A miniszterelnök
Ám előbb még arról, hogy a 166 centi magas külügyi államtitkár – nem is miniszter! – volt az első kelet-európai diplomata, akit meghívtak az Észak-atlanti Közgyűlés, a NATO polgári szervezetének hamburgi vitafórumára. Nem látogatóba, hanem előadást tartani. Történelmi esemény?
Előadni mások okosságát is lehet, de huszonöt kérdésre úgy válaszolni, hogy két és fél órán át hallgassák… Utána többen javasolták, hogy a közgyűlés foglaljon állást a román falurombolási tervekkel szemben. Az 1988-as esetről az elnöklő angol Bruce George kijelentette: „Ha valaki egy évvel ezelőtt azt állította volna, hogy ilyesmi lehetséges, valószínűleg elmeorvoshoz küldöm.”
Már miniszter volt 1989 szeptemberében, amikor a kormány – jobbára az általa kigondolt terv szerint – kiengedte Nyugat-Németországba a Magyarországra menekült keletnémetek tízezreit. Pár hét múlva NDK-s kollégája, Oscar Fischer elkapta őt az ENSZ New York-i palotájában, hogy közölje vele: ők hazaárulónak tartják a kábítószer hatása alatt áttelepülőket.
Horn Gyula odafordult a tolmácshoz, hogy létezik-e németül egy bizonyos szó, majd közölte kollégájával: „Miniszter úr, ön taplófejű!” Az ő „főbűne” a karhatalmista múlt, a pufajka. Ezt olvassák rendre a fejére, ezt kívánják egyetlen jelzőjévé tenni. Pedig ezerszer fontosabb, hogy az 1990 utáni miniszterelnökök közül ő és csapata tudta valamennyire talpra állítani az országot, és megmutatni: miképp illik kétharmadosnál nagyobb többséggel kormányozni. A szélsőjobb Metapedia portálja szerint Horn: „1956. október vége, november eleje között pufajkás (egy hétig? – P. Á.), és emberek kínzásáról híresült el”. Bizonyíték? 1994 tavaszán egy Svédországban élő ’56-os magyar emigráns azt állította az MTV Panoráma című műsorában, hogy az ellenforradalom idején Horn kirúgta a fogát.
A többszörösen büntetett előéletű Kandikó Imre történetéről felesége is a cikkből értesült. A nyomasztó sorsú ’56-os forradalmár, Wittner Mária 2011 tavaszán a parlamentben hóhérnak nevezte, aki mindnyájunk adójából „ott vergődik a Honvéd Kórházban, mert képtelen meghalni”. Újságírói kérdésre azt felelte, nem érzi, hogy túl durva lett volna: „Minden ember már a Földön elnyeri büntetését” – mondta, feledve, hogy ő maga a siralomházban meg börtönben évtizednyi időt töltött.
– Az állam pénzén döglődik! – mondja a telefonba galambepéjű unokahúgom is. Mert a pletyka az egyik fülön be, a szájon ki! A vád fülbemászó és fürge lábú, a védelem lomha és unalmas. Öljük hát meg, mert az otthoni gondozása megoldhatatlan? Ugorjunk! – még ha húz is lefele az iszap. „Horn szerepe a forradalom leverésében tisztázatlan, mert ezredének járőrnaplója hiányos” – írta a téma kutatója. Pedig a tisztázás egyszerű: a levert forradalom után a Szovjetuniót segítette, meg Kádárt.
A történész szerint zászlóaljuk a megtorlás élcsapata volt. Tegyük hozzá: a karhatalmisták a rendőrök hátát védve, túlnyomórészt velük együtt intézkedtek. A történész azt is Horn szemére vetette, hogy nem tett említést a Munkás-Paraszt Hatalomért Érdemérméről, pedig „nem egyszerűen a 15 ezer karhatalmista egyike, hanem a forradalom leverésében és a megtorlás megindításában kulcsszerepet játszó élcsapat kitüntetéssel elismert ifjú tagja volt”. Élcsapat? Ezt mi igazolja? A kitüntetés minden karhatalmistának járt.
Annyira mindnek, hogy közülük kettőt később halálra ítéltek. „Ingyen” talán húszezren kapták meg. Napjainkban pedig azok juthatnak hozzá, akik hajlandók négyezer forintot fizetni a falerisztikai piac e viszonylag becses darabjáért. Horn Gyula arról írt, beszélt, hogy csupán őrségben, pályaudvari, köztéri razziákban vett részt, megkérdeztem hát tájékozott barátomat, hogy csupán a kitüntetés lenne a vád ellene.
