A Független Magyar Kezdeményezés is, amelynek akkor alelnöke volt, Meciart jelölte, mégsem bántódott meg, mert meggyőződéssel hitte, és hiszi ma is, hogy a liberális politika egyik legfőbb feladata, hogy kompromisszumokat hozzon létre. A liberális szellem tudja, hogy a jó kompromisszum számot vet a valósággal, lekerekíti a dolgok élét, megoldást kínál, megbecsülést ébreszt. A rossz kompromisszum viszont csak átmeneti menedékül szolgál, nem teremt minőséget, nem nyit távlatot, nem óv, s nem old szorongást sem, vagyis csak megnevezésében kompromisszum, lényegét tekintve nem az, csupán menekülés a bizonytalanba, ahol csak nagyon nehezen tudunk elégedettséggel pillantani önmagunkra.

1990. január elején az Elbeszélő olyan csoportbeszélgetések alapján fogadta el Meciar jelölését a belügyminiszteri posztra, amelyek során lehetetlenség volt megközelíteni a jelölt pszichikumát s morális világképének, politikai értékrendjének, emberi természetének mélyére hatolni. Kivagyiság lett volna az Elbeszélő részéről, ha csökönyösen szembeszegül a mozgalom legszűkebb vezetése akaratával, hiszen nem állt rendelkezésére hatalmi eszköztár, amely segíthette volna kiszűrni vagy legalábbis enyhíteni a mozgalom perszonális politikájának kockázatait. Ha a mozgalom vezetésének betekintése lett volna a diktatúra titkosszolgálatának aktáiba, ha tudta volna, hogy Doktor néven Meciar együttműködött, le sem ülnek vele, s talán minden másként alakul.

Csak hát ez az, ami nem érdekes, üres ábránd. Egyetlen dolog állítható bizton: sosem lehetünk teljesen olyanok, amilyenek szeretnénk lenni, mert Európa ezen provinciájában, Kelet és Nyugat között, sosem vezettek tiszta, egyetemes utak. A bársonyos forradalom előtti Szlovákiában nem fogalmazódtak meg a bolsevik diktatúrával szembeni ellenállás politikumának kritériumai, ebben a kis szövetségi államban nem volt igény radikálisabb ellenállásra, s nem azért, mert kockázatos lett volna, hanem mert ésszerűtlennek tűnt az ilyesmi. A történelem paradox játéka folytán ugyanis a szlovák társadalmat épp a kommunista diktatúra helyezte emelkedő pályára. A szlovák nemzet sem a Monarchiában, sem a masaryki csehszlovák köztársaságban, sem a Hitlertől ajándékba kapott fasiszta szlovák államban nem emancipálódott szellemileg, és gazdaságilag sem gyarapodott akkora léptekkel, mint a sztálinizmus bukása után, a három szlovák kommunista országló idején.

A csekélyke személyes ellenállás, Miroslav Kusy és Milan Simecka professzor chartás élete, néhány környezetvédő meg katolikus aktivista elhivatottsága, elsősorban e folyamatos gazdasági fejlődés miatt nem hozhatta létre azt az erőt, amely 1989 novemberében képes lett volna rendszerváltó politikai formációként fellépni. Következésképpen a szlovák rendszerváltó mozgalom szedett-vedett volt, politikailag, intellektuálisan, szervezetileg felkészületlen a változások lebonyolítására, ennek megfelelően mindenekfölött az erkölcs s nem a politikai hatalom természetrajza, az államigazgatási szakmaiság és a demokratikus jogtudat irányította a mozgalom tagjait döntéseik meghozatalában.

A belügyminiszter-jelölt kapcsán az Elbeszélő azt érzékelte csupán, hogy e kisvállalati jogász retorikája határozott, átlátja a politikai hatalom és a társadalom alkotóelemeit, s a pörgő politikai eseményeket tehetségesen csupaszítja le az alapelvekig. Munkás-paraszt indulatossága ekkor még nem önkénynek, hanem az egyéni és társadalmi szabadság iránti elkötelezettségnek tűnt. Leleményességével, akcióképességével sokakat elbűvölt. Az Elbeszélőt is. El kellett telnie néhány hónapnak, hogy ráébredjen: azt az erőt, amely Meciarban elbűvölte, funkcionális obszcenitás lengi körül. Meciar ugyanis épp az érdes nyelvével, durvaságával, faragatlanságával és a józan paraszti észre hivatkozó rögtönzőképességével növelte népszerűségét. Zavaros tartalmú, de szapora ütemű, sodró szónoklataival is tanúsította, hogy saját kora gyermeke, aki szimbiózisban áll a történelmi eseményekkel, karizmájával formálhatja őket.

