1. Közismert Kövér László reflexív érzéke, az a képessége, amellyel legbensőbb érzései előtt mintegy meghajolva, mások felett kíméletlen ítéletet mond. Ezekben az ítéletekben a megvádoltak gaztettekig fajuló önzését saját erkölcsi korrumpáltságuk leplezi le. Elvtelen engedékenységük nem állhat ellent az eltorzult modernitás csábításainak, mivel ők maguk a csábítók. Egy erkölcsileg alsóbb rendű, nemzetietlen tévhit útvesztőiben, a gyökértelenség szennyes kozmoszában szolgálják a Gonoszt.

Ez a kiközösítő beszédmód két kategóriába sorolja a Gonosz szolgáit: a főbűnösök táborába és a megtévesztettek seregébe. A főbűnösök tudatos gonosztevők, ők az ádáz ellenség. Amennyiben külföldiek, főként szipolyoznak, devianciákkal, jogosulatlan kritikával mételyeznek. Ha magyarok, minimum nemzetárulók, akikkel nem tanácsos alkura lépni, erkölcsi elítélésük és kiközösítésük kötelesség. És a kiátkozottaknak jottányit sem szabad engedni, ezt parancsolja a keresztény excommunicatio és a jakobinus retorika ma is eleven öröksége.

Az Isten és az Ördög, a Jó és a Gonosz fogalmának politikai hadra keltése, átlátszósága ellenére gyakori, de törékeny misztifikáció. A demokratikus jogállam szellemisége nehezen tűri, ha a politika erkölcsi alapon misztifikál. A ködösítés, hazugság félelmet teremt, s ha állandósul, a felgyülemlő ingerültség bármikor tüntetésekbe, erőszakosságba válthat. Ahol viszont, ezeket megelőzendő, a szervezett vakhit a misztifikációt szimpátiarendezvényekkel és béketüntetésekkel támogatja, a történelmi és erkölcsi igazság nevében bíráskodó politika még gőgösebben küldheti máglyára a Gonoszt. Persze szimbolikusan, hiszen ha valóban likvidálná, önnön értelmét pusztítaná el. A kiközösítő politika alapszükséglete az ellenségkép, a Gonosz ikonomániával határos fenntartása, ezért számtalan dologban képes szövetkezni ellene. Ha gyengül a nyilvánosság ereje, hajlamos például csinovnyikokat beszervezni, akik fittyet hányva az igazságszolgáltatói ítéleterő teljesítőképességére és morális garanciáira, koholt perből jogtisztát kreálnak. A centrális politikai erőtér végtelen lehetőséget kínál a törvényességgel leplezett törvényszegéshez. Egészen az alkotmány egyetemes szellemének meghamisításáig. Ha nincs politikai, mediális és civil ellenállás, kritikai önreflexivitással hitelesített erő, a közbizalomhiányt növelő beavatkozások megsokszorozódhatnak, s amikor a fertő már minden szinten szinte mindent elