A sportpályára hajt, futni megy, a malmot nézi, billent az indexkaron, nem veszi észre, hogy hullámos az aszfalt, nem figyeli az úttestet. A mellékút torkolatában taréjos a bitumen, nagyot ugrik a kocsi, Daru beveri a fejét. Bassza meg, ezt mondja. Én mondom, mert Daru én vagyok. Ez a régi nevem, már senki sem hív Darunak, a pályán sem voltam vagy húsz éve, és most, hogy odamegyek, eszembe jut, hogy így valaha hívtak. És még annál több. A Daruság jut eszembe, hogy az milyen. Egyedül megyek, nem szól hozzám senki. A sportpályán rájövök, észreveszem, hogy nincs kedvem futni. Futni felnőtt dolog, és mikor Daru a pályára járt, utálta az ilyesmit. Loholni. Nem is biztos, hogy tudok futni, itt nem, csak ott tudok, ahol felnőtt szoktam lenni. A gyerekkor: más terep.

A sportpálya körül nyárfasor, előtte másik, a növendék. Vékony szálak, vastag szálak. Az öreg fákat mind kivágták, a nyárfa hamar öregszik, az öregek akkor voltak fiatalok, amikor Daru. Zsinórt feszítettek ki a növendék fákra, a zsinóron papiros, valami felirat, de már bemelegítettem, és ha elkezdtem futni, nem állok meg, kocogok tovább. A házak segge fele néz a papiros, a kertek alján járunk, senki el nem olvassa, én sem, aki egyedül bukdácsolok a focipálya körül. Nincs futósáv, öles fűcsomók vannak, az én bokámra pályáznak, ki akarják ficamítani.

Daru húsz éve futkározott itt az édesanyjával: ez az első kör tanulsága. Köszönök a munkásoknak, a focipálya átellenes sarkán vacakolnak, bedöglött a fűkaszájuk, már bemelegítés közben figyeltem őket, szevasztok, mondom, nem ismerjük egymást. A falumban vagyunk, muszáj ismernünk egymást, akkor is, ha nem. Tegezve köszönök. A második kör eredménye: kiszámolom, hogy ő (az anyám) akkor éppen olyan idős volt, mint én most. És mellette kocogott Daru, a gimnazista fiú, aki akkor már nem volt szűz, hetente borotválkozott (indokolatlanul, de lelkesen), és az újfalusi géptelepnél keresztet vetett, ha kinézett a Gorkij téesz bekötőútjára.

Arrafelé tűnt el az erdélyi cigánykaraván. A rendszerváltás évében. Minden egyszerre jut az eszembe. Szálazd szét, Daru! Anyám mellett fut a gimnazista fia, aki én vagyok, 15 éves, akkora a fejem és a lábam, mint most, a kapacitásról, bármit is jelentsen most ez, de egészen őszintén, a kapacitásról – lelki és testi értelemben – nincsen objektív adat. Fuss, Daru, fuss! Én futok, de nem esik jól.

Daru azért vetett keresztet az újfalusi géptelepnél, hogy aznap ne izguljon. Még nem volt tizennégy, amikor a kegyeibe fogadta Lili, a mindszenti lány, akivel minden délután el lehetett húzódni. Daru még gyerek volt, kétségbeesetten izgult. Milyen szépen van mondva ez így. Kendőzve. Letakarva a múlt, mint bármelyik másik halott. Szív Ernő szavai: begyűrni a bohócot. Daru még nem tudja, hogy vannak szép szavak, szép lányokról már hallott, szép szavakról még nem. Lili szilvakék szemű és kemény almamellű, türelmes is; miért kell akkor a görcs, Daru? Így lesz egész életedben, ha tudnád! Ne nyugodj meg, soha többé nincs nyugalmad. De jó neked, Darum, hogy még nem tudod.

