− Néprajzosként a pályafutását végigkísérte a hagyományok keresése, őrzése, tisztelete. Gyermekkorában mennyire voltak jelen a hagyományok?

− Sárospataki diák vagyok. Pataknak mindig olyan hangulata volt, amely egy életre meghatározza az embert. A gimnáziumban a tanáraim megkövetelték a memoritert. Egyetértek azzal, hogy a pedagógiát nem kell kormányonként átszervezni, az a lényeg, hogy a nemzedékek ugyanazokra a szövegekre emlékezzenek. Ez a hagyományok megőrzésének alapja. Amikor három fiútestvéremmel evés közben hangoskodtunk, apám azt mondta az asztalnál: „Szavuk sem igen van azalatt, amíg esznek, természete ez már a magyar embernek.” Ez is hagyomány.

Mindannyian tudtuk, miről van szó, csendben maradtunk. Egy kultúrában vannak alapvető magatartások. Emlékszem, mennyire csodálkoztam, amikor az amerikai indiánokról szóló regényekben azzal szembesültem, hogy nem szólnak egymáshoz evés közben. Egyes kultúrákban a csendnek nagyobb a jelentősége, míg máshol a beszédnek. A néprajzot azért tartom csodálatos tudománynak, mert a kultúrába minden beletartozik: a nyelvészet, az irodalom, a történelem.

− Miért nem maradt a helyi hagyományoknál? Ha összeadnánk az utazásait, éveket töltött Ázsiában. S mindezt a sámánokért.

− A Kárpát-medence népi orvoslásának kutatásával kezdtem, nem állt távol tőlem a sámánság. A véletlen műve. Miután alig ötvenévesen meghalt Diószegi Vilmos, egykori mesterem, rám maradt egy óriási kézirata a sámánokról, nekem kellett megszerkesztenem. A 70-es években orosz kollégákkal találkoztam, s megtudtam, hogy a tiltás ellenére még mindig aktívak a sámánok. Ez fölkeltette az érdeklődésem, 1975-től rendszeresen jártam hozzájuk. A 90-es években elkezdtem Kínába járni. Kiderült, hogy ott is sok a rejtett kincs. Beigazolódott, hogy abban a pillanatban, amikor egy országban oldódik az elnyomás, a helyi közösségek újra régi értékeikre támaszkodnak, s ezeket meg is mutatják a külvilágnak.

− A szó klasszikus értelmében ki tekinthető sámánnak?

− Szó szerint a jelentése: aki tud, tudós. A sámánnak többféle funkciója van, a legfontosabb a gyógyító tevékenysége. De inkább spirituális gyógyító, mert alapvetően a lelki bajokra koncentrál, nem a testiekre. Igaz, ma már senki sem vonja kétségbe, hogy a testi és a lelki egészség összefügg. Egyszer Tuvában, Mongólia határán egy asszony elvitte a fiát a helyi sámánhoz. Kérdem, mi baja a gyereknek, mire azt feleli, semmi különös, csak pár napja valahogy rosszul mennek a dolgai. Az emberek nem várják meg, míg kialakul a szervezetükben egy betegség, megpróbálják megelőzni. Tisztítanak. Az archaikus társadalmakban az egyén betegsége az egész közösség ügye. A sámángyógyításba a közösséget is be kell vonni. Körbeülik a beteget, egyszerre sugározzák felé a jó energiát. A sámán a szertartások szervezője, de a jóslás is az ő kompetenciája. Ezen túl újra elmeséli a közösséget érintő legendákat és mítoszokat. Bevési az emberekbe, honnan jöttek.

− Az identitás a túlélés alapja?

− Az identitás a munkásságom központi eleme. Ami nem egy rettenetes dolog, csak a hagyományokat kell megőrizni. Összejönnek az emberek húsvétkor, karácsonykor, és ugyanazt eszik, amit az elődeik. Ugyanazokat a meséket és mondákat mesélik, mint ők. Ilyen egyszerű.

