Lázongó írók és művészek

Szerbiában a közel két hónapig tartó kormányalakítási zűrzavar egyértelművé tette, hogy bármelyik párt bármelyik párttal koalícióra léphet.

Mesebeli madarak

Gyerekkoromban apukám jó néhányszor elmondta, csöppnyi büszkeséggel a hangjában, hogy nekem aztán semmi okom az aggodalomra, ő idejekorán gondoskodott a jövőmről.

Nyílhegy, fecske, muskátli

Mintha Isten nindzsa lenne, mondta Ernő.

Orbán albuma

Budai Gyula elszámoltatási kormánybiztos a filozófusok elleni eljárás megszüntetésével ismét beleszaladt egy rettenetes pofonba, de csak a mi orcánk pírlik bele, hadd égjen, kit érdekel. Orbán Viktor szerint a Brüsszellel (és csak hogy a későbbiekben teljes legyen a sor: Moszkvával, Pekinggel, Washingtonnal, ó, ki ne felejtsük: Jeruzsálemmel) szemben vívott háborút megnyertük, csak valaminek az ócska látszata az, hogy mintha mégiscsak nekünk kellett volna béketárgyalásokra hívni az ellent.

Öt cigaretta

Hetente kétszer jött.

 

Elrejtett női irodalmi hagyomány

Reménykedtem, hogy nem így lesz. Huszonöt éve érettségiztem, hátha megváltozott azóta a helyzet. Kölcsönkértem a leggyakrabban tanított gimnáziumi irodalomtankönyveket és szöveggyűjteményeket. Végiglapoztam őket. Kerestem a női írókat. De nem változott semmi. Szapphót négy tankönyvsorozat ismeri. Aztán eltelik kétezer-háromszáz év. Közben nők nem írnak. 1840 környékén (az egyik sorozatban) színre lép Emily Brontë, 1910 körül Kaffka Margit (több helyen is), majd hatvan évvel később Nemes Nagy Ágnes (mindenütt). Egy alternatív tankönyvben (Arató–Pála) meglepő módon Sylvia Platht olvashatnak a diákok. De csak ezzel az egy női íróval találkoznak. S ez a diákbarát tankönyv valójában csak a fiúk barátja: első tematikus blokkjának címe Kisfiúk és nagyfiúk. Hiába keresünk benne kislányokról szóló történeteket.

„A kánon egy társadalom emlékezési kötelezettsége. A társadalmak azáltal teszik nemzedékeken át folytonossá identitásukat, hogy kialakítják az emlékezés kultúráját.” (Jan Assmann) A magyar társadalom énképébe nem tartozik bele az, hogy a női írókra emlékezzen. Kollektív amnézia. A női írók nem kerülnek be a kánonba. Nem formálják az identitásunkat. Nem olvassuk őket. Nem beszélünk róluk. Nem tanítjuk őket. S nem csak a magyar női írókat, a külföldieket sem. A felejtés rájuk is átterjed. Az egyik tankönyv például minden nagyobb irodalomtörténeti korszak végén felsorolja annak néhány kiemelkedő alkotóját. Közöttük sincsen nő. A női írók, az író nők, a nők felé nincs emlékezési kötelezettségünk.

Máig tartja magát a köztudatban az a vélekedés, hogy egy jó mű előbb-utóbb ismert lesz; egy igazán jó szerző – bár lehet, hogy nem éri meg – egyszer mindenképpen híres lesz. S közben megfeledkezünk arról, hogy ez nem magától történik. A szövegek emberek – írók, olvasók, szerkesztők, kritikusok, tudósok, újságírók, könyvkiadók, könyvterjesztők, könyvesboltosok – közvetítésével és intézmények által meghatározott keretek között kerülnek kapcsolatba egymással. Az irodalmi életnek szereplői vannak, e szereplőknek pedig céljai, érdekei, társadalmi rangja, szerepe, érzései, döntései. Melyik irodalmi mű jó, és melyik nem az? Melyik lesz érdemes arra, hogy a tankönyvekbe bekerüljön, és melyik nem? Hogyan határozzuk meg azokat a normákat, mércéket, szempontokat, amelyek alapján ezeket a döntéseket meghozzuk? Érdekviszonyok és hatalmi viszonyok is alakítják egy-egy korszak, kultúra, csoport közös ízlését. A magyar irodalomtörténet-írás azonban – a kifejezetten női irodalommal foglalkozó, és ezért tulajdonképpen gettósított feminista irodalmárok kivételével – nem beszél erről. Adottnak állít be valamit, amit emberek alakítanak, férfiak és nők egyaránt, a férfiközpontú társadalom évszázadok során beidegződött, a nőket másodrendűnek tekintő normái és szabályai alapján. Elfogadja, hogy a női írókról nem esik szó.