Görcs. Kisebb-nagyobb görcsök, örökké a nők miatt. Ürügyén és okán. A görcs feloldása: az újfalusi géptelep felé kell nézni, ez a babona, a rítus. Keresztet kell vetni, akkor minden rendben lesz, sikerül fölhúzni rendesen a gumit, ami nagyon fáj, kínoz, apró fénypontok, csillagok úsznak a mindszenti nyár telepi délutánjába. Miért nem jártok le a strandra?, kérdezi Lili édesanyja, és tudja ő nagyon jól, hogy miért nem. Az újfalusi géptelep oltáránál ért véget a gyerekkor. Jó, ha tudod, Daru.

A cigánykaraván is ott tűnt el. Misztikus dolog volt, de nincs róla mit mondani, csak annyit, hogy mintha fölszabadult volna minden: jött a karaván, amikor jött az új világ. A régi („konyec, távárisi”) Ukrajna felé el, az új világ elekézte az életek javát. Daru falujában az Agrárszövetség nyert. Azt remélték a parasztok, hogy bandukolhat tovább az idő, azt akarták, hogy ne verjék szét a téeszt. De hiába, a téeszt szétverte a kövér budai bohóc, aki még nem látta, hogy milyen a föld, ha nincs rajta gyöp. Zsíros. Kész a leltár: ez esik egybe a gyerekkor végével. Korai lett volna, ha Daru ezt ennél jobban érzi, legyen csak kamasz, ne foglalkozzon ilyesmivel.

Lejövök futni, nem is esik jól, mégis két körrel többet futok, hogy bizonyítsam magamnak, bírom. Mikor vége, rám jön a szapora. Retyó van. Apám ilyen idős korában sokkal erősebb alkoholista, mint Daru ebben a jövőben, én vállalható vagyok, és bár a pia miatt van, hogy rám jön a szükség, azért messzebb nem mennék. A párhuzamosok keresése a végtelenben lesz esedékes, ahol legújabb tudásunk szerint nem ér össze semmi.

Daru annak idején az apja tankönyvét olvasta Juszti mamáék retyóján. Kerti potyogtatós, tele tankönyvekkel, kékbe csomagolva, kék csomagolópapír, a retyón elmúlt a kék papír különös szaga, nincsen neki semmilyen szaga se, talán mert nagyon mély szag van ott, általában, nem olyan, mint az angolvécén. Biológiakönyv. Azért van ott, hogy Daru összegyűrje alaposan a lapjait, miután kitépte. Daru eldugja a biológiakönyvet, mert gyönyörűnek találja a bálnás képet benne: szökőkutat fújt rajta az állat. A világban, másutt, ahol nem mi lakunk, vannak csodák.

Ott ül Daru a retyón, nyolcvanegy, és jön József, az unokatestvére. Keresi a gyógyszeresüvegeit, amit a kút mellett hagyott száradni, mosás után. Fiolák, vissza lehet váltani őket a gyógyszertárban, kijön belőle egy Fecske ára. Három forint körül. Ezt persze nem mondja Juszti mamának, kapna is a fejére. Cigizni, arra van esze! Nincs ott egy szál fiola se, Józsikám, baszhatod! Daru bent ül a retyón, hallja, hogy József elkeseredett dühében sír, kamasz fiú, vagány lenne Fecskével a kezében, de ellopták a fiolákat. Ott vannak a gyógyszeresüvegek a szénaboglya oldalában, Daru lopta el, de most előjön, és megmutatja. József nagyon hálás, úgy tesz, mintha elhinné, hogy Daru nem tudja, ki tette az üvegeket pontosan oda (a szénaboglya lábához).

Anyámnak évekig fájt a sportmániánk után a sípcsontja, annyira megerőltette. Az volt az utolsó kétségbeesett próbálkozás, hogy lefogyjon, többet nem próbálta, húsosan fájt tovább a sípcsontja. Éppen ilyen idős volt, mint én most. Megkérdezem a munkásokat, milyen pálya van hátul, a dobókör mögött, az ott véletlenül nem futópálya? Nem. Lovas íjász. Daru bólint, köszöni, köszönöm. Így változnak az idők, futópálya nincs, de a magyarok nyilaitól védj meg, Uram, minket. Kereken száz méter, ezt mondja a főnök, farmerben van, nem kantáros overallban, innen gondolja Daru, hogy ő a főnök, futhatsz ott is, közli, bólintok, köszi, nem.

