Emellett a magyar kormányfőre olyan súlyos problémák vártak a kétoldalú találkozón, mint a kettős állampolgárság problémája, a Benes-dekrétumok ügye, a komáromi Selye János Egyetem főiskolává történő leminősítésének kérdése. Hogy az olyan dolgokról ne is beszéljünk, mint a nyelvtörvény vagy Malina Hedvig ügye, akit éppen hat esztendeje, a Fico-kormány hivatali idejének kezdetén fogtak perbe, és tavaly ősszel hiába kért tőle bocsánatot a Radicová-kormány nevében Rudolf Chmel miniszterelnök-helyettes, Robert Fico újbóli országlásának első napjaiban ismét csak Főhazugnak kiáltottak ki őt Szlovákiában, és most azzal fenyegetik a harmincesztendős, kétgyermekes családanyát, hogy a vádpontok tisztázásának érdekében elme-gyógyintézeti megfigyelés alá helyezik.

Szóval csupa olyan volumenű kérdés várt a magyar miniszterelnökre, melyet rajta kívül senki sem tudna ma megoldani Magyarországon. Jól emlékszünk arra, hogy ha baloldali kormányfő a tárgyalóasztal közelébe került az elmúlt évek során, az utca népe, a sajtó jobboldali része és a parlament ellenzéki képviselői azonnal és egységesen hazaárulást kiáltottak. Addig, amíg vissza nem vonják a diszkriminatív nyelvtörvényt (a Benes-dekrétumokat, az állampolgársági törvényt, Trianont stb.), addig magyar miniszterelnöknek nincs keresnivalója a Tátra alatt, harsogták az igazi, magyar érzelmű tüntetők és tollforgatók.

De most fordult a kocka. Orbán Viktor minden előzetes feltétel nélkül leült Robert Ficóval, és egy pohár körtepálinka mellett megtárgyaltak minden fontos kérdést. Felavattak egy szlovák kulturális központot, megegyeztek abban, hogy néhány éven belül egy újabb hidat építenek a két Komárom között, és növelik a két ország közti átkelőhelyek számát is. És szót ejtettek a kisebbségi kultúrák fontosságáról is, valamint az anyaország szerepéről a kisebbségek támogatásában.

Kezdetnek tényleg nagyszerű és tartalmában is elfogadható tárgyalás zajlott le Orbán Viktor és Robert Fico között, véli erről e sorok írója is. Csakhogy a két politikus más témakörben is megegyezett egymással. Például megfogadták, hogy odahaza mindketten úgy interpretálhatják a tárgyalások eredményeit, ahogyan akarják, a másik nem fogja őket kiigazítani. Így a magyar polgárok az új közúti átkelőhelyeken és a készülő Duna-hídon kívül tudomást szereztek arról is, hogy a kisebbségek támogatásában az anyaországé a legfontosabb szerep, és azt is megtudták, hogy a Benes nevével jelzett dekrétumok ügyét Európa nyilvánossága elé tárta Magyarország.

Na, végre jól megmondtuk nekik, dörzsölgette a kezét a magyar állampolgár. A szlovák állampolgárok is értesültek arról, hogy lesznek új átkelőhelyek a két ország között, és lesz egy új híd is a Dunán, de azt is megtudták a kormányfőtől, hogy Benes elnök dekrétumai továbbra is a szlovák jogrend elmozdíthatatlan részét képezik, és Fico azt is elmondta nekik, hogy a nemzeti kisebbségek ügyében mindig a politikai hazát illeti meg az elsőbbség. Nagyszerű, mondta a szlovák polgár. Fico végre világosan megmondta Orbánnak, hogy eddig, és ne tovább.

És a magyar miniszterelnök nem üzent át szlovák kollégájának, hogy Robikám, nem erről volt szó Pilisszentkereszten. És a magyar érzelmű újságírók sem kapták fel a fejüket, hogy itt valami nem stimmel. De még az igazi, magyar érzelmű tüntetők (Satu és Debil) sem vonultak ki az utcára, hogy itten, kérem, baj van. De hát így van ez rendjén egy olyan országban, melynek minden jóérzésű polgára ismeri Jupiter és az ökör történetét és annak orbánosított változatait is, melyek szerint

1. „Vannak dolgok, melyeket csakis Jupiternek szabad megtennie”,

2. „Vannak dolgok, melyeket csak úgy lehet megtenni, ahogyan azt Jupiter tette.”

Tudom, Magyarországon minden tisztességes polgár elfogadja a fenti szabályokat, ámde kisebbségi közegben eddig nem volt ilyen egyértelmű a dolog. Természetesen Erdélyben és Szlovákiában is voltak/ vannak Jupiter-rajongók, de a kisebbségiek jelentős része úgy gondolta, elég volt abból, hogy a hatalom folytonosan infantilizálja őket. (A kommunista időszakban még a saját nevüket és lakóhelyük nevét sem használhatták az anyanyelvükön.) Nyolcvankilenc után azt várták, hogy változás történik. Ámde a politikai haza alig változtatott a kisebbségekkel szembeni magatartásán (maradtak a diszkriminatív nyelvtörvények, az állandó fenyegetések és az ellenséges magatartás).