Hasonló ez ahhoz, ahogy a történetírásban és más területeken sem volt hosszú ideig szükséges emlékezni arra, amit a nők tettek, ami a nőkkel történt. „A nők múltjából azokat a dolgokat ismerjük, amelyeket a férfiak elég fontosnak tartottak ahhoz, hogy emlékezzenek rájuk.” (Gerda Lerner) A nők által végzett tevékenységekről (a mindennapi élet, a gyermeknevelés, a szórakozás) a történetírás a legutóbbi időkig nem ejtett szót.

Ugyanez játszódott le az irodalmi műfajok, stílusok és a témák területén is: a komoly, hazafias, nemzeti, patetikus, tragikus, intellektuális, logikus, férfias ellenpontjaként azt, ami nőiesnek, könnyűnek, komolytalannak, bájosnak, természetesnek, érzelmesnek, érzékinek, logikátlannak, kaotikusnak minősült, egyben értéktelenebbnek is tartották. Ezek a genderalapú ellentétpárok a gondolkodás, a kultúra, a társadalom minden területét áthatják és meghatározzák, így az irodalmi emlékezet területét is. A magyar gimnáziumi tankönyvek azonban ennél is továbbmennek: generációkon keresztül azt üzenik egy ország lakossága túlnyomó részének, hogy nők nem írnak. Pedig ez nem igaz.

Ráadásul az üzenet nincs kimondva: csupán következtetni lehet rá abból, hogy a tankönyvekben nincsenek női írók. A legtöbben nyilván úgy veszik ezt tudomásul, hogy nem is vették valójában észre. Ha ugyanis a tankönyvek beszélnének arról, milyen társadalmi és irodalmi szerepe volt az elmúlt évszázadokban a nőknek –és a férfiaknak –, s hogyan befolyásolta ez azt, hogy a női írókra nem emlékezünk, ez értelmezett tény lenne, nem pedig szorongást keltő, megfogalmazatlanul maradó sejtés. Ez utóbbi pedig leginkább visszatartó erő, amely továbbra is életben tartja a nőkben az írással kapcsolatban kialakult illetéktelenség érzését, amelyről a feminista irodalomkritika sokat beszél. A tankönyveink tehát nemcsak a múltról festenek ebben az értelemben hamis képet, hanem a jövőt is afelé hajlítják, hogy se ez a kép ne változzon, se a női írók helyzete. A kánon a „hagyomány terméke”, „elvárások intézményesedett nyelvtana”; meghatározza, hogy „milyen kulturális termékeknek van meg nem kérdőjelezhető értéke valamely értelmező közösség számára”. A kánon „…olyan örökséget feltételez, amely magától értetődőnek tekintendő, ám közvetlenül mégsem hozzáférhető, vagyis elsajátítást igényel” (Szegedy-Maszák Mihály). Ez az elsajátítás intézményesített formában az iskolai oktatásban zajlik. Az oktatás a kanonizált hagyományt és értékeket közvetíti. Intézmények teszik hozzáférhetővé és mutatják be a múltat, és „létrehoznak olyan beárnyékolt helyeket is, amelyekből semmi nem látszik, és amelyektől kérdezni sem lehet” (Mary Douglas). A közösségi emlékezet leképezi azokat a jelenbeli viszonyokat, amelyek meghatározzák, hogyan láthatjuk a múltat.

