Az olasz csapda
A friss adatok is alátámasztják a felületes benyomásokat, s nyilvánvalóan ellentmondanak a valóságot érzékelni képtelen s ezért eurózónabeli kollégái által lemondásra kényszerített Berlusconinak. Nemcsak az éttermekben könnyű szabad asztalt találni. Minden egyéb pang az ürességtől. Az autószalonokba sem tér be senki, spórolni kell a rossz időkre. S minden előrejelzés szerint ebben az évben (is) nagyot zökken az olasz gazdaság, két százalékkal zsugorodhat a nemzeti össztermék (GDP). A polgárok nem költenek, a munkanélküliség közelíti a tíz százalékot, de a fiatalok, a harmincöt éven aluliak körében néhol eléri a harminc százalékot. A benzin ára az égben, literje majd két euró, szokatlanul kicsi a forgalom Rómában, ami persze nem baj, ha az ember nézelődni akar.
De az olaszok nem nézelődnek, inkább munka után néznének. A bizalmi indexek is a mélyben, s a kormányfő, aki decemberben még az ország megmentőjének, a nagy reformok letéteményesének látszott, mára túljutott a mézesheteken, s mind több vitát gerjeszt. A közvéleményt láthatóan felkavarja, hogy kisvállalkozók tucatjai menekülnek öngyilkosságba a csőd elől, s hogy a 78 éves Nunzia néni Caltanissettában kiugrott a negyedikről, amikor megkapta öregségi ellátmányát, amely egyik hónapról a másikra nyolcszázról hatszáz euróra csökkent a nemzetközi szervezetek által dicsért nyugdíjreform következtében. Amúgy depressziós volt, mondják a szomszédok.
Egészen mást mond viszont Susanna Camusso, a legnagyobb szakszervezeti szövetség főtitkára, aki a La Repubblicának így nyilatkozott: „Újra ott vagyunk, ahol a nyolcvanas években, amikor a perspektíva hiánya személyes reményvesztettségben öltött testet.” A munkavállalói érdekképviselet vezetője természetesen nincs egyedül, amikor bírálja Mario Monti miniszterelnököt. A legújabb reformterv, a munka törvénykönyvénekmegváltoztatása a rugalmasabb foglalkoztatás meghonosítására, meglehetősen éles elutasításra talál a szakszervezetek körében. A baloldalt nagyjából öszszefogó Demokrata Párt (Pd) s vezére, Pier Luigi Bersani nehéz helyzetbe került, mert egyrészt támogatja Monti szakértői kormányát, tudja, hogy reformok nélkül nem fog menni, de a májusi helyi választások előtt a szakszervezetekkel sem akarja kenyértörésre vinni a dolgot. A jobboldalt többé-kevésbé egyesítő, Berlusconi-féle Popolo della Libertá (Pdl) és főtitkára, Angelino Alfano – aki szintén Monti kabinetje mögött áll –ugyancsak támad, mert a vállalkozók szempontjából nem eléggé mélyek a munkajogi változtatások. A két nagy párt amájusi helyi erőpróba előtt megpróbálja egymást is felmorzsolni ebben a vitában, amelynek tétje az, hogy Olaszország versenyképes, növekvő, fizetőképes gazdasággá válhat-e.
Néhány hónapja a kormányzó elit is belátta, hogy ez a tét. Az olasz állampapírokat csak olyan áron lehetett eladni, hogy felrémlett a csőd fenyegetése. S az olaszok szerencséje, hogy valóban hiteles embert találtak a miniszterelnöki poszt betöltésére, Mario Monti volt uniós biztost, tekintélyes közgazdászt, egyetemi tanárt, aki olyan jól kezdett a reformok beharangozásával s kezdeti megvalósításával, hogy a befektetők engedékennyé váltak. A veszély mintha elmúlt volna, s a nyomábanmintha erősödne a változást ellenzők tábora. Erre reagálva írta a La Repubblicában a napilap alapítója, Eugenio Scalfaro: meglepi, mennyien nem értik, hogy egy korszak lezárult.
