Az első jelek azonban nem erre engednek következtetni. A szerbiai alkotmányvédő bíróság ugyanis a napokban alkotmányellenesnek minősítette a Vajdaság hatásköréről szóló törvények jelentős részét. Újvidék többé nem a tartomány székvárosa: adminisztratív központtá minősítették! Ebből több minden következik, pl. a Vajdaságnak nem lesz joga kirendeltséget nyitni Brüsszelben, a kisebbségek nyelvhasználatának kérdéseiről sem rendelkezhet stb. Az alkotmányjogászok az autonómia ügyében az erősen restriktív alkotmányra hivatkoznak, amely végül is arról szól, hogy ebben a kérdésben Szerbia nem szakított Szlobodan Milosevics, hajdani diktátor hagyományával. A hatályos szerbiai alkotmánynak nem ez az egyedüli sebezhető pontja. Ilyen többek között Koszovó státusának meghatározása. Szakvélemények szerint ezzel az alkotmánnyal Szerbia uniós tagsága ellehetetlenül.

A politikusok tudják, hogy valamit tenni kell(ene), de bizonytalanok abban, hogy mit és merre lépjenek. Egyelőre csak a megszorítások vehetők biztosra. Az egy helyben topogás elégedetlenséget vált ki, nemcsak az egyre rosszabb életkörülmények között tengődő tömegekben, hanem az értelmiségi elitben is.

Az értelmiség újra hangos, és egyre nagyobb szerepet játszik a közéletben. Borisz Tadics, az eddigi államelnök egyenesen az értelmiséget hibáztatja a vereségéért. Az értelmiség elárulta az Európa-barát Demokrata Pártot, állította a választási vereség után. A párt elárulta az értelmiséget, reflektáltak a független értelmiségiek.

Teljesen új jelenségről van szó. Milosevics idején az értelmiségi réteg nem játszott komolyabb szerepet. Létezett ugyan egy liberális-demokrata, radikálisan rendszerkritikus réteg, de nem tudott szélesebb körben hatni. A Milosevics-párti értelmiségiek is marginalizálódtak, mivel a vezér nem vette komolyan a kulturális szférát, még az őt dicsőítő értelmiségieket sem. A nemzeti programjának gerincét képező hírhedt dokumentumot, a Szerb Tudományos Akadémia Memorandumát, amit Milosevics „kisajátított”, rangos értelmiségiek, közismert antikommunisták dolgozták ki, de ez korántsem jelentette azt, hogy a nacionalista oldal Milosevics hatalmának megerősítése után jelentős szerepet kap. A nemzeti, a nacionalista értelmiségiek egymással versengve építették a Milosevics-kultuszt, kritikátlanul hódoltak a nemzetpolitika előtt, viszont – minő ellentmondás! – ezáltal a kultúra szerepe nem értékelődött fel. Milosevics a nép által nagy többséggel megválasztott vezér volt, aki egy évtizeden át simán nyerte a választásokat, parlamenti többsége olyan meggyőző volt, hogy nem volt szüksége értelmiségiekre, kultúrára. Ő maga cinikusan kijelentette, hogy egy egyetemi tanár szavazata annyit ér, mint bárki másé. Bebizonyosodott tehát, hogy a posztkommunista, tekintélyelvű pártvezetők gyanakvással szemlélik az értelmiségieket, még a saját híveiket is. A szabad parlamenti választásokon nincs szükség értelmiségi legitimációra, még a nacionalistára sem. Paradox helyzet állt elő: miközben a nemzeti retorika felizzott, a nemzeti kultúra ebek harmincadjára került.