– Annak idején Gyula társaival együtt követhetett el olyan dolgokat, amelyek nem tartoznak a történelem fényes lapjaira, de eltitkolhatták őket, mivel elérhető dokumentumok nincsenek róla. Mikor a parlamentben, 1992-ben tetőzött a hadjárat ellene a pufajkás múlt miatt, felhívott, hogy menjek el hozzá, és szokatlan módon azt ajánlotta, sétáljunk le a Duna-partra, és ott kérdezte, mit tegyen. Írjunk egy beszédet, szívesen segítek. Aki akarja, tudhatja, ’56 decemberében, mikor karhatalmista lettél, két alternatíva állt Magyarország előtt: vagy visszaküldik Rákosit, vagy marad Kádár.
Arra nem volt esély, hogy az Egyesült Államok hadserege bevonul. Ezt megírjuk és garantálom neked, ha nem is fogják abbahagyni a cseszegetésed, a parlamentben csend lesz. Hiszen te tisztességes magyar emberként úgy döntöttél, hogy a változások mellé állsz, ezért Kádár Jánost segíted. Ehhez hozzátartozott az is, hogy Budapest utcáin rendet kellett rakni. Ő ezt a beszédet nem vállalta. Viszont egyszer leírta, hogy október 26-tól nemzetőr is volt, Király Béla „katonája”, ám Király csak 31-én kapott megbízást a Nemzetőrség szervezésére – ezt többet nem is említette.
Ám egy magafajta számára ’56 decemberében hol volt a jó oldal? Vádlóinak a parlamentben végül azt felelte: „Rólam köztudomású, hogy 1956. december közepe és 1957 júniusa között szolgálatot teljesítettem a karhatalomban, mint közkatona – és nem mint hivatásos tiszt! Ezt magam publikáltam jóval a választások előtt… Most is vallom, hogy semmi olyat nem tettem, amit meg kellene tagadni. Tehát vállalom mostani és akkori tevékenységemet is.” 1994 májusában az ellene tüntetők azon örvendeztek, hogy az apját megölték a németek.
– Az MSZP-központba bejelentkezett egy illető, hogy együtt volt karhatalmista Gyulával, és meg tudja cáfolni az ellene felhozott vádakat; szívesen segít – említette későbbi kabinetfőnöke, Tóth András. – Kérdeztem Gyulát, mit válaszoljak. Azt felelte: ilyen nevű nem volt ott. Nem kapaszkodott ebbe a szalmaszálba. Talán mert nem akarta, hogy tovább szálazzák a történetet. Ha tényleg társa volt is az illető, tarthatott attól, hogy provokátorként küldték rá. A parlamentben, a televíziókban, a lapokban akkor is, azóta is szennyáradatot zúdítanak az Európa-szerte egyik legismertebb magyar politikusra, a halálos ágyán is.
Legszívesebben törölnék a történelemből. „Akik csak a pufajkát látnák rajta, lefelejtik róla a diplomatafrakkot” – írta Diurnus találóan –, bár ez a férfiestélyi valójában hiányzott a ruhatárából. Kuncze Gábornak különvéleménye van a „jelmezekről”: – Gyula azt gondolta, hogy azt a rendszert karhatalmistaként lehet megvédeni. Hogy Hack Pétert idézzem, a pufajkásokat arról lehetett felismerni, hogy pufajkát hordtak. A téglákat nem lehetett felismerni, mert nem hordtak téglákat.
– Azt nem bocsátjákmegHornnak, hogy a nép egyszerű fia ilyen sokra vitte, és azzal próbálják elintézni, hogy pufajkás volt – vélekedik Thomas Schreiber magyar születésű, francia újságíró. – Magyarországnak sok kis nyomtávú zsenije van és vaskos politikai csőcseléke. Az ország nem tudja megbecsülni az olyan embereket, mint Göncz Árpád, Károlyi Mihály. Tetszik, nem tetszik, Horn Gyula is a magyar történelem kiemelkedő alakjai közé tartozik. Mikor költő barátom, Napházy megtudta, kiről írok, drótpostán ezt a pár sort küldte: „Egy kósza délután elvetődtem Budapestre, valaki meg is ijedt tőlem – éppen a falra írt szegény –, otthagyta a lóbetűket, és lelépett – Horn puf –, ennyi maradt utána a lövésnyomos falon.”
Pünkösti Árpád Horn Gyula életrajzán dolgozik, cikkünk a készülő könyv bevezetőjének rövidített változata
