Jó messzire
De a háromlábú nem is akart elmenni. Ő ellenben megismerte, milyen, ha valaki társra akad. Amikor az őr beengedte a nőt meg a gyereket, rögtön megállapította, hogy ha ez a nő ezt a gyereket megtűri maga mellett, akkor egy kutyának jó dolga volna nála. Egy olyan kutyának, akit nem akar már senki. Amióta megrúgta egy ló, eltört az állkapcsa, nem tudja rendesen összezárni a száját, kilóg a szemfoga.
De a nő nem akart nagytestű kutyát, feketét pláne nem. Szeretett volna egy egészen aprót. Ne egyen sokat, ne ugasson, és főképp ne hulljon a szőre. Férjen be egy papírzacskóba. Nem akart egyáltalán semmiféle állatot, de az intézetben azt javasolta neki az új doktornő, hogy szerezzen be valamit, lehetőleg kutyát.
Az őrtől, ahogy beléptek a vaskapun, máris érdeklődött, merre vannak a kis termetű, rövid szőrű kutyák. Az őr mutatta, s elindult vele a telep végébe. A nő rá se nézett a feketére. Elsiettek a kifutók, majd az alacsony, istállószerű épület mellett, azon túl voltak a kis testű kutyák. Ezek a legkelendőbbek. Ha a bejáratnál állnának a ketreceik, a többieket már senki nem nézné meg.
Kiszúrt rögtön egy csöpp, szinte csupasz kutyát, megállt előtte. Akkor vette észre, hogy a gyerek nincs sehol. Kérdőn az őrre nézett, az nem felelt, hanem a válla fölött visszafelé bökött. Az őr végig fülelt, hogy mi történik a hátuk mögött. Motoszkált benne valami rossz előérzet. Az a gyerek nem normális, látszik rajta. Még csinál valamit, bemászik valahová, és szétszedik a kutyák.
A gyerek leragadt a feketénél. Ott állt a ketrec előtt mozdulatlanul, ujjait a dróthálóba akasztva. A kutya lefeküdt a karám beton aljára, fejét két mancsára fektetve fürkészte a gyereket. Amikor a nő visszalépett az épület sarkához, megállt, és rákiáltott a gyerekre, mintha azt mondaná: gyere, ami úgy hangzott, gye! Várt kicsit, majd mivel a gyerek meg se moccant, nekiindult, türelmetlenül és bosszúsan. Most jól kivehető volt, milyen darabosak a mozdulatai. Mintha képlékeny, ragacsos anyaggal megtömött zsákokat vonszolna. Undor volt az arcán, egyértelmű viszolygás, hogy akkor most meg kell érintenie ezt a gyereket,meg kell markolnia a karját, és magával rángatnia. Így szokta csinálni. Ami persze nem mindig jön be, vagyis nem mindig elég, sohasem elég, mert ilyenkor a hiszti következik. Ha már karon kell ragadni, akkor onnan feltartóztathatatlanul jön a többi, toporzékolás, vinnyogás, görcsös vonaglás.
Látta, hogy az ujjak már elfehéredtek a drótháló sodrott hurkaiba kapaszkodva. Itt már eleve a hideg vízzel kellene kezdeni. De nem fog cirkuszolni az őr előtt. Rápillantott a kutyára. Vagy ezt választja, vagy semmit. De ha semmit, akkor csak a dróthálóval együtt viheti haza a gyereket.
Feltett néhány kérdést az őrnek. Menynyit eszik a kutya? Hullik-e a szőre? Miért lóg ki a foga? Ilyeneket. Az őr már korábban kibámulta magát. Megállapította az asszonyról, hogy ötven és hatvan közötti, valahol a félúton. De a gyerekről nem tudta megmondani, hány éves lehet. Tíz és húsz között. Meglepte, milyen tokás. Milyen öregemberes tokája van. A szeme meg egészen kicsi, és valóban, igen, jól mondják, egészen olyan, mint a mongoloké, ferde. Ha nem volna az a nagy, egybefüggő álla, akkor szépnek is mondhatná. Az arcát. Mert a testén látszik egy kilométerről, hogy baj van vele. Rövidek a karjai, a combjai. Kövér és alacsony. Legalább hatvanéves. De csak bizonyos részei. Az őrnek eszébe jutott, amit a minap olvasott. Egy gyerekről, akibe új májat ültettek, és a máj már száznegyven éves, mert olyan donortól származott, akibe szintén beültették. „Az embert több száz évre tervezték”, ez volt az újságcikk címe.
Mellesleg az őr nem szerette a kutyákat, ezt a feketét különösen nem. Utálta a fekete színt. Babonásan irtózott tőle. Amikor reggel ottfelejti a kenyeret a kályhalapon, a kenyér pedig szénné ég, az a napja máris tönkrement. A sátán kutyája, gondolta magában. Örült, hogy elviszik.
Nem lett könnyebb, állapította meg a nő napok múlva. Az igaz, hogy a kutya nem ugat, a szőre sem hull, viszont nem számított azzal, hogy ennyire büdös lesz. Elkeserítette az újabb kudarc. Tizenhat éve keresi magában a szeretetet, és nem találja. Viszont egyre több benne a gyűlölet.
A gyereknek nem volt apja, pontosabban felszívódott, olyan hamar, ahogy az alkohol is felszívódik. De még mielőtt felszívódna, elkábítja az agyat, és akkor a test vaksága és vadsága nem ismer határt. Lehetett volna a pofának oligospermiája, de nem volt. Egyebet nem is tud róla.