Ezek után nem csoda, hogy az értelmiség fokozatosan eltávolodott Milosevicstől. A nemzeti oldal azért bírálta, mert nem elég nacionalista, mert négy háborút veszített, a „kozmopolita réteg” pedig a diktatórikus, antidemokratikus módszerei miatt és azért, mert véres etnikai háborút robbantott ki. Ennek az ellenzéknek a tengelyét képviselte az értelmiséget maga köré gyűjtő Demokrata Párt, amely azonban nem tudta összebékíteni a fenti kettősséget, bár igyekezett ötvözni a két irányzatot. Több kisebb párt is kiszakadt belőle, mégsem vált eszmeileg egységessé. Hatalomra kerülése (2000) után is magán viselte ezt a kettőséget, amelyet Zoran Djindjics, a párt vezetője sem tudott áthidalni. Meggyilkolása után ez a heterogenitás még inkább felszínre tört, és nagyban hozzájárult a legutóbbi választásokon elszenvedett vereséghez. Az értelmiség lassan-lassan kiszorult vagy kilépett a politikából. Ezzel új helyzet állt elő.

Mindeddig ugyanis az értelmiség a politikai pártok nyomvonalán politizált, de a saját területén belül, az alkotásokban vállalta fel a politikai szerepet. A vesztes Demokrata Párt, amelyet egykor ismert írók, filozófusok, szociológusok hoztak létre, elmagányosodott. Az új győztes, a Seselj radikális alakulatából kiszakadt Szerb Haladó Párt viszont minden komolyabb értelmiségi bázis nélkül vívta ki magának a választási győzelmet. Legfeljebb a jogászok tömege maradt hű pártkatona, rájuk ugyanis mindig szükség van.

A humán értelmiségiek újbóli szerepvállalását felgyorsította a Szerbiában meghonosodó pártokrata rendszer, amely kettéosztotta a társadalmat. Ennek kisebbik részét a párttagok képviselték, a nagyobbikat pedig a pártonkívüliek. Ez olyannyira közutálatnak tette ki a pártokat, hogy azok a választási kampány idején aláírtak egy szerződést, mellyel kötelezték magukat, hogy hatalomra jutásuk után megszüntetik a pártokráciát. Már a koalíciós tárgyalások, vagyis a zsákmány felosztása során kiderült, hogy ehhez az egyezményhez nem tartják magukat.

Mindez megelőlegezte az értelmiség színre lépését, csakhogy egészen más körülmények között, mint húsz-huszonöt évvel ezelőtt. Akkor az értelmiségiek a pártokban keresték a helyüket, most a pártok ellenében tömörülnek. Akkor a múzsák elhallgattak, vagy pedig hermetikus, formai experimentumokat inspiráltak, most viszont a múzsák a művekben politizálnak. Az ellenállás mindenekelőtt a színházban és a prózairodalomban jelentkezik. Manapság se szeri, se száma azoknak a regényeknek, amelyek kritikusan dolgozzák fel Szerbia közelmúltját és jelenét. Egyre több fiatal író és művész jelentkezik s kéri számon az apáktól, hogy hol voltak, mit csináltak a kilencvenes években. Ezt a jelenséget igazából a színház emelte be a köztudatba. A belgrádi értelmiség színházi favoritja az 1956-ban megalakult Atelje 212, amely az ötvenes években Beckett Godot-jának műsorra tűzésével a modern jugoszláviai kultúra egyik erődítménye lett, s később, 1967-ben a BITEF nemzetközi színházi fesztivál létrehozásával oroszlánrészt vállalt a modern színházi nyelv és kultúra térhódításában. Időben felismerte a kor kihívásait. A fiatal rendezőnemzedék egyre inkább vonzódik az úgynevezett politikai színházhoz. Brecht újra sokat idézett szerző lett! A fiatalokat, Walter Benjamin nyomán, a politika esztétizálása helyett egyre inkább az esztétika politizálása érdekli.

Nem csak szerbiai jelenségről van szó. Egyre-másra születnek a közvéleményt erősen megosztó, provokatív előadások, amelyek meghatározták az idei szerbiai nemzeti színházi fesztivál, a Sterija Játékok jellegét is, s általános felháborodást váltottak ki a „hagyományo smodernizmus” hívei körében. A tavaszi idény végén a fiatal rendezők között a legismertebbnek számító Oliver Frljic az Atelje 212-ben színpadra állította a Zoran Djindjics című rendezői projektet. Az 1976-ban Travnikban (Ivo Andrics szülőhelyén) született Frljic egyébként a volt Jugoszlávia különböző városaiban rendez. Így például Ljubljanában, Zágrábban, Szabadkán, Rijekában, Podgoricában, s mindenütt, úgymond, botrányt vált ki, amin nincs mit csodálkozni, hiszen vissza-visszatér Jugoszlávia felbomlásának körülményeihez, és ízekre szedi a balkáni nacionalizmusokat. Nem kíméli a horvátokat, a szerbeket, de a szlovéneket sem. Belgrádi rendezése is óriási botrányt váltott ki. Zoran Djindjics meggyilkolása a jelenkori Szerbia legneuralgikusabb pontja, hiszen a gyilkosság körülményei tisztázatlanok. Elfogták és elítélték azokat, akik meghúzták a ravaszt, de a gyilkosság politikai háttere mind a mai napig homályban maradt. Az bizonyos, hogy a gyilkosok a szerbiai állambiztonsági rendszer szolgálatában álltak, azonban… Nos, ezen a ponton megrekedt a nyomozás.

Oliver Frljic horvát rendező a Zoran Djindjics-darabban a gyilkosság tényét csak apropóként használja, az előadás valójában a mai Szerbiáról szól. Úgy kezdődik, hogy a színészek a színpadra lépve a szín közepén álló hordóba mártják könyékig a kezüket, majd felemelt karral a közönség felé fordulnak. A kezük véres. A színen kinyílik egy doboz, ami nem más, mint Szerbia alkotmánya. A dobozban az olvasható, hogy „a kezünk véres, de a lelkiismeretünk tiszta”. A színészek pedig a véres karjukat magasba lendítve a nézők szemébe mondják, hogy miattatok kellett a muzulmánokat legyilkolni, miattatok kellett a városokat lerombolni, miattatok kellett szembeszállni Európával. A kollektív felelősség problémáit feszegetik tehát. Az előadás a szerb ortodox egyházat sem kíméli. A színészek levetik a terepszínű egyenruhát, s kiderül, hogy alatta papi reverenda rejtezik. A pópák egy része a reverendát is lehúzza, mire megjelennek az aktatáskás újgazdagok. Sor kerül Vojiszlav Kostunica államelnök „színpadi kihallgatására” is, amelynek során a színészek arról faggatják a volt Jugoszlávia államelnökét, hogy mi köze volt Djindjics meggyilkolásához, miért támogatta a vörös sapkás állambiztonsági alakulatot, amikor az Djindjics ellen lépett fel, s kiknek sorából a gyilkosok kikerültek.

A vallatás után, mintegy összegezésképpen, az egyik színésznő leteríti Szerbia zászlaját, szájába dugja a két ujját, és lehányja a nemzeti zászlót. Ez a jelenet, bár a többi is, általános felháborodást váltott ki. A kritikusok azzal hozakodnak elő, hogy ezt az előadást minden más országban betiltanák. A közönség viszont tódul a színházba. A kritikusok fiatalabb nemzedéke az előadás védelmére kelt, és nyíltan kimondta, hogy eljött az elszámolás ideje.

A hasonló szellemű színpadi előadások és könyvek száma növekszik. Az értelmiség fellázadt a marginalizálás ellen. Nem is hatástalanul! A két hónappal ezelőtt megtartott választásokon az érvénytelen szavazatok száma majdnem elérte az öt százalékot. Ez azzal magyarázható, hogy beindult egy értelmiségi mozgalom, amely fehér szavazólappal tiltakozott a pártok ellen, és meghirdette, hogy nem hajlandó a rossz és a kevésbé rossz között választani, hanem igazi alternatívát kíván. Az elkeseredettek mozgalmában akad esetleg kivetnivaló, sokak szerint azonban az ilyen hozzáállás járult hozzá a Szerb Haladó Párt győzelméhez. A mozgalom azonban ennek ellenére arra figyelmeztet, hogy Szerbiában felnőtt egy fiatal nemzedék, amely szembe akar nézni az atyák bűneivel.

A botránykő: jelenet a belgrádi Atelje 212 hírhedett „Djindjicsprojektjéből”