Ezt ugye nem gondolod komolyan? – mondta Romlaky Zalán 1906. március 16-án, pénteken sógorának, Horváth Gézának, aki egy római hivatalos útról Pestre hazafelé tartva látogatta meg őt Arcóban. Zalán akkor már két hete áttette székhelyét Meránból ebbe a Garda-tó és ezerméteres hegyek közé ékelődő, kies városkába. A Victoria szállóban lévő szobája kicsit sötét volt, mert egy domboldalra nézett, de az éles, jó levegő, a ragyogó napfény némiképp ellensúlyozta ezt a kellemetlenséget.

Sógorával, aki mellesleg hónapok óta tartó gyógykezelését finanszírozta, Zalán éppen arról diskurált, hogy mi legyen közelgő hazatérése után. Ennek során vetette föl a derék, kopaszodó, végtelenül nyugodt és magabiztos könyvkiadó, hogy Zalán, ha más pénzkereseti forrás nem kínálkozik számára, esetleg beléphetne a Fejérvári-kormány sajtóirodájába, egykori főszerkesztője, támogatója, házassági tanúja, Vészi József mellé.

– Ezt ugye nem gondolod komolyan? – döbbent meg a tüdőbajtól már igencsak legyöngült, lefogyott kurgast. – Hogy tételezhetsz fel rólam ilyet!? Itt már rég nem az általános választói jogról van szó, hanem az abszolutizmus szolgálatáról! Hát hogy képzeled?

– Ideiglenes helyzet van, Zalán.

– Abszolutizmust ideiglenesen sem szolgálok! És megmondom neked: ha Vésziben volna csak egy szemernyi férfiasság, a Ház feloszlatása után ott kellett volna hagynia az állását. Végre is sehol sincsen az megírva, hogy húszezer forintot kell neki költeni, s ami a tisztességes, szerény megélhetéshez szükséges, azt meg tudta volna keresni becsületesen is. A Budapesti Hírlap tegnapi száma konstatálja, hogy a miniszterelnökség egész sajtóintézősége kivétel nélkül: zsidó. S biz’ isten: igaz. A mindenre vállalkozó zsidók, élükön Vészi Józseffel vállalkoznak például a cenzúrára is. A tenyerünkön hordozott zsidók tönkretenni segítenek a szabadelvűséget, azt, aminek révén kikerültek a gettóból. Ebből különben, ha nem csal a szimatom, még baj is lesz. Nálunk, ahol igazán gyöngyvilág volt a zsidókra nézve. Hogy mennyire az, azt eljövetelem óta jobban látom, mint azelőtt.

Éppen ma délben mondottam egy varsói mérnöknek: ha önök ilyen különbséget tesznek lengyel és zsidó között, nem is érdemlik meg, hogy visszakapják a hazájukat. S van itt egy odesszai kereskedő. Arra sem mondják, hogy orosz, hanem azt, hogy: zsidó! És beszéltem némettel, oláhval, bolgárral, angollal. Egyik nációnak az agyában sem él úgy a zsidó, mint egy, a nemzetéhez tartozó felekezet, hanem mint egy más nemzetiség, éspedig megvetett nemzetiség. Egyedül nálunk más a helyzet. Lehetne jobb nálunk is, elismerem. De óriási a különbség így is köztünk és a körülöttünk lévő világ között. S ilyen körülmények között undok hálátlanság, amit a pesti zsidó fattyak művelnek, élükön Vészivel. És azt is megmondom, hogy ennek még reájuk nézve is rossz vége lesz. Itt botok fognak kopogni a fejeken, és bizony olyik fej be is fog szakadni! Mert az abszolutizmusnak vége lesz, és akkor bizony eljön a számonkérésnek is az ideje.

– Még egyszer mondom, Zalán –mondta a sógor nyugodtan –, ideiglenes rendelkezésekről van szó. Ha a király az alkotmány szerint járt volna el, akkor a Monarchiának vége van. És akkor az alkotmánynak is. És a zsidóknak is. És aztán a magyaroknak is. Zalánból évtizedek óta gyülemlő és mindig vigyázva fojtott düh és keserűség tört most elő. Utálta a zsidókat hirtelen. Utálta a zsidókat, akik ott vannak Pesten mindenütt, és otthon vannak ott. Akiknek minden sikerül. Akik elébe tolakodnak, akiknek pénzük van, akik utaznak, nyelveket beszélnek. Akik jók hozzá, akik segítik őt, akik befogadták őt, őt, aki már mindig csak egy csetlő-botló vidéki marad. Utálta a zsidókat, akik pénzelték őt, őt, aki már mindig szegény lesz. Akiktől egész élete függött, és – tudta –már függeni is fog halálig. Sziszegve ordított fel.

– Nem érdekel! Ez a mi országunk. Ha szét akarjuk verni, hát szétverjük! Te elfelejted, hogy az én apám nem holmi galiciáner, rongyos zsidó volt, hanem honvédszázados! Aki ezért közlegényként szolgált Itáliában hét éven át!

Horváth Géza csendesen, nyugodtan mondta erre:

–Nem felejtem el. De te elfelejted, hogy a te feleséged apja bizony galiciáner rongyos zsidó volt, és hogy most már nemcsak ő, a mi drága Gojszink zsidó, hanem a te két gyönyörű, aranyos, imádott kislányod is az.

Zalán elhallgatott, lassan leejtette fejét:

– Ne haragudj, Géza, ne haragudj, bocsáss meg, jaj istenem, istenem, bocsáss meg… – motyogta. És a vitéz katona fiának szeméből patakban kezdett a könny ömleni, és aztán már egész testét rázta a hangos, keserves zokogás.