képzett, egyetemet végzett nők végre több gyereket vállaljanak. Igaz, kezdetben két évről volt szó, amit aztán „visszanyestek” a felére. (Tizennégy hónap jár, ha abból minimum kettőt az apa vesz ki.)
Von der Leyen aktívan lobbizott azért, hogy ne csak a politikában, hanem a nagyvállalatok felügyelőbizottságában is érvényesüljön a női kvóta, a második Merkel-kormányban pedig immár munkaügyi miniszterként próbálta elérni, hogy az anyák kapjanak valamivel magasabb nyugdíjat. Ám próbálkozása mindkét esetben kudarcba fulladt, talán épp azért, mert a kancellár nem érezte úgy, hogy ezzel jelentősen növelhetné választói támogatottságát.
– A helyzet a második Merkel-kormány alatt egyértelműen romlott – fogalmaz Irmingard Schewe-Gerigk, arra utalva, hogy a nő- és családpolitikát most egy, a CDU-n belül is konzervatívnak számító fiatal nő, Kristina Schröder irányítja. Bár nemrég szülte első gyermekét és nem is volt kérdéses, hogy gyorsan visszatér a munkahelyére, ennek lehetőségét a többi nő számára nem akarja (vagy nem tudja) megteremteni. Nagy vita után nemrég elfogadtak egy anakronisztikus törvényt arról is, hogy kapjanak havi 100 eurós támogatást azok a nők, akik a kétéves gyereküket nem adják bölcsödébe, hanem otthon nevelik. Sokan a gazdag bajor háziasszonyok zsebpénzéről beszéltek ezzel kapcsolatban, másra ugyanis az összeg nem jó.
A zöldpolitikus többek között felhívja a figyelmet arra is, hogy a német törvények között valódi „jogi őskövületek is vannak”. Ilyen a házaspárok adózása, amely arra ösztönzi a jól kereső férfiakat, hogy tartsák otthon a feleségüket: ebben az esetben ugyanis kettéosztható a fizetés, és jóval kevesebbet kell adózni utána. Ha a feleség elmenne dolgozni, akkor elesnének ettől a kedvezménytől. Ez első ránézésre nagyon kényelmesnek tűnik, ám ha belegondolunk, azzal jár: a nő lemond arról, hogy megálljon a saját lábán, és kiszolgáltatja magát a férfi kénye-kedvének. És mi történik, ha a házasság tönkremegy, mint ahogyan Németországban minden harmadik pár esetében megtörténik? Bár korábban a férjet kötelezték, hogy a közös gyerek 14. születésnapjáig fizessen „feleségtartást”, ez most csak a gyerek 3 éves koráig jár. Így egy korábban háztartásbeli szerepre kényszerített nőre egyszerre szakad rá a megélhetési és gyereknevelési gond. Ahelyett, hogy arra biztaná a jogalkotó is: kezdettől fogva vállaljon felelősséget a saját életéért.
– Érdekes látni, hogy a valóság nem változott meg, csak az, ahogy az emberek beszélnek róla. Például aki otthon marad gyereket nevelni, már nem azt mondja magáról, hogy háztartásbeli, hanem hogy otthonról végez kisebb munkákat, csak hogy elkerülje azt a látszatot, hogy ki van szolgáltatva a férjének. Háztartásbelinek lenni ma már nem sikk, viszont sok nő valódi egyenjogúságra sem vágyik – számol be tapasztalatairól Christine Henry-Hutmacher, aki szerint érdekes hatása van a gazdasági válságnak is: mintha ez még visszaforgatná kicsit az idő kerekét, a nők megint a férfiaktól várják el, hogy „rendbe rakják” a gazdaságot.
A zöldpolitikusnő, Schewe-Gerigk is egyetért a konzervatív Konrad Adenauer alapítvány szakértőjével. – A német nők egy része elégedett azzal, ha a férfiak gondoskodnak róluk, így nincs elég erős társadalmi nyomás, hogy megváltoztassák a múlt századot idéző törvényeket. Ha lenne, Angela Merkel is másképp kezelné talán ezt a témát. Így azonban örül, hogy elkerülheti a konfliktusokat – főképp az uniópártokon belül –, ami amúgy is kormányzásának egyik fontos jellemzője. De amint úgy érezné, hogy szavazatokat gyűjthet egy üggyel (legyen az az atomenergia betiltása vagy épp a vállalati női kvóta), azonnal felkarolná. Vagyis nem viselkedik másképp, mint egy profi (férfi) politikus.