Daru legtöbb gyerekkori rosszasága a sportpályához kötődik. Felfeszítették az ajtót, ellopták a serlegeket meg a labdákat. Aztán leért valaki a pályára, gyerek volt, de Daruék azt hitték, lebuktak, órákig rohantak az áztató tavak mögötti kenderföldön, lapályos, iszamos burgyingban, hidakon, kis tavakon át. Minden serleg, labda odalett. Eldobolták menekülés közben. Darunak hánynia kellett, annyira féltem. A sportirodáról ellopták a csarnok és az iskola kulcsát is, az lett volna a nagy buli, a következő hét végére tervezték a behatolást, egy építési gödör alján rejtették el a kulcsokat. Másnapra betemették a gödröt. Azóta is ott van, Daru bárkinek meg tudja mutatni, egészen pontosan, hol.

A nők vitték el a gyerekkorod, Daru, és erre már régen rájöhettél volna, ha tényleg olyan bölcs vagy, mint egy csokor magyar nóta. Falubéli nővel nem volt dolga. Talán, ha lett volna, sikerült volna még húzni a gyerekkort. Lopott csókok. Benyúlni a póló alá. Aztán meg menni vissza autósfogózni. Elkerült, a faluban így mondták, vidékre, de ezt így most nem mondja senki, csak aki régen élt ott, és még úgy hitte, hogy másképp van, mint ahogy. Azért nincsen kapcsolatom Daruval meg a gyerekkorommal, mert Darut elvágtak a saját magától a nők. A gyerekkor: külön tornazsákban.

Tűzött be a nap a kisablakon. A szomszéd kertjére nézett a kisablak, ezért becsukták, hogy a hangok, élvezés, csattogás ki ne szökjenek. Előbbiről, mondjuk, szó sem volt, de hát hogy fogalmazták volna meg: együtt lesznek, mert úgy is fájni fog? Lilinek nagyon fájhatott, de Daru nem tudott figyelni rá, neki is kíméletlenül fájt. Egy behatolás, és oda minden, ami addig volt. Nemcsak az idő veszett el meg a világ, de konkrétan: a terület is. Nem emlékszem rá, akármennyire is próbálom visszakeresni a pillanatokat, honnan tudta Daru, mi történt. Csak fájt neki, ez volt végig. A konyhán át lehetett kimenni a fürdőbe, fatüzeléses bojler volt ott, nem volt begyújtva, hideg a víz. Megmosta magát, mindene csupa vér. Lili érezte a pillanat nagyságát, Daruhoz bújt, értette, mit adott neki, és már az is valami, hogy Daru ezt észrevette.

Ahogy gimnáziumban került, nem ment többet a pályára. Mit csinált volna ott? A faluba el (ki) sem ment többet. A gyerekkor terei ezért tudnak úgy csokorba kötődni, mint a hónapos retek. Van egy múzeumod, Daru! Hátránya: fogalmad sincs, milyen benne felnőttnek lenni, ezért nem értheted, mit akartak mondani a szüleid meg a többiek, mert mára még annyira sem érted őket, mint akkoriban Daru értette. De hát a múzeumokban halottakat tárolnak, döglött dolgokat, törött, földes cserepeket. Tizenhét kör, szép, hogy le tudtam futni. Darunak nem ment volna. Van oldalt, a pálya mellett egy kút. Ott támadták meg, annál a kútnál, Darut annak idején a libák. Odament le az egyik hősöm a Mellettem elférszben, nem jut eszembe a neve, de annál azért több büszkeség van bennem, hogy kikeressem. Szöveghely, de esküszöm, tényleg ott van, folyik belőle a víz. Nem iszom, csak megmosdok. Ha futás után megmérem a súlyom, sokkal kevesebb, ha nem pótlom a vizet. Behúzom a hasam. Daru nem én vagyok. Anyám ilyen idősen, Daruval, a kamasz fiúval az oldalán, fiatal. Én, Daru nélkül, egyedül, öreg. Nem fut mellettem senki. Nem fér el. Mellettem. Legyél te csak örök gyerek, Daru!

FOTÓ: KURUCZ ÁRPÁD