Ezt a bizonyosságot bizony meg lehetett volna szerezni úgy is, ha el sem mozdul Budakesziről, sőt a Lipót körútról sem. A baj az nem lett volna kisebb, de elég sok garast meg lehetett volna ezzel spórolni legalább. Az pedig nem lett volna baj.

Romlaky Zalánnak ugyanis nem volt pénze. Sose volt neki pénze, legalábbis elég sose. Ő a pénzt nem kereste, nem szerezte, ő a pénzt egész életében előteremtette csupán. Hogy hogyan és hogyan nem, azt néha nem értette ő sem. Az biztos, hogy néha sehogy. De legtöbbször valahogy. Valahogy, mégis. Soha nem időre, soha nem eleget, de valahogy valamit.

Sose keresett, sose teremtett mással, mint írással, elő. Nem seftelt, nem adott el soha semmit, nem tőzsdézett, nem volt igazgatósági tag, nem volt cége, nem ütött meg semmi nyereményt, nem örökölt, talán még bankfiókba sem tette be a lábát rövid életének harminchat éve alatt soha. Szerkesztett, lapot csinált, hírt gyártott, írt tárcát, novellát, darabot, és ezekért, és csak ezekért kasszírozott némi javadalmazást. Teljes szerkesztői állásba először a Szegedi Naplónál jutott. Itt előbb hetven,majd száz forint volt a havi fizetése, és ennyi maradt az később a fővárosban is,mikor a Pesti Napló, majd az ebből kiváló Budapesti Napló és végül az A Nap munkatársa volt. Ehhez még legalább kétszer ennyit kellett hozzákeresnie, ami más lapoknál elhelyezett tárcák honoráriumából volt lehető, nehezen, nagyon nehezen. Egy közleményért 15-25 forintot fizettek akkoriban. (A hivatalos fizetőeszköz 1900-tól a már 1892-ben forgalomba kerülő korona volt, a népnyelv azonban nemigen állt át a forintról, amelyből kettő tett ki egy koronát.)

Ebből kellett megélni. Ebből kellett élni. Sose dolgozó, kereső asszonnyal, négy kicsi gyerekkel. És hamarosan: a betegséggel is. A lakbér előteremtése volt az alapgond. Egy nagykörúti lakás bére ötven-hatvan forintba volt. Romlaky Zalán és folyamatosan gyarapodó családja tíz év alatt legalább egytucatnyi bérleményben lakott. (A gyerekek kedves játéka volt a hurcolkodás: a fejre állított és bútorokkal púpozott konyhaasztalba befogott két nyihogó fiú nyargalászott a bakon trónoló két kisleánnyal a lakásban körbe-körbe.)

A cseléd tizenhárom forintot kapott havonta, a heti nagymosás hét, egy szebb karácsonyfa két forintba volt. Egy becsületes vendéglői ebédért nyolc hatost kellett fizetni. (A „hatos” a tízkrajcárosnak volt népies titulusa.) Persze a Lipót körút 16. szám alatt csillogó Club kávéház főpincére, Weingruber úr mindig készségesen állott a megszorult szerkesztő és színész urak szolgálatára. A betegség értelemszerűen növelte a költségeket.

Egy havi lakás az abbáziai Hotel Melanie-ban, félpanzióval 54 forint volt. A szobához egy kosár fáért 45 krajcárt kellett fizetni. Egy rövid, fölületes vizit után öt-hat forint került a doktorok zsebébe. (Zalán tapintatos orvosai „manupropriával” értékesebbé tett saját könyveket kértek inkább. A fürdő- és gyógyhelyek orvosainak többsége magyar volt egyébként, magyar zsidó.)

A tüdőbajra a tudomány akkori állása szerint gyógyírt csakis a jó levegő, a kiadós koszt és a pihenés jelentett. (El is vitte a kór gyorsan a betegek zömét, amint az a világ irodalmában szépen dokumentálva is van.) Zalánnak azonban nem állt módjában pihenni; a szanatóriumi hónapok alatt a feleségének, Gojszinak írt napi – néha kettő – levél mellett a köhögő, vért köpő, napról napra gyöngülő hírlapírónak folyamatosan kellett gyártania és küldenie a tárcákat a pesti lapoknak.

„Azzal szekálnak – mérgelődik Gojszinak írt levelében –, hogy írjak Heininek. Hát hogy írjak? Magyarul? Nem érti. Németül? Nem tudok. És ha már megoldottam ezt a kérdést, hát akkor: mit írjak? Nem értik meg otthon, hogy az én írásaimat nem szabadmás ember írásával együtt taksálni. Annak pénzértéke van, illetőleg pénzt veszítek azzal, ha egyébben fáradok ki, s nem olyan írásban, ami garast hoz.”

És még így is rászorult a jómódú pesti rokonság segedelmére. Ezt azonban öntudatosan, szinte rátartin fogadta el, s a nagy család tagjait is aszerint becsülte, ki miként veszi ki a részét a bajból. Legfőbb segítője Gojszi testvérének a férje, Horváth Géza, a Magyar Könyvkiadók Országos Egyesületének elnöke, máig gazdagon burjánzó magyar polgárcsalád feje és Gojszi öccse, Márton Miksa volt, aki ügyvéd végzettséggel gyönyörűen zongorázott, és Bécsben székelő színházi ügynöksége is szépen prosperált.

Mikor Zalán szemére hányták, hogy apósának egy sort sem ír, ekként fakadt ki: „…A papára és a tiszteletre vonatkozólag pedig az az álláspontom, hogy itt most egy nem annyira látványosság, mint inkább komoly, némelyekre nézve megdöbbentő színpadi esemény folyik, amelynek főszereplője én vagyok. Én pedig csak azt akceptálom publikumnak, aki valamiképpen befizette az antrét. Miskát például csak azóta akceptálom, amióta Abbáziában láttam, hogy részt tud venni a nagy bajban. Akkor lett a szemeimben először emberré, akkor becsültem meg. Természetesen első sorban, reserwierte platzon ülnek Gézáék, mindjárt mögöttük Oszkár stb. stb. – Hanem arról még semmit se tudok, hogy a papa is megjelent volna a pénztárnál…”

Romlaky Zalán, a színházi szerző pontosan tudta, hogy a szóban forgó színpadi esemény nem komédia lesz, hanem véres tragédia. Okos ember volt, most sem tévedett.