Már nem voltam szerelmes Melindába, vagy mégis, nem tudom. Mindenesetre nem akartam folyton rá gondolni, és hogy ne gondolhassak folyton rá, Andreával voltam. Máskor meg de Sade-ot olvastam, és azt reméltem, rájövök valamire, ami miatt magából a szerelemből ábrándulok ki. Már vagy fél éve jártam Andreához, amikor egyszer, az ágyában, vagyis a testében, arra jöttem rá, vagyis áthatotta minden porcikámat, hogy hiányzik Melinda. Aznap egész éjjel vele álmodtam. Álmomban elvezetett egy kertbe. Ráismertem, az a kert volt, ahol a gyerekkoromat töltöttem. Annyira valóságos volt az álom, hogy éreztem a növények illatát, a levegő nedvességét.

Miután felkeltem, átlátszó indokkal azonnal eljöttem Andreától, ami érthető módon nem esett jól neki, és egy késő esti üzenetében kiadta az utamat. Aztán úgy alakultak a dolgok, ahogy alakultak, és pár hét után ismét találkoztunk. Pontosabban felhívott, hogy megkérdezze, tényleg van-e olyan nevű író, hogy Szomory. A hívás végén abban egyeztünk meg, hogy mivel félbemaradtak a dolgaink, szükségünk van még egy beszélgetésre. „Felesleges tovább cipelnünk a kibeszéletlenség ballasztjait.” Szóval megbeszéltünk egy beszélgetést.

Pár nap múlva leautóztam egy határszéli állomáshoz, és megvártam a vonattal érkező Andreát, hogy felvigyem egy kis hegyvidéki faluba, ahol kibéreltem egy házikót, erdők és patakok nyugalmában. Arra számítottam, hűvösen köszönt majd, úgyhogy meglepett, mennyire forrón átölel. Alig bírtunk eljutni a kocsimhoz, ahol szó nélkül egymásnak estünk, s csak amikor már azon mesterkedtem, hogy leengedjem az ülést, akkor szólt rám, induljunk, mert így nem jutunk sehova. Nem engedtem el, sőt, erősebben gyűrögettem. Amikor megszorítottam a mellét, felszisszent, és ez a fájdalmas szisszenés végképp olyan volt, mint amikor szél izzítja fel a parazsat.

Nem csak a test izzása volt ez. Ráismertem arra a vad kívánságra is, ami a rosszat keresi, ami arra hajtja az embereket, hogy belefetrengjenek a mocsokba, és azzal végre vége szakadjon az állandó kísérletezésnek, a próbálkozásoknak, amivel a lelkekben feltételezett jót szeretnék megtalálni. Minél hiábavalóbbnak tűnik a jó elérése, annál vehemensebb és késztetőbb lesz a rossz utáni vágyakozás. Hát nem így vannak a nemzetek is? Amikor végképp kiderül, elérhetetlenek évszázados álmaik, belehenteregnek a bűnbe, dagonyáznak benne, és onnan kezdve már nem is érdemes vágyakozni a jóra.

Valahogy elindultunk, s kétórás utazással, miközben vakon és remegve egymást tapogattuk, megérkeztünk a faluba. Felkanyarodtam a házhoz, beálltam az udvarra. Kijelentette, míg behordom a csomagokat, addig ő megmosdik. „Lezuhanyozom”, ezt mondta. Nem szeretem ezt a szót. És nem szeretem, ha valaki rögtön beáll a zuhany alá, miután megérkezik valahová. Mintha csak azért utazna száz meg száz kilométereket, hogy beállhasson a zuhany alá, holott száz meg száz egyéb tennivalója is akadna. Például körülnézhetne, bejárhatná a házat, kimehetne a kertbe, elámulhatna a fák formáján, gyönyörködhetne a kert végi tó partján, a nádasban tanyázó madarak csivitelésében.