Az ékesszólás olcsó fogásaival élve domborította ki nemzeti elkötelezettségét, fényezte saját erényeit, a haza és a nemzet egységéről prédikált, s előszeretettel dicsérte saját munkabírását, azt jelezve, hogy minden egyéb munka, amelyet nem ő végez el, kétségbeejtő lassúsággal folyik. Populista stratégiájának eredményeként néhány hónap alatt erősebb pozíciókat teremtett magának belügyminiszterként, mint amilyennel a kormányfő rendelkezett. Így készült a népvezér. S hogy biztos legyen a sikere, megszerezte a titkosszolgálati aktákat a politikai és gazdasági élet résztvevőiről, noha ezt máig tagadja. Mondhatni, keresztes háborút folytatott a népellenség ellen, lehetett az bárki.

S mert Meciar hamar egyértelművé tette, hogy ellenségkép nélkül számára nemcsak a politika, hanem az emberi létezés is elképzelhetetlen, az Elbeszélő rádöbbent: mozgalmat vezető társaival egyetemben olyan embert engedett a belügyminiszteri székbe 1990 januárjában, akit emberi és politikusi alkata arra predesztinál, hogy szaporítsa a világ bajait. Hogy ez végül így is lett, annak igazolására az Elbeszélő tömérdek példát hozhatna föl, durvákat, finomakat egyaránt. Itt csak két magyar érintettségűt említ. Történt, hogy a szlovák kormány a komáromi városháza nagytermében tartotta kihelyezett ülését, amelyen Milan Cic miniszterelnök kérésére az Elbeszélő is részt vett, s a rendszerváltó szlovákiai magyarok reprezentánsaként a pódiumon ülő kormánytagok között foglalt helyet.

Meciar a javarészt magyar ajkú hallgatóság előtt arról beszélt, hogy a szlovák demokratikus értékrendhez igazodni nem hajlandó dél-szlovákiai magyarok móresre lesznek tanítva – s akkor mintha egy dagadt, ronda valag telepedett volna a zsúfolásig megtelt teremre. Az ülés után az Elbeszélő számon kérte az elhangzottakat a kormányfőn, aki azt válaszolta, nem tudta, de sejtette, hogy belügyminisztere kemény lesz, majd hozzátette: hisz tudod, hogy milyen. Meciar pedig azzal érvelt a felháborodott Elbeszélővel szemben, hogy egyszerűnek kell lenni és határozottnak, különben visszajönnek a kommunisták. Egy másik esetben azt akarta megüzenni az Elbeszélővel az éppen köztársasági elnökké választott Göncz Árpádnak, hogy azonnal hívja vissza Szlovákia területéről a magyar kémelhárítás embereit, különben baj lesz.

Az Elbeszélő nem tudta eldönteni, hogy ez a pasas megőrült, vagy csak magánügyként kezeli a külügyeket. Egy belügyminiszter fenyegető üzenetet küld a szomszéd ország köztársasági elnökének, ráadásul saját kormánya és országa köztársasági elnöke tudta nélkül. Az Elbeszélő azon töprengett, ez vajon mit jelent. A politikai kultúra hiányát? Totális faragatlanságot? Vagy a politikai elit bőrébe bújt csőcselékszellem virulenciáját? Ez az ember már sima belügyminiszerként is elhitette önmagával, hogy amit mond, az a nemzeti önmegnyilatkozással azonos. A mindenit! Mit hinne magáról, ha miniszterelnök lenne? Minden bizonnyal azt, amire a hatalom mámorától imbecillitásba kábult önkény szelleme mindig is játszik: ő a megtestesült nemzeti teológia, s mint ilyen, a nemzeti történelem halhatatlanja.

Az Elbeszélő a politikai felelősségvállalástól nem idegenkedő, jelentős morális tekintéllyel rendelkező három szlovák barátját, Miroslav Kusyt, Milan Simeckát és Ján Langost is győzködte, fogadja el a kormányfői posztot. Kérve kérte őket. Egyikük sem vállalta, igaz, mindhárman osztoztak vele a tehetetlenségben. Az Elbeszélőnek mindez arról jutott eszébe, hogy a szlovák politikai reprezentáció szeptember elsején ünnepelte a szlovák alkotmány huszadik születésnapját – az ünnepségekre meghívott Vladimír Meciar azonban tüntetően távol maradt. Megtagadta őt a nemzete: az idei választásokon már csak 0,93 százaléknyi választó voksolt reá, pedig ennek a nemzetnek ő vívta ki a szuverenitását, ő öntötte alkotmányba jellegzetességeit. Ő, A Haza Atyja. Ebből csak annyi igaz, hogy mindkét aktushoz köze volt, hiszen Csehszlovákia megszűntekor ő volt a kisebbik szövetségi államnak, a Szlovák Köztársaságnak a miniszterelnöke.

De a szétváláshoz nem ő, hanem a cseh nemzeti partikularizmus szimbolikus figurája, az akkor szövetségi miniszterelnök, Václav Klaus adta a nagyobb nyomatékot, ő csalta búcsútáncba Meciart, mesterien fenntartva az egyenrangú partnerség látszatát. Igaz, nem volt nehéz dolga. A szuverenitás eszméje végighúzódott a szlovák huszadik századon, de sosem a zömmel balliberális beállítottságú européerek, hanem, jobb- és baloldalon is, a nemzetiszocialista motiváltságú provincialisták tartották életben. Az utolsó budapesti csehszlovák nagykövet, Rudolf Chmel szerint a zárkózott Szlovákia éltette a nyitottal szemben. Az Elbeszélő szerint pedig az autoritásfüggők a demokratikus jogállam híveivel szemben.