Most, hogy ott volt a kutya is, látta, miféle lényt hordott ki. Bár a kihordás még csupa remény volt. Akkoriban még élt benne az öröm, hogy lesz valaki, akivel megoszthatja magányát. Most igazán láthatja, miféle lényt szült a világra. A kutya értelmesebb. Ha szól hozzá, látja a szemén, pontosan megértette, mit akar tőle. Ha nem érti, akkor nyüszítve kéri, adja tudtára érthetőbben, mi a feladata.
A kutya valóban értelmesebb volt, mint a gyerek. De érzésekkel a gyerek ajándékozta meg. Készségesen loholt utána. Boldogan. Ha csak a gyerek közelében lehetett, melegséget érzett. Hamar felfogta, mennyire rossz a gyereknek. Mint egy földdel telt csont, olyannak érezte a gyerek testét. Valami kibéleli a testeket, valami, ami meleg és puha, így van ez általában, de amikor föld béleli ki, akkor az szörnyű. A föld íze nem rossz, néha kifejezetten finom. De a csontba gyűlt föld savanyúan keserű és émelyítő. A csontnál keményebb ez a föld, szilánkjai annyira aprók, hogy kitapogathatatlanok, ég tőle a nyelve, az ínye, ég és fáj a gyomra. Megérezte, hogy rossz a gyereknek. Hogy az asszony szíve keményebb, mint a ló patkója.
Szóval a kutya tervelte ki a szökést…
A gyerek követte, bármerre ment. Előbb fölvonultak az utcán a város széléig, aztán betértek az erdőbe. Mire felértek a dombtetőre, beesteledett. Kezdtek hűvösödni az esték. Ásott a gyereknek egy jókora gödröt, abba belefeküdtek. Másnap, nem messze, elhagyott bakterházra bukkantak, ott éjszakáztak, papírdarabok és rongyos kabátok vackán. Régebben hajléktalanok tanyáztak itt, irtózatosan büdös volt. A gyerek azonban szerette ezt a helyet. Amikor a kutya behúzott valahonnan egy szakadt vasutaspufajkát, és annak beakadt az ujja a szétforgácsolódott ajtófélfába, ő pedig ráncigálta egyre dühösebben, még morgott is hozzá, a gyerek hanyatt dőlt ültében, a lábaival kalimpált, úgy nevetett.
Amikor egy félig megrágott nyúldögöt hozott a gyereknek, az pedig megdermedt és ijedten eltakarta a szemét, akkor megértette, hogy neki más táplálékra van szüksége. Reggel leszaladt a városig, sietett, hogy mire a gyerek felébred, visszaérjen. Sikerült ellopnia egy élelmiszerrel megpakolt szatyrot a buszmegállóból. Pazar két nap következett.
De a következő élelemszerző útja balul sült el. Egy ABC előtt parkoló kenyérszállító autóból orozott el egy kenyeret. De rajtavesztett, mert amikor szájában a kenyérrel épp megfordult, ott állt előtte a szállítómunkás, kezében az üres kenyérládával, ami alumínium rudakból volt összehegesztve. Ennek a ládának a sarkával vágta fejbe. Annyira megszédült, hogy kiejtette a kenyeret, kis híján össze is esett… A fájdalom lábain valahogy eliszkolt. Bal szeme elsötétült, érezte, vér csorog le szájába. Nyaldosta.
Ráadásul amikor visszaért, a gyereket nem találta. Koncentrikus körökben kereste nyomait. Alig érezte az illatokat, orrában a vér meg az alumínium szaga örvénylett. Amikor harmadszorra tért vissza, és kezdte elölről, az első éjszaka gödrében megtalálta a gyereket. Aludt. A kutyának felrémlett régi gazdája, aki folyton a szemüvegét kereste, és megtanította őt is arra, hogy szimatolja ki, merre lapul. Megtanulta hamar. Aztán eltűnt a szemüveg is meg a gazdája is, és ő előbb egy rokonhoz, majd az utcára, végül a menhelyre került. Sokszor előfordult, hogy már-már összeroskadt a szemüveg keresésében, a gazdája is zabos volt, kiabált, fénylett dühös arca. És akkor észrevette a homlokra tolt szemüveget. Vakkantva jelezte, mit lát. Na, akkor aztán gazdájából kitört a nyüszítő nevetés. Nyüszített ő is.
Mire visszaértek a bakterházhoz, egy ismeretlen látogató fél doboz húskonzervet hagyott a fal mellett. Talán a hajléktalanoknak szánta. A kutya szétrágta a konzervdobozt, és odatolta a gyerek elé. A gyerek arca felderült, csámcsogva enni kezdett, majd miután jóllakott, elaludt. De a kutya nem nyugodott meg. Éjszaka esett kicsit. Nyitott szemmel hallgatta, ahogy az esőcseppek a korán lehullott száraz faleveleken koppannak. Később már csak egy-egy csepp hullott, aztán elcsendesedett a környék. De akkor sem hunyta le a szemét. Bámulta az áthatolhatatlan sötétséget, és reszketett.
Hajnal felé úgy döntött, hazaviszi a gyereket. Nem értette, miért dönt így. Döntés volt, nem kétséges. Két lehetőség közül választott. Mert közben az is érlelődött benne, hogy elfut innen, jó messzire a gyerektől, valahova, ahol nem élnek emberek, ahol nem élnek állatok, de még csak növények sem, sőt, ághegyeken öntudatlanul reszkető vízcseppek sincsenek.
