Vajon milyen hosszú egy regény szavatossági ideje, ha az nyilvánvalóan nem remekmű? Megél-e még ma az, ami 35 éve még szókimondónak, nyersnek, botrányosnak számított, pontosabban: lehet-e ugyanaz a hatás, ha ma már egészen más a nyers/ merész/botrányos? Vegyük például a szerzőt, Alberto Moraviát, aki egyrészt máig a legismertebb olasz író, másrészt viszont az elmúlt évtizedek maguk alá temették, ezért az sem meglepő, ha könyvei ma sokszor a páriasorsig süllyedtek: bútorboltok szekrénysor díszletévé vagy az antikváriumok elé kitett ingyen elvihető darabok dobozába.

1978-at írunk, nálunk megjelenés előtt áll Esterházy Termelési regénye, Amerikában ekkor készült Updike Nyúlhája, illetve Woody Allen Manhattanje vagy a Szarvasvadász, Európában még tart a ’68 utáni nyugtalanság. Olaszországban a szélsőbalos Vörös Brigádok ekkor rabolták el Aldo Morót – és most nyilván azzal is számot kell vetnem, hogy a mai könyvolvasók közül legalább annyian nem hallottak a Vörös Brigádokról és Aldo Moróról, mint Moraviáról.

A hetvenes éveibe akkor belépő író hat év alatt hétszer írta át regényét, ami megjelenésekor többszörös szenzáció volt, hiszen a nyers, szexuálisan túlfűtött (vagy túlhűtött – de erről majd később) szöveget többször betiltották, utálói és rajongói között heves vita lángolt. Szóval minden összejött ahhoz, hogy a botrány kitakarja magát a művet. A skandalum logikája szerint film is készült belőle, amely természetesen a mű szabadosságát igyekezett minél jobban kiaknázni, főszereplője volt Playboy-címlaplány is – az anyát alakító Stefania Sandrelli egykori színészi és erotikus kisugárzására pedig nyilván ugyanannyian emlékeznek ma már, mint a nevére.

Vagyis: kevesen. Marad tehát egy szövegkorpusz, egy regényrégészeti lelet, ami mellé ugyan a „botrányos” még mindig jó hívószó, ám egykori botrányát már rég maga mögött hagyta. Új rétegei viszont talán még érdekessé tudják tenni. A Lázadás kemény tézisregény, bár inkább tűnik, gyors szenvedély szülte darabnak, mint évekig újraírt konstrukciónak. Másrészt radikális társadalomvíziója ma már vitrinbe zárt történelem, harmadrészt pedig a tézis gyakran kiszorítja maga mellől az életszagot. A dialógusregényben egy titokzatos, kérdező Énnek meséli el felnőtté válását a főhős Desideria, története azonban inkább ellen- vagy visszafejlődés-regény.

A hájas kiskamaszból vonzó nő lesz, de közben vadabbnál vadabb dolgokon megy át. Pontosabban ezek nemcsak megtörténnek vele, hanem egy belső Hang hatására próbál ki prostitúciótól perverziókon át gyilkosságig sok mindent, közben azonban különös írói megoldások teszik mindezt több és még többfenekűvé. A regény pornográfiája például minden, csak nem vágykeltő: egyéni megszállottak turkálnak vagy próbálnak turkálni egymásban. Moravia pedig nemcsak kiábrándító, hanem gyakran tényleg túl közel hajol. Aztán itt van ez a belső Hang, amely talányosan lehet felsőbb erő vagy freudista skizofrénia is, és amelyet a főszereplő eleinte vakon követ, aztán mégiscsak fellázad ellene, sőt le is gyűri.

Különösen az idősebbeknek lehet borzongatóan ismerős a Hang mindenáron forradalmat akarása (és ennek megformálása ma is üt), ahogy színvonaltalan egydimenzióssággal próbál átgázolni az élet valódi apróságai között. A sok sematikus férfi figura között emlékezetes marad anyja és lánya, pedig a köréjük írt sematikus nemi vonzalom cseppet sem könnyíti meg az olvasó dolgát. Mégis: az öregedő nagypolgári anya és az ellenszenves külvilág által felkínált összes szerep ellen, körkörösen lázadó Desideria ma is ismerős alak. És hogy mindezek mellett és ellenére jó volt-e a könyv? Különös szerzet az ember, mert gyakran akkor is megtanul örülni az apróbb szépségeknek, amikor feladattal olvas. Máskor meg túl kritikus, ha saját kénye-kedve szerint választhat.