Valóban, ilyen válságos időkben elvileg ezt könnyű belátni. De azért ez nem ilyen egyszerű. Egyik napról a másikra nem kezd el hatékonyan működni az államgépezet pusztán a fenyegető krízis, a leszakadás veszélye miatt, a különböző társadalmi csoportok nem adják csak úgy fel a megszerzett előjogaikat.
Talán a történelmi visszatekintés segíthetne a korszakzárás felismerésében. Mint Jonathan Hopkin, az amerikai Jonhs Hopkins Egyetem bolognai intézetének kutatója emlékeztet rá a Current History folyóiratban, a második világháború után az olasz gazdasági csoda az elitcseréből fakadt, ám ahogy a kommunista párt vált a második legnagyobb erővé, az is kiderült, hogy a világpolitikai tényezők a kereszténydemokratákat tartják hatalmon, akkor is, ha a hetvenes-nyolcvanas évekre a párt lejáratódott, elhasználódott, s elszabadította a pazarló állami költekezést. Ekkor halmozódott fel a hatalmas államadósság, amely jelenleg a GDP 120 százaléka körül mozog. Rosszul osztották el az erőforrásokat amiatt, hogy szavazatszerzési okokból is az egyéni, a kis- és közepes vállalkozókat igyekeztek helyzetbe hozni a privilégiumok osztogatásával. Majdnem öt évtized egyeduralom után a kereszténydemokrácia összeomlott. (Érdekes eltöprengeni azon, vajon némi történelmi késéssel az „egyeduralkodó” Orbán-kormány a szavazói bázisának tekintett kis- és középvállalkozói kör erősítgetésével nem éppolyan kudarcra ítélt rendszert hoz-e létre, amelyet Olaszországban most kellene meghaladni.)
A korszakváltás elmaradt Olaszországban. Annyi reformot hajtottak csak végre a kilencvenes években, amennyi az államcsőd elkerüléséhez és az euró bevezetéséhez kellett. S miután a közös valuta megteremtette a kedvező feltételeket a beruházásokhoz, nem történt semmi. A németek, akik eleve ódzkodva fogadták be a fegyelmezetlennek tartott olaszokat a valutaövezetbe, most mintha legrosszabb rémálmukat látnák megvalósulni, hiszen az eurót nyilván nem Görögország vagy Portugália válsága fenyegeti, hanem Itáliáé.
Az olasz gazdaság legalább tizenöt éve nem növekedik, folyamatosan veszíti el a versenyképességét. Ez a fő baj, nem a büdzsé egyenlege, amely a kétezres években nagyjábólmegfelelt az uniós szabályoknak, de az elmaradt reformok miatt az adósság nem csökkent kellőképpen. S miután az itáliai a harmadik legnagyobb gazdaság az eurózónában, az államadósság összege pedig majd kétezermilliárd euróra rúg, érthető, hogy a rossz kilátások miatt a befektetők aggódva figyelték a fejleményeket.
Ám Berlusconi még ekkor is azt mondta, hogy nincs válság, mert az éttermek tele vannak. S jellemző, írja szellemesen Hopkin, hogy a megannyi korrupciós ügy, választási vereség és a kiskorú prostikkal fenntartott kapcsolat sem bizonyult elegendő oknak Berlusconi menesztésére. De amikor a tízéves olasz államkötvények hozama átlépte a hét százalékot, távoznia kellett, ez már túl sokba került.