− A sámánok egyszerű, hétköznapi emberek volnának? Miért lengi körül őket a sok titokzatosság?

− Évtizedek óta azt magyarázom, hogy nincs semmi lila köd. A XVIII. század végi utazók írtak először róluk. Akkoriban a papok voltak az írástudók, és elborzadva látták, ahogyan dobpergésre forog egy figura, esetleg transzállapotba kerül valamilyen gombától. Mindenki vademberekként tekintett a szertartáshoz hagyományos ruhába beöltözött sámánokra. De hát a mi katolikus papjaink is beöltöznek – és református lelkészeink és a rabbik is – a szertartásokhoz. A sámánok egy része ma már be sem öltözik, dobja sincs. Legfeljebb egy botja vagy csörgője, és csak énekel.

− Mit tapasztalt? Kiből lehet sámán?

− Abból, akiből sugárzik az erő. Foggal született vagy hat ujjal, esetleg halálos betegségből gyógyult föl. Egyébként teljesen mindegy, mi a kiválasztás alapja, így működik minden kultúra. Elég egyetlen ember, hogy a nyelv, a költészet fennmaradjon. Egyes társadalmakban a költőkből lesznek a váteszek, Indiában ez a szerep Gandhinak jutott. A kemény diktatúrákat is csak egy-egy sámán élte túl, és helyreállt a világ rendje. Az emberek mindig el tudják dönteni, mire van szükségük.

− Akkor miért akarja a politika megmondani, milyen értékekhez kell ragaszkodnunk, s mihez nem?

− A politikusok jönnek-mennek, a hagyományok maradnak. A politika napok, a hagyományok viszont évezredek, évszázadok kérdése. A történelem bebizonyította, úgyis mindenki úgy végzi, ahogy megérdemli. A sámánok türelmesek voltak, kivárták az idejüket. Eljött.

− Mennyire adta át magát a szertartások hangulatának?

− Szigorúan tartom magam ahhoz az állásponthoz, hogy a kutató kívül áll. Neki nem kell révületbe kerülnie, mert abban a pillanatban másképp látja a dolgokat.

− Nem akarta vagy nem szerette volna megtapasztalni, milyenek a belső titkok?

− Egy dél-amerikai barátom meg akart kínálni egy kábítószerszerű anyaggal, amelytől az ember napokig embertelenül rosszul van. Ezt látva, egyáltalán nem éreztem késztetést, hogy kipróbáljam. Szeretek viszont dobolni. Kaliforniában doboltam egy szertartáson, az fantasztikus volt. Amikor más vette át a hangszert, le kellett feküdnöm a földre. Az már nem volt annyira vonzó. Kemény volt a padló, ráadásul vízióim sem támadtak.

− Át tudja-e venni a modern kultúra az archaikus tradíciókat?

− Nem, sokan mégis üzletet szimatolnak. Sok sámán repülőre ül, pszichiáterek viszik őket a világ minden részére, workshopokon vesznek részt. A sámánság lényege, hogy a helyi kultúra szövetében, mélyen gyökerezik. Máshol szerintem nem működik.

− Mégis rengeteg „sámán” és „táltos” rohangál körülöttünk. A nyugati világ ki van éhezve a sámánok módszereire.

− Sok betegség van, köztük a rák, amelyet az orvostudomány egyelőre gyakran nem tud gyógyítani. Érthető, hogy valaki mindent kipróbál annak érdekében, hogy meggyógyuljon. Ezzel sokan visszaélnek.

− De egyszerűbb helyzetekben is sámánokra vágyunk.

− Nincs rend az alapvető értékek világában. Nap mint nap választani kell a mosóporok és a pártok között. Aztán bebizonyosodik, hogy mégsem olyan fehér a ruha, a pártok sem olyan reményt keltőek. Hazugságokkal vagyunk körülvéve.

− Miért jellemző ránk az, hogy különbnek gondoljuk magunkat más népeknél?

