– Susanne Bier tragikomédiát rendezett. Ez eléggé veszélyes műfaj, nem?

– Sosem tudhatja az ember, hogy egy forgatás után milyen film kerül a vászonra. A színész eljátssza a karaktert, a kamera pedig mindent rögzít. A vágás során dől el, hogy a jobb vagy a kevésbé sikerült momentumok kerülnek-e be végül a filmbe. Tehát minden egyes bemutatón lélegzet-visszafojtva ülök, és azon izgulok, hogy milyen is lesz a film, melynek az egyik főszerepét eljátszottam. Most különösen aggódtam, lényegében idegen közegben, dán színészekkel kellett dolgoznom. Szerencsémre Susanne Bier rendező pazar partnernek bizonyult, a létező legjobb instrukciókat adta: ilyeneket, hogy ne játssz, meg hogy minél egyszerűbben. Bíztam benne, és megérte: remek munkát végzett az alakításommal.

– Egyetért azzal, hogy az életben „csak a szerelem számít”?

– Igen, hogyne. Sőt egyre inkább hiszek benne. Különösen a mi korunkban lehet indokolt ez az idealizmus, amikor az információk és a technika fogságába került az ember. A felgyorsult világ, az internet és a sok kütyű tulajdonképpen pontosan az igazi kapcsolatok ellen „dolgozik”. Manapság, amikor a házasságok is egyre hamarabb és egyre könnyebben bomlanak fel, különösen fontos, hogy ne csak szeressünk, hanem ezt adjuk is tudtára a partnerünknek. Ezt a filmet biztosan nem tudtam volna végigcsinálni a feleségem, Keely nélkül (Keely Shaye Smith – a szerk.). Éppen abban az időszakban találkoztunk, amikor az első feleségemet gyászoltam, és ő megmutatta, hogy lehetséges továbblépni. A Csak a szerelem kell című filmbeli karakterem pontosan ezen a folyamaton megy keresztül.

– Milyen hosszú ez a lelki folyamat?

– Alkat kérdése, gondolom. Nálam nagyon sokáig tartott, akkoriban úgy gondoltam, hogy örökké gyászolni fogok. Az első feleségem, Cassandra (Cassandra Harris színésznő, aki 1991-ben hunyt el rákban – a szerk.) nagyszerű asszony volt, határtalanul szerettem.

– Suzanne Bier esetleg kérte öntől, hogy a saját tapasztalatait is vigye bele a karakterbe?

– Igen, megkérdezte, hogy képes vagyok-e újra átélni az egészet. Vállaltam, minden egyes érzelem vagy rezdülés, amit a vásznon lát, az enyém. A valóságban egyszer már átéltem.

– James Bond mozihős idén ötvenéves. Hogy látja a saját szerepét ebben a történetben?

– Hűha, nehéz kérdés... Azt hiszem én voltam az ötödik James Bond, igaz? Félre a tréfát, nyilvánvaló, hogy nagyon sokat köszönhetek a szerepnek, a karrierem csúcspontja volt, hogy négy filmben eljátszhattam őfelsége titkos ügynökét. A tehetség mellett szerencse is kell egy ilyen szerephez. Ugyanakkor az is igaz, hogy korábban eszem ágában sem volt elvállalni a szerepet, amikor kezdő színész voltam, úgy gondoltam, hogy engem más karakterek érdekelnek. Persze nagy rajongója vagyok a James Bond-univerzumnak, tizenegy éves koromban a Goldfinger volt az első igazi moziélményem. Addig csak egy ír vidéki fiúcska voltam, de akkor rögtön megfertőzött ez a világ, elvarázsolt a mozgókép ereje. Ott és akkor, 1964-ben döntöttem el, hogy színész leszek. Otthagytam az iskolát, és a művészetre tettem fel az életem. De bármily hihetetlen, nem Sean Connery és maga James Bond vonzott, hanem a bérgyilkos Oddjob karaktere nyűgözött le. Az ereje és kalapja, mellyel embereket gyilkolt.

