Idehaza még javában folyt a háborús hisztéria, még tartott az egész Európára kiterjedő „augusztusi élmény”, a hadüzenet kiváltotta lelkesedés, még szajkózták a lapok, hogy a katonák karácsonyra újra itthon lesznek, amikor a cári csapatok Przemyslnél bekerítették a Monarchia 130 ezer főnyi helyőrségét. Przemysl az Osztrák–Magyar Monarchia – Krakkó után – második legnagyobb erődrendszere volt, nem véletlen, hogy a cári ármádia Lemberg elfoglalása után minden erejét az erődváros bevételére fordította.

Hosszú és kegyetlen harcok következtek, amelyek a támadók és a védők részéről egyaránt sok áldozatot követeltek. Ha az oroszok áttörnek, megnyílik az út a Kárpátok hágóin át egészen a magyar Alföldig. Minthogy a város civil lakói is a várerődbe menekültek, reménytelenül megnövekedett az éhes szájak száma. Tudták ezt az oroszok is, ezért módszeresen kiéheztették Przemysl lakóit. „Maradjatok a helyeiteken férfiakhoz és magyar katonákhoz illően” – szólt a napiparancs, azt hazudva a várőrségnek, hogy hamarosan érkezik a felmentő sereg. De nem érkezett. A védők éheztek, fáztak, a végletekig elkeseredtek.

Bár a katonák hősiesen helytálltak, minden erőfeszítésük ellenére elvesztették a csatát. Przemysl eleste után az oroszoknak egyszerre több mint százezer hadifogolyról kellett gondoskodniuk: elszállításukról, élelmezésükről, a sebesültekről. A szétzilált vasútvonalakon kellett eljuttatni őket a hátországi hadifogolytáborokba: a Jenyiszej-parti Krasznojarszkba, a „katonavárosba”, a szoloveckiji „mintatáborba”, a szibériai Omszkba, Tomszkba, Acsinszkba. Hogyan élt a több tízezernyi magyar hadifogoly a cári Oroszországban, majd a polgárháborút követő Szovjetunióban?

Petrák Katalin több évtizedes kutatómunkával éppen azt igyekezett feltárni, hogyan alakult ezeknek a szerencsétleneknek a sorsa, hogyan éltek a fogolytáborokban, vagy haltak meg a számukra szokatlanul zord időjárási viszonyok között, esetleg családjuk, nemzetük elvesztése miatti bánatukban. A történész szerző érdeme, hogy az óriási mennyiségű hazai és oroszországi forrásanyag áttanulmányozása mellett igyekezett „közel hozni” az olvasóhoz a könyv szereplőit. Memoárokból idéz, interjúkat készít egykori hadifoglyok leszármazottaival, s még a kint maradt hozzátartozókat is felkeresi, hogy a szovjetunióbeli magyar hadifoglyok és emigránsok képe a lehető legteljesebb legyen.

A könyv hitelességét erősíti, hogy a szerző bemutatja azokat az „internacionalistákat” is, akik részt vettek az októberi forradalomban, majd letelepedtek a Szovjetunióban, feljutottak a csúcsra, magas állami, katonai, tudományos posztokat töltöttek be. Talán kevesen tudják, hogy az 1920–1930-as évek fordulójára az európai országok közül a Szovjetunióban alakult ki a legnagyobb lélekszámú magyar emigráció, számuk 70 ezer körül lehetett. Legtöbbjük az egykori hadifoglyokból került ki, de létszámukat gyarapították a Tanácsköztársaság után idehaza börtönbe zárt foglyok és családtagjaik, a politikai nézeteik, vallásuk miatt üldözöttek, vagy a gazdasági válság miatt munkanélkülivé váltak és a Szovjetunióba kivándoroltak.

De sok ezren voltak olyanok is, akiket a nagy gazdasági világválság idején a szovjet tervgazdálkodás eredményei és a „szocializmus építésében való részvétel” vonzott oda. De még az egykori hadifoglyok közül is sokan választották a kintmaradást, akik igyekeztek mihamarabb beilleszkedni a szovjet életbe. Sokan közülük, akik idehaza is a mezőgazdaságban dolgoztak, szívesen mentek vidékre, főleg olyan területekre, ahol földhöz jutottak. Szép számmal voltak olyanok, akik még a kollektivizálás idején is egyénileg dolgoztak. De szívesen látták a magyar szakembereket a lerombolt gyárak és üzemek helyreállításában és üzembe helyezésében is.

Ám Petrák Katalin könyvének kétségkívül legérdekesebb, s terjedelmileg is legbővebb fejezete az egykori hadifogolytáborok életének a bemutatása. A szovjethatalom egy idő után magára hagyta, önellátóvá tette a táborokat, s a lakóknak maguknak kellett gondoskodniuk saját élelmezésükről, ruházkodásukról. Élelmes tisztek a legénység soraiban lévő szakemberek közreműködésével különböző vállalkozásokba kezdtek. Felismerték a hiánycikkek előállításának és áruba bocsátásának lehetőségét nemcsak a táborban, de a városban is. Kezdetben csak cipőket, ruhákat készítettek, később bútort, kartonárut, cigarettát, kozmetikai cikkeket, sőt italokat is.

Sok pénz jött a táborba, fellendült az éjszakai élet. Éttermek, kávéházak alakultak, a tábori színház a fénykorát élte. Különösen a tisztek igyekeztek folytatni otthon megszokott életüket; kártyáztak, teniszeztek, kávéházba jártak. Mindez persze főleg az októberi forradalom előtti időkre vonatkozik. A forradalom nyomán romlott a pénz, s vele együtt a tábor ellátása. A hadifoglyok maguk is kíváncsian várták, milyen változásokat hozhat Lenin. Mindenki sóvárgott a mir, a béke után, amely majd meghozza a hazatérés lehetőségét.