− A lokális kultúrákat tiszteletben kell tartani. Hagyni kell a népeket, hogy éljék a maguk életét. Régóta próbálkozunk, hogy már az óvodában bevezessék a néprajzi ismereteket, az iskolákban pedig mélyebben ismerkedhessenek a gyerekek más kultúrákkal. Ismeretek nélkül nincs elfogadás. A teológián például nem oktatnak más vallásokat. Akkor miről beszélünk? Nagy dolog, hogy az UNESCO közel húsz éve kezdeményezte, hogy nemcsak a tárgyi, hanem a szellemi-kulturális értékeket is meg kell őrizni.

− Mi lehet a gyökértelenség következménye?

− Jó példa erre azoknak a kanadai indián fiataloknak a története, akik nagyvárosokban nőttek föl, és drogfüggők lettek. Két pszichiáter elkezdte őket „visszaterelni” a saját kultúrájukba. Megismertették őket a mítoszaikkal és a meséikkel. Olyan fogódzót kaptak, amelytől meggyógyultak. Ezért sem szabad a kis közösségeket szétrombolni, mert ott vannak a gyökerek, van közösségi kontroll. A nagyvárosokban ez már nincs meg.

− Tíz évvel ezelőtt kezdeményezett egy programot, hogy a drogosokat sámándobbal szoktassák le a különböző szerekről. Mi lett ezzel az ötlettel?

− Egy pszichiáter házaspár szép eredménnyel alkalmazza. Az orvosok megvizsgálták, hogy milyen hatása van az emberi szervezetre a monoton dobolásnak, amely fontos része a sámán gyógyító rítusának. Kiderült, hogy az ilyen dobolós helyzetekben átélt élmények hasonlítanak arra az állapotra, amikor valaki hallucinogén hatású drogot vesz be. Innen jött az ötlet.

− A modern kultúra beépített-e valamit a sámánizmus hagyományaiból? A sámáni gyógyítás felfedezhető-e valamilyen formában, például a nyugati orvoslásban?

− Inkább azt mondanám, hogy egyes országokban legalizált gyógyítási forma lett. Például az USA-ban, ha valaki elvégzi a hivatalosan elfogadott „sámán tanácsadás” kurzust, és arról papírt szerez, akkor alkalmazhatja az elsajátított technikákat. Sőt a betegbiztosítók ugyanúgy megtérítik a költségeket, mintha hétköznapi orvosnál járt volna a beteg. Ausztriában is praktizálhatnak sámánok, de hangsúlyozom, nem a tarka ruhákba beöltözött, jött-ment álsámonokról beszélek. Ők inkább a pszichiátria területén próbálnak segíteni, például dobszó segítségével transzállapotot képesek előidézni, így könnyebb „hozzáférni” a páciens lelkéhez. Évezredek alatt kifejlesztett technikákról van szó, miért ne lehetne bizonyos részeiket bárhol alkalmazni.

− A XXI. században is alakulhatnak ki hagyományok?

− Persze, csak észrevétlenül. A mostani kultúra is automatikusan hoz bizonyos szabályokat, mai meséket, hiedelmeket. De nem lehet túlerőltetni. Normálisan kell élni. Rá kell bízni az egyénre, hogy mit őrizzen meg a múltjából és a jelenéből. Hagyni kell az embereket, hogy maguk műveljék a kertjeiket.

Névjegy

Hoppál Mihály 1942. október 31-én született Kassán, néprajz-muzeológiát, magyar nyelv és irodalmat tanult, bölcsészdoktorátusát 1972-ben szerezte. 2006 óta akadémiai doktor. 1967 és 2003 között az MTA Néprajzi Kutatóintézet kutatója, majd igazgatója, 1998 óta az Európai Folklór Intézetet vezeti. A sámánizmus hagyományait Szibériában, Dél-Koreában, Kínában és Mongóliában kutatta. Könyvei magyarul, angolul és finnül jelentek meg, számos sorozat és folyóirat szerkesztője, néprajzi filmek készítője. Budapesten él, két gyermek édesapja.

Egyes kultúrákban a csendnek nagyobb a jelentősége, míg máshol a beszédnek