– De végül csak a jófiú szerepe jutott önnek a franchise-ban. Mikor vetődött fel először, hogy megkaphatja a szerepet?

– A feleségem, Cassandra játszott egy szerepet az 1981-es Bond-moziban, a Szigorúan bizalmasban. Akkor találkoztam Cubbyval (Albert R. Broccoli, aki 1962 és 1989 között a Bond-filmek producere volt – a szerk.), aki egyszer csak odajött hozzám, és megkérdezte, hogy nem akarnék-e esetleg James Bond lenni. Sokkolóan időszerű volt a kérdés, mert Roger Moore vissza akart vonulni a szereptől. Aztán később rábeszélték a folytatásra. Még két epizód erejéig maradt, viszont 1987-ben már nem tudtam vállalni a munkát a Remington Steele című sorozat miatt. Borzasztó volt elveszíteni a lehetőséget, de aztán 1995-ben megint fordult a kocka, és eljátszathattam Bondot a Goldeneye-ban.

– Csaknem ugyanolyan fitt és elegáns úriember, mintha még ma is ön lenne Bond. Ez egyfajta recept lenne az öregedéssel szemben?

– Ezt most bóknak veszem. Mit lehet tenni? A jó kis ír gének.... Meg persze minden, amit az orvosok előírnak. Önmegtartóztatás, torna, diéta. De ne féljen, értem én, hogy ez egy amolyan „dupla” kérdés. Szeretek dolgozni, és keresem a munkát. Na jó, elárulom, hogy leszek még egyszer kém a mozivásznon. Persze részletekkel még nem szolgálhatok.

– Munkamániás tehát?

– Szerintem semmi rendellenesség nincs ebben, egyszerűen szeretem a munkám. Meg, tudja, a pénz sem jön rosszul. Amikor a csúcson voltam, vettem egy házat Malibun, meg Hawaiin is, és nem szeretném megérni, hogy öreg fejjel lassan mindezt fel kelljen számolnom, vagy vissza kelljen vennem abból az életszínvonalból, amelyet a családom megszokhatott. Arról nem is beszélve, hogy a két fiatalabb gyerekem nemsokára egyetemre megy. Szóval a pénz sem jön rosszul, de a mozi varázsa része az életemnek, képtelen lennék lemondani róla.

– A Bond utáni időszakban a legnagyobb sikere a Mamma Mia! című vígjáték volt. Hányszor nézte meg a filmet? És egyáltalán, mire gondolt, amikor viszontlátta magát musicaldalokat énekelve?

– Istenem, hát ez nagyon bizarr volt. Szerencsére nem kellett túl sokszor megnéznem a filmet, csak két-három premiert kellett végigszenvednem. Úgy gondolom, sorsszerű volt, ahogy az a szerep megtalált engem. Épp akkor haldoklott az édesapám, erre egyik este csöng a telefon, és az ügynököm azzal hív, hogy lenne egy munka. Kérdeztem, hogy mégis, mennyit fizetnek? De aztán ez sem volt igazán érdekes, mert elmondta, hogy Meryl Streeppel játszhatok, és hogy a figurát, akit alakítanom kell, Carmichaelnek hívják. Csakúgy, mint az apámat.

– Ekkor még nem is esett szó az éneklésről?

Naná, hogy az ügynököm a címet hagyta utoljára. Egyszer csak kibökte, hogy a MammaMia!-musical filmváltozatáról van szó. Pedig épp kezdtem örülni, hogy komolyan vesznek, és egy jó kis drámát forgathatok Meryl Streeppel. Mindenesetre igent mondtam. Aztán hetekkel később elmentem a gyerekeimmel Londonba megnézni a Mamma Mia!-t a színházban, és totálisan kétségbeestem, amikor kiderült, hogy mire is mondtam igent. Elkezdtem ismételgetni magamban:Meryl Streep,minden oké lesz, Meryl Streep, minden oké lesz...

– Az alakításáért végül a csapnivaló filmeknek kijáró Arany Málna-díjat kapta meg. Megbánta, hogy elvállalta?

– Dehogy! Büszke vagyok.