Eszembe jutott, mennyire irritálnak Andrea karján a szőrpihék, miközben a hátam lúdbőrözik a vágyakozástól, ha a szőrszálakra gondolok, amelyek Melinda orrlukában nőnek. Mire beértem a csomagokkal, Andrea ott állt a szoba közepén, törülközőbe csavarva, nedves bőrrel. Az ágyat is megvetette. Alighogy leeresztettem magam mellé a bőröndöket, odalépett elém, arcomba pillantott. A szemébe néztem. Nem láttam őt, mert a tekintete mélyen bezuhant, mintha nem lett volna a szemében, mintha a szembogara, a fekete pötty apróvá kuporodott, vagy messzire távolodott volna, igen, valahova mélyen hátra költözött a pupillája, az a kicsi lyuk, ahol betekintünk valakibe. Ezzel egy időben írisze barnája, akárcsak a tavasszal megindult bor, felkavarodott, annyira elködösült, hogy elapadt belőle a ragyogás.

Hömpölygött szemében a barna köd, örvénylett, és éreztem, magával ragad ez az örvénylés engem is. Melinda helyesen beszélt, de mondataiban volt valamilyen borzosság, vidéki fésületlenség. Andrea a szavakat előírásszerűen használta, ő a helyes beszéd tökéletes mintapéldánya volt. Nála a tea teának hangzott, nem tejának, ahogy Melindánál. Nála élőbeszédben is a „kell” után mindig beékelődött a „hogy”, vagy ha elmaradt, akkor az ige vált tárgyassá. Észre kellett vennem, minduntalan gondot fordít a helyes beszédre, és elvárja másoktól is, hogy akkurátusan használják a szavakat, ha pedig nem tették, akkor nagyon kedvesen, mintegy az illető személyi jegyének, nyelvébe ültetett csipjének tartva a helytelen beszédet, mosolyogva észrevételezte.

„De édesen mondod azt, hogy teja! Imádnának vidéki rokonaim!” Ez az akkurátusság eltűnt a szenvedély sodrásában. De nemcsak hogy eltűnt, hanem egészen odalett, feloldódott. Nem volt semmi extra, nem öntötte el mértéktelen nedv, verejték, nem hörgött, nem habzsolt, csak egész egyszerűen és természetesen szerette volna, hogy vele legyek. Odaadta a testét a testemnek, miközben a lelkem jóindulatára vágyott. Szenvedélyesen hagyta, hogy azt tegyek vele, amit akarok. Hagyta, hogy leszorítsam feje mellé a csuklóját, hagyta, és fátyolos hangon sóhajtozott. Mondott valamiket, főképp azt, hogy szeret, hogy velem a legjobb, hogy mindenem csodálatos. Minden porcikám…

Ha valaki azt, hogy szeretlek, épp akkor mondja, amikor a szerelme karjaiban, orgazmusközeli állapotban van, nem annyira érdekes. De amikor az ujjak a torkára fonódnak, az egészen más. Mondjon mást is. Mondd, hogy teja! „Miután szeretkezem veled, minden szép és tökéletes lesz”, mondta. Hasonlót éreztem én is. A test, mármint az a része, amire az ágyban hanyatt fekve rápillant az ember, ernyedten feküdt. És mintha ebben az ernyedt állapotban lett volna a fejem is. Nem jutott eszembe, miért is vagyok itt. Mit akarok. Akarok-e valamit is egyáltalán. Pedig valahogy el kellett indulnom. Melinda nem akart meghalni, hiába öleltem Andreát.

Hogyan juthatnék el addig a mozdulatig, amivel kioltom valakinek az életét? Hol kell keresnem az életet? De Sade márki hírhedt könyveiben nem az életet, hanem a halált, pontosabban a tömör, telített halálvágy tárgyát szabadítja ránk. Úgy éreztem, késsel nem lehet úgy kivájni valaki szívét, ahogy a be nem teljesülő szerelem kiüresíti az embert. Elmentünk vacsorázni. A falu szélén állt egy fogadóféle, ahova a régi világban erdészek jártak, most felújítva várta az utazókat. Nem volt senki, csak mi, illetve távolabb egy franciául beszélő pár, ami meglepett. Andrea előbb pisztrángot akart enni, de látva, hogy én carbonara spagettit rendelek, inkább lazacos tortellinit kért.