De „a nők nem a férfiak (általában) vagy a férfi történészek (konkrétan) gonosz összeesküvése miatt maradtak ki a történelemből, hanem mert a történelemről férfiközpontú módon gondolkodunk. Olyan kérdéseket tettünk fel, amelyek alkalmatlanok voltak arra, hogy a nőket megszólítsák” (Gerda Lerner). Mit kell tehát kérdeznünk, hogyan és kitől ahhoz, hogy ez a helyzet megváltozzon? Nemcsak az a kérdés, hogy mi történt valójában a múltban, hogy hogyan felejtettük el a női írókat, hanem az is, ki jogosult arra, hogy a jelenben a múltról, illetve a múlt nevében beszéljen: ki reprezentálja és ki reprezentálhatja a múltat? Ha senki nem beszél róla, a női hagyomány néma marad.

És végül: nemcsak az a kérdés, beszélünk-e a női írókról, hanem az is, hogyan. Olyan történeteket építünk-e köréjük, amelyekben tevékenységük vagy személyük leértékelődik, vagy megpróbáljuk úgy olvasni őket, hogy a genderalapú elfogultságok skatulyáiból kiszabadulhassanak, és így az élő hagyományhoz utat találjanak. Ez a visszamenőleges hagyományépítés a garancia arra, hogy a mai női irodalom nem felejtődik majd el: a mai női íróknak elődökre van szükségük ahhoz, hogy rájuk támaszkodva ők maguk is hagyománnyá válhassanak majd.

De létezik-e egyáltalán női irodalom? Sokan – kortárs női szerzők is, sőt az úgynevezett női sikerregények írói is – tiltakoznak e terminus használata ellen, mondván, egy irodalom van, s nem számít, a szerző nő vagy férfi. Amíg a „női” irodalommal „az” irodalmat állítjuk szembe, nem pedig például a „férfi-” vagy a „gyerek-” irodalmat, addig érthető is ez a – valójában a női írók marginalizálódása elleni – tiltakozás. Hiszen ha egy folyóiratban nem szerepel egy női író sem, nem írják rá, férfiirodalmi különszám. Az csak egy átlagos lapszám. Ha csak női szerzők szerepelnek egy antológiában, a neve női irodalmi antológia lesz.

Én használom a női irodalom, női irodalmi hagyomány kifejezéseket. Ha nem használjuk őket, az a női írók számára lesz hosszú távon káros, ugyanúgy, mint eddig. Női szerzőket nevezek így, s az általuk írt irodalmi műveket, amelyek jobbára – de nem csak – nőket érintő kérdésekkel foglalkoznak, főként női olvasókat szólítanak meg, és egy bizonyos női írásmód jellemzi őket. Magamat is női írónak tartom. Nő vagyok, és írok. A felejtés hagyományának ellenpontja ez a személyes olvasás lehet. Akkor beszélhetek a múlt női íróiról, ha megmutatom magamat: azt, ahogyan őket láttam, azt, ahogy általuk formálódtam. Látom magamat az ő tükrükben, és őket az enyémben. Ez a megközelítés jogosíthat fel arra, hogy egy olyan hagyomány korábbi pontjaira illesszem be őket, amelynek végpontjára magamat képzelem. Vagyis arra, hogy elődeimnek nevezzem őket. Szobáról szobára jártam a női irodalom hagyományában. Kinyitottam ajtókat, leültem íróasztalokhoz. A szobákban nagy volt a por, az asztalokat is belepte. Kevesen jártak ott előttem. De most itt vagyok.

A női irodalmi hagyománnyal foglalkozom. Annak okait keresem, hogy a magyar irodalomtörténet miért felejti el a női írókat. Nyomozok. Mert azt szeretném, ha megváltozna a helyzet. Hogy a mai női írókat – köztük engem – már ne felejtse el, ne felejthesse el az utókor. Ne hulljanak –ne hulljunk – ki az irodalmi emlékezetből. Változzon meg az irodalmi hagyomány.

Nemes Nagy Ágnes
Nemes Nagy Ágnes
Top cikkek
1
Érdemes elolvasni
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.