Ekkor lépett színre Monti, aki decemberben harmincmilliárd eurós megszorítócsomagot fogadtatott el, majd a nyugdíjreformot, amelynek értelmében egy évvel többet kell munkában eltölteni, a nőknek 41, a férfiaknak 42 esztendőt, s 2018-tól egységesen 66 év lesz a korhatár. Idén januártól már a járulékbefizetés alapján számolják ki a járandóságot. A szigorítást követte a liberalizáció, vagyis a zárt, védett, privilegizált szakmák megnyitása a verseny előtt. Idetartoznak az eddig örökölhető taxiengedélyek, a patikai s egyéb szolgáltatások. Aztán visszaállítják a Berlusconi populista ígérgetései nyomán megszüntetett helyi ingatlanadót, s ezen belül durván megemelik a második lakás bérbeadásából származó jövedelem terhét. S most jön a már említett nagy falat, a munkaerőpiac átalakítása.
A tizenötnél több főt foglalkoztató cégek ugyanis most nem bocsáthatnak el, tehát nem is teremtenek munkahelyet. Pontosabban, bárkit kirúghatnak, de a bíróság az illetőt gyakorlatilag automatikusan visszahelyezi az állásába néhány évnyi pereskedés után, amelynek költségét és az időszakra eső bért, legfeljebb 27 havit, a munkáltatónak kell állnia. Így aztán, aki teheti, csak meghatározott, lehetőleg rövid időre köt szerződést, ami semmiféle védelmet nem nyújt, megfelelő pályafutást meg végképp nem ígér a fiataloknak. A lényegében automatikus visszahelyezés intézményét kivették a vonatkozó törvény 18. cikkelyéből, de a szakszervezetek és a demokraták tiltakozása után kicsit módosítva visszatették. Ez érdekes fordulatot hozott Monti megítélésében. A The Wall Street Journal, amely addig az olasz Margaret Thatchert látta a miniszterelnökben, visszavonta a „dicséretet”. Scalfaro szerint Montit lényegében lekommunistázták az amerikai bankárok. A Pdl és a Confindustria ekkor indított támadást. A munkaadói szervezet elnöke, Emma Marcegaglia azt mondja, ha a törvény ebben a formában megy át, jobb lett volna eleve hozzá sem nyúlni. Ám Elsa Fornero munkaügyi miniszter azzal vág vissza, ha a parlament nem fogadja el a negyvenéves törvényi kövület módosítását, a duális munkaerőpiac reformját, akkor a kormány veszi a kalapját.
Harsány viták folynak az olasz tévékben. A költségvetés nyilván kiigazításra szorul, de most minden reform mérsékli a keresletet, elvesz jövedelmet a polgároktól, ezért nincs fogyasztás, ezért szenved a FIAT. A növekedést kéne ösztönözni. Ezt mondják a szakszervezetek is, ám ez Monti és Olaszország csapdája. Minden reform árt, vagy különösebben nem használ. Most. Hosszabb távon talán bejön. De az még messze van. Visszaesés közben nem lesz több munkahely attól, hogy esetleg könnyebb elbocsátani. S ha Itália újra versenyképes szeretne lenni, akkor árban és költségben engednie kell, de ha megteszi, csökken a nominálisan számított GDP, vagyis ehhez képest az államadósság még növekedik is. Hogy ez ne következzék be, legalább ötszázalékos többletet kellene felhalmozni a kamatfizetések nélküli elsődleges költségvetési egyenlegben. Méghozzá tartósan. A világgazdaság történetében ez eddig keveseknek sikerült.
Minthogy jövőre választásokat rendeznek, s Monti nem kíván e poszton maradni, nemigen tehet mást, mint hogy tabukat döntöget. Igenis hozzá lehet nyúlni az érinthetetlennek tartott törvényekhez. Kiteszi az ablakba szellőzni a poshadt politikai és gazdasági rendszert. Ha egy kis friss levegő átjárja,már nyert. Ha az olaszoknak ennyi elég lesz, de kilépni sem akarnak az eurózónából, akkor majd magukra veszik reform gyanánt az uniós kötelmeket. Mint ahogy a kilencvenes években is ez történt, amikor feladták a szuverenitásuk egy darabját a közös valutáért. S ha több és mélyebb „saját” reformra nem futja, de a válságot „elunják”, újra feladják majd egy szeletét – most már a közös uniós költségvetési politika oltárán.