De az még furcsább volt, hogy Magyarország, a kulturális haza is „beszállt” ebbe a folyamatba, mégpedig úgy, hogy önállóságra és küzdőképességre való nevelés helyett paternalisztikus megoldásokat kínált a Kárpát-medence magyar kisebbségeinek. („Csakis mi tudunk megvédeni benneteket. Mi majd mindent megmondunk és elrendezünk.”) A nyelvhasználat ügyében a magyar sajtó mechanikusan azt kezdte ismételgetni, hogy mindig és mindenről a szlovákok (románok stb.) tehetnek. Ezzel jóváhagyta azon kisebbségi polgárok viselkedését, akik nem a többségi tiltás miatt nem használták anyanyelvüket, hanem lustaságból, kényelemszeretetből vagy kapzsiságból. (A magyar polgármesternek egyszerűen nem volt kedve magyarra fordítani a szlovák nyelvű rendeletet. A magyar boltos sajnálta a pénzt arra, hogy a cégtáblájára magyar nyelven is felírja azt, hogy Élelmiszer.)

Ezt az infantilizálódási folyamatot szerették volna megállítani azok a kisebbségi politikusok és értelmiségiek, akik az autonóm gondolkodás és viselkedés fontosságára hívták fel a figyelmet. Arra, hogy a kisebbségi társadalom életét nem irányíthatják sem Pozsonyból, sem Bukarestből, de még Budapestről sem. Csakhogy ha ez tényleg megvalósulna, akkor a magyar bel- és külpolitika elvesztené egyik fontos ütőkártyáját, a kisebbségi témakört.

Túlzónak érzik ezt a megállapítást? Emlékezzenek csak vissza a kettős állampolgárság megadásáról szóló törvény körül kialakult bonyodalmakra. A Fidesz hűséges kliensének számító MKP (ma már Magyar Közélet Pártja) nyomatékosan figyelmeztette a magyar kormányt, hogy a törvényt ne a szlovák választások idején hozza nyilvánosságra, mert abból baj lesz. De a Fidesz politikusai megtudták, hogy a Jobbik képviselői egy hasonló tartalmú törvényjavaslatot akarnak beterjeszteni, és a győzelem érdekében gyorsan nyilvánosságra hozták saját javaslatukat. Ficóék pedig pár nap alatt elfogadtak egy olyan ellentörvényt, mely a mai napig az egyik fő feszültségforrás Magyarország és Szlovákia között.

Az ilyen magatartásra nincs más szó, csak az, hogy cinikus. Véleményem szerint ez a cinizmus vezette Orbán Viktort akkor is, amikor a múlt héten leült Robert Ficóval tárgyalni. Az előző nap meghallgatta az MKP elnökének beszámolóját a szlovákiai magyar közösség helyzetéről, aztán a felsorolásából kiválasztotta azokat az ügyeket, melyeket alkalmasnak látott arra, hogy megbeszélje Fico úrral. Ezzel a szlovákiai magyarok számára világossá tette, hogy ezentúl csakis arról szólnak majd a tárgyalások, amit ő megtárgyalásra méltónak tart.

„Azt, hogy mi a probléma, majd én mondom meg”, szólt Orbán Viktor. És a „karakán” MKP-s politikusok, a véresszájú, folytonosan árulózó mélymagyar újságírók és bloggerek most lapulnak, és figyelik a Pestről érkező füstjeleket. Bugár Béla meg idegeskedhet, mert Orbán Viktor ezen a tárgyaláson azt is Robert Fico tudomására hozta, hogy „magyar ügyekben” ezután kizárólag vele lehet és kell tárgyalni. Nézd, Robert, a kisebbség mindig kisebbség marad. Komoly ügyekben nekünk kell megegyeznünk, mondta újdonsült szlovák barátjának Orbán.

Peter Zák, Malina Hedvig férje a minap egy beszélgetés során arról elmélkedett, hogy milyen erőt adott nekik az elmúlt hat év során az a civil támogatás, amit Szlovákia különböző szegleteiből kaptak. Annak is örült, hogy a felesége ügyéből a hatalom mégsem tudott „klasszikus” szlovák–magyar konfliktust kovácsolni. Önök igazi polgárokként viselkedtek, és meggátolták ezt, mondta Peter Zák. De amikor megláttam a tévében a körtepálinkát hörpölgető és jókedvűen kvaterkázó Robert Ficót és Orbán Viktort, az az érzésem támadt, hogy Hedvig ügyének sohasem lesz vége, fejezte be Zák úr.

FOTÓ: REVICZKY ZSOLT