Csacsogott egész este. Úgy éreztem, akár azt is elmondhatnám neki, hogy meg fogom ölni annak érdekében, hogy lerázzak egy másik gyilkosságot, amit nem tudok elkövetni. Amihez nincs elég erőm. Miután rendeltünk, észrevette, hogy épp ahol ő ül, foltos az abrosz. Felhajtotta, inkább eszik abrosz nélkül. Javaslatomra átültünk egy másik asztalhoz. Az is koszos volt, de nem annyira. Kérhettünk volna új abroszt, de nemigen értette volna senki, mit kifogásolunk. A pincér nem volt profi, viszont kedvesen és előzékenyen viselkedett. Andrea többször megismételte, hogy nem profi, de kedves. Ez neki sokat jelentett. A kedvességet a szeretet jelének tartotta. Melinda rajongott a pincérfiúkért, képes volt kikezdeni velük. Andrea a helyükön kezelte őket. Amiben az is benne volt, hogy most rám koncentrál, itt van velem, és ha velem van, akkor velem van, senki mással.

Ettünk, aztán ittunk. Andrea még megérkezéskor kérdezte, hoztam-e valami piát, mert szeretne becsiccsenteni velem. Nem hoztam, viszont rendeltem egy üveg kiváló vöröset, azt iszogattuk. Andrea azonban alig ivott, mondta, már nem akar berúgni, szeretné józanon átélni mindazt, ami még vár rá. „Szerinted mi vár rád?”, kérdeztem vissza. „A jövő, amit látható távon belül társbérletben élünk át.” „Akarsz valamit tőlem? Igen, akarsz valamit, ezért vagy kedves. Számításból.” „Nem, semmit nem akarok, a feltételezés is feldühít.”

Elsötétült a szeme, kitágult szőrtelen orrluka. A fejemhez vágott egy csomó mindent, attól kezdve, hogy hazudtam neki, csak mert az ágyába akartam bemászni, addig elmenően, hogy gyáva és számító alak vagyok, mint a legtöbb férfi. Veszekedtünk hazafelé az úton is. Csitítgattam, ami olaj volt a tűzre, egyre hangosabb lett. Bár a faluban nemigen laktak magyarok, akik értették volna, mit mond, azt se szerettem volna, ha hallanak minket. Akkoriban nemigen tűnt előnyös dolognak magyarul beszélni. A magyarokról kezdtek úgy vélekedni, mint azokról az emberekről, akik érthetetlen és váratlan módon fütyölni kezdenek a templomban. Vagy letolják nadrágjukat a nyílt utcán.

Visszaértünk a házba, csomagolni kezdtem. Ő leült az ágyra, és sírt. Ingerelt, ahogy sír. Mintha nevetne, hahotázna. Nem mondtam semmit. Féltem, hogy megint hangoskodni kezd, netán csapkodni. Elhallgatott. Olyan hálás voltam neki ezért a csendért, hogy odaléptem hozzá, és átöleltem. Kértem, ne haragudjon, amiért elrontottam az esténket. Hevesen visszaölelt. És mintha mi sem történt volna, újra ott hemperegtünk a nagy ágyon. Még gondja volt arra, hogy kivegye füléből a fülbevalókat, aztán zuhantunk a már kivájt gödörbe. És vájtuk tovább. Éjjel felébredtem, és az első, ami megjelent előttem, Melinda sötét orrluka volt. Felkeltem, felöltöztem, és csendben eljöttem. Az asztalkán pénzt hagytam. Kipakoltam az összes bankjegyet, ami nálam volt.

FOTÓ: REVICZKY ZSOLT