A demokráciát jelenleg még csak általános iskolai szinten működtető közép-európai országokban a rendszerváltást követően az autoriter államiságra és a jogállamiságra törekvés váltógazdasága alakult ki, ez vajúdta a nemzetinek vélt jellegzetességekhez idomuló zavaros államrendeket. A zavarosban azonban még lehet halászni, a romlottban már nincs értelme. A meciarizmus romlottá tette Szlovákiát. Dilettantizmusával működésképtelenné. Meggyengítette alkotóképességét, az európai gazdasági, erkölcsi és műveltségi szinttől egyre távolabbra sodródva, korrupcióba, rasszizmusba, magyarellenességbe süllyesztette az országot. Kiszorította köztársaságát – amely már nem is köztársaság volt, inkább fejedelemség – a demokratikus államok euroatlanti családjából.

A demokrácia eléggé nem dicsérhető alapértéke azonban éppen az, hogy a fékezhetetlen betegség forrását kizárhatja a hatalom gyakorlásából, s gátat szabhat az általa keltett járvány tömeges terjedésének. Az abszolút vezér abban a hitben ringatta a nemzeti egység és felemelkedés illúziójával elkábított hatalmas választóbázisát, hogy megteremti számukra az igazságosság, a rend, a jólét paradicsomát, és néhány év múlva Szlovákiát világszerte a „közép-európai Svájc”-ként fogják emlegetni. A lakosság józanabb és átverhető hányada mindeközben azt tanulta, hogyan kell elviselni azt a fenyegető sötétséget, amely a meciarizmust jellemezte. Ez az államfilozófia a középszer és a gagyi közti hordalékot, a szakmailag frusztráltakat, pancsereket helyezte az állami média, az oktatás, a kultúra és a tudományosság intézményeibe, s a minőségtelenség trikolóros kohéziója azonnal a nemzeti kánonok átrendezését követelte – és intézte a személycserék révén.

Persze teljes csőddel, hiszen amit felmutattak, az akkor is, ma is maga a kongó erény, más szóval, gondolatszegénység, fényévnyire a modernitástól, az innovációval kecsegtető egyetemes szellemtől. Eltelt néhány kegyetlen esztendő, amíg a civil elégedetlenség, a fojtogatott ellenzéki média és az új választási törvénnyel megfenyegetett ellenzéken túl Meciar híveiben is érlelődni kezdett a gyanú: a Vezér nem az, akinek mutatja magát. Ennek egyik legszörnyűbb jele az volt, hogy a sajátjait is pusztítani kezdte. A szófogadatlan köztársasági elnökön például úgy állt bosszút, hogy titkosszolgálatával elraboltatta annak fiát, majd egy maffiózóval megölettették az akcióban részt vevő, utóbb azonban vallani akaró titkosszolgát.

S Meciar képes volt mindent megmozgatni, hogy később legalább néhány napra megkaparintsa a köztársasági elnök jogkörét, s azzal visszaélve amnesztiát adjon az elrablásban érintett személyeknek, következésképpen önmagának is. Máig sincs senki a tényállás hivatalos ismeretében. Meciar önkénye bűnre buzdító államrendet működtetett, amelynek mozgatóerejét máig nem sikerült eliminálni. Amnesztiáját máig nem helyezte hatályon kívül a szlovák parlament. Szlovákiában ugyanis nem az értékrendek s kivált nem a politikai értékrendek jelentik a valódi mozgatóerőt – azok csak az európai politikai kultúrához igazodó látszatok –, hanem az érinthetetlen nemzettudat mint vallás, amely a népnemzetiek világképében fölötte áll minden egyetemes elvnek, s mint ilyen minden erények forrása.

Következésképpen Meciar akkor is a szlovák nemzeti panteon legnagyobbjának képzelné magát, ha képes lenne azonosulni a szakma jeleseit tömörítő Szlovák Pszichiáterek Társulása által még Meciar regnálása idején közreadott diagnózissal: a szlovák kormányfő konfabulációkra építi személyi és politikai világát. Ez a nyilatkozat természetesen nem azt állítja, hogy a pszichiátriai betegség és az erkölcstelenség között lenne valamilyen kapcsolat.

Ui. Az Elbeszélő számára Meciar diadalának és bukásának két lényegi üzenete van. Az egyik: a tömegdemokráciában mindenfajta szellemi nagyság nélkül is lehet valakiből miniszterelnök. A másik: a tömegdemokráciában bárki eltüntethető az erkölcsi piedesztálról, ha felrúgja az emberi és politikai méltányosság elveit. Ez nem szlovák specifikum, csak idő kell hozzá és összefogás. És a meciarizmus tanulsága nem is kevés: még az erkölcs is porlani kezd (na jó: mint a szikla), ha az önkény bitorolja.

FOTÓ: AFP SAMUEL KUBANI