Elrejtett női irodalmi hagyomány
„A kánon egy társadalom emlékezési kötelezettsége. A társadalmak azáltal teszik nemzedékeken át folytonossá identitásukat, hogy kialakítják az emlékezés kultúráját.” (Jan Assmann) A magyar társadalom énképébe nem tartozik bele az, hogy a női írókra emlékezzen. Kollektív amnézia. A női írók nem kerülnek be a kánonba. Nem formálják az identitásunkat. Nem olvassuk őket. Nem beszélünk róluk. Nem tanítjuk őket. S nem csak a magyar női írókat, a külföldieket sem. A felejtés rájuk is átterjed. Az egyik tankönyv például minden nagyobb irodalomtörténeti korszak végén felsorolja annak néhány kiemelkedő alkotóját. Közöttük sincsen nő. A női írók, az író nők, a nők felé nincs emlékezési kötelezettségünk.
Máig tartja magát a köztudatban az a vélekedés, hogy egy jó mű előbb-utóbb ismert lesz; egy igazán jó szerző – bár lehet, hogy nem éri meg – egyszer mindenképpen híres lesz. S közben megfeledkezünk arról, hogy ez nem magától történik. A szövegek emberek – írók, olvasók, szerkesztők, kritikusok, tudósok, újságírók, könyvkiadók, könyvterjesztők, könyvesboltosok – közvetítésével és intézmények által meghatározott keretek között kerülnek kapcsolatba egymással. Az irodalmi életnek szereplői vannak, e szereplőknek pedig céljai, érdekei, társadalmi rangja, szerepe, érzései, döntései. Melyik irodalmi mű jó, és melyik nem az? Melyik lesz érdemes arra, hogy a tankönyvekbe bekerüljön, és melyik nem? Hogyan határozzuk meg azokat a normákat, mércéket, szempontokat, amelyek alapján ezeket a döntéseket meghozzuk? Érdekviszonyok és hatalmi viszonyok is alakítják egy-egy korszak, kultúra, csoport közös ízlését. A magyar irodalomtörténet-írás azonban – a kifejezetten női irodalommal foglalkozó, és ezért tulajdonképpen gettósított feminista irodalmárok kivételével – nem beszél erről. Adottnak állít be valamit, amit emberek alakítanak, férfiak és nők egyaránt, a férfiközpontú társadalom évszázadok során beidegződött, a nőket másodrendűnek tekintő normái és szabályai alapján. Elfogadja, hogy a női írókról nem esik szó.
Hasonló ez ahhoz, ahogy a történetírásban és más területeken sem volt hosszú ideig szükséges emlékezni arra, amit a nők tettek, ami a nőkkel történt. „A nők múltjából azokat a dolgokat ismerjük, amelyeket a férfiak elég fontosnak tartottak ahhoz, hogy emlékezzenek rájuk.” (Gerda Lerner) A nők által végzett tevékenységekről (a mindennapi élet, a gyermeknevelés, a szórakozás) a történetírás a legutóbbi időkig nem ejtett szót.
Ugyanez játszódott le az irodalmi műfajok, stílusok és a témák területén is: a komoly, hazafias, nemzeti, patetikus, tragikus, intellektuális, logikus, férfias ellenpontjaként azt, ami nőiesnek, könnyűnek, komolytalannak, bájosnak, természetesnek, érzelmesnek, érzékinek, logikátlannak, kaotikusnak minősült, egyben értéktelenebbnek is tartották. Ezek a genderalapú ellentétpárok a gondolkodás, a kultúra, a társadalom minden területét áthatják és meghatározzák, így az irodalmi emlékezet területét is. A magyar gimnáziumi tankönyvek azonban ennél is továbbmennek: generációkon keresztül azt üzenik egy ország lakossága túlnyomó részének, hogy nők nem írnak. Pedig ez nem igaz.
Ráadásul az üzenet nincs kimondva: csupán következtetni lehet rá abból, hogy a tankönyvekben nincsenek női írók. A legtöbben nyilván úgy veszik ezt tudomásul, hogy nem is vették valójában észre. Ha ugyanis a tankönyvek beszélnének arról, milyen társadalmi és irodalmi szerepe volt az elmúlt évszázadokban a nőknek –és a férfiaknak –, s hogyan befolyásolta ez azt, hogy a női írókra nem emlékezünk, ez értelmezett tény lenne, nem pedig szorongást keltő, megfogalmazatlanul maradó sejtés. Ez utóbbi pedig leginkább visszatartó erő, amely továbbra is életben tartja a nőkben az írással kapcsolatban kialakult illetéktelenség érzését, amelyről a feminista irodalomkritika sokat beszél. A tankönyveink tehát nemcsak a múltról festenek ebben az értelemben hamis képet, hanem a jövőt is afelé hajlítják, hogy se ez a kép ne változzon, se a női írók helyzete. A kánon a „hagyomány terméke”, „elvárások intézményesedett nyelvtana”; meghatározza, hogy „milyen kulturális termékeknek van meg nem kérdőjelezhető értéke valamely értelmező közösség számára”. A kánon „…olyan örökséget feltételez, amely magától értetődőnek tekintendő, ám közvetlenül mégsem hozzáférhető, vagyis elsajátítást igényel” (Szegedy-Maszák Mihály). Ez az elsajátítás intézményesített formában az iskolai oktatásban zajlik. Az oktatás a kanonizált hagyományt és értékeket közvetíti. Intézmények teszik hozzáférhetővé és mutatják be a múltat, és „létrehoznak olyan beárnyékolt helyeket is, amelyekből semmi nem látszik, és amelyektől kérdezni sem lehet” (Mary Douglas). A közösségi emlékezet leképezi azokat a jelenbeli viszonyokat, amelyek meghatározzák, hogyan láthatjuk a múltat.
De „a nők nem a férfiak (általában) vagy a férfi történészek (konkrétan) gonosz összeesküvése miatt maradtak ki a történelemből, hanem mert a történelemről férfiközpontú módon gondolkodunk. Olyan kérdéseket tettünk fel, amelyek alkalmatlanok voltak arra, hogy a nőket megszólítsák” (Gerda Lerner). Mit kell tehát kérdeznünk, hogyan és kitől ahhoz, hogy ez a helyzet megváltozzon? Nemcsak az a kérdés, hogy mi történt valójában a múltban, hogy hogyan felejtettük el a női írókat, hanem az is, ki jogosult arra, hogy a jelenben a múltról, illetve a múlt nevében beszéljen: ki reprezentálja és ki reprezentálhatja a múltat? Ha senki nem beszél róla, a női hagyomány néma marad.
És végül: nemcsak az a kérdés, beszélünk-e a női írókról, hanem az is, hogyan. Olyan történeteket építünk-e köréjük, amelyekben tevékenységük vagy személyük leértékelődik, vagy megpróbáljuk úgy olvasni őket, hogy a genderalapú elfogultságok skatulyáiból kiszabadulhassanak, és így az élő hagyományhoz utat találjanak. Ez a visszamenőleges hagyományépítés a garancia arra, hogy a mai női irodalom nem felejtődik majd el: a mai női íróknak elődökre van szükségük ahhoz, hogy rájuk támaszkodva ők maguk is hagyománnyá válhassanak majd.
De létezik-e egyáltalán női irodalom? Sokan – kortárs női szerzők is, sőt az úgynevezett női sikerregények írói is – tiltakoznak e terminus használata ellen, mondván, egy irodalom van, s nem számít, a szerző nő vagy férfi. Amíg a „női” irodalommal „az” irodalmat állítjuk szembe, nem pedig például a „férfi-” vagy a „gyerek-” irodalmat, addig érthető is ez a – valójában a női írók marginalizálódása elleni – tiltakozás. Hiszen ha egy folyóiratban nem szerepel egy női író sem, nem írják rá, férfiirodalmi különszám. Az csak egy átlagos lapszám. Ha csak női szerzők szerepelnek egy antológiában, a neve női irodalmi antológia lesz.
Én használom a női irodalom, női irodalmi hagyomány kifejezéseket. Ha nem használjuk őket, az a női írók számára lesz hosszú távon káros, ugyanúgy, mint eddig. Női szerzőket nevezek így, s az általuk írt irodalmi műveket, amelyek jobbára – de nem csak – nőket érintő kérdésekkel foglalkoznak, főként női olvasókat szólítanak meg, és egy bizonyos női írásmód jellemzi őket. Magamat is női írónak tartom. Nő vagyok, és írok. A felejtés hagyományának ellenpontja ez a személyes olvasás lehet. Akkor beszélhetek a múlt női íróiról, ha megmutatom magamat: azt, ahogyan őket láttam, azt, ahogy általuk formálódtam. Látom magamat az ő tükrükben, és őket az enyémben. Ez a megközelítés jogosíthat fel arra, hogy egy olyan hagyomány korábbi pontjaira illesszem be őket, amelynek végpontjára magamat képzelem. Vagyis arra, hogy elődeimnek nevezzem őket. Szobáról szobára jártam a női irodalom hagyományában. Kinyitottam ajtókat, leültem íróasztalokhoz. A szobákban nagy volt a por, az asztalokat is belepte. Kevesen jártak ott előttem. De most itt vagyok.
A női irodalmi hagyománnyal foglalkozom. Annak okait keresem, hogy a magyar irodalomtörténet miért felejti el a női írókat. Nyomozok. Mert azt szeretném, ha megváltozna a helyzet. Hogy a mai női írókat – köztük engem – már ne felejtse el, ne felejthesse el az utókor. Ne hulljanak –ne hulljunk – ki az irodalmi emlékezetből. Változzon meg az irodalmi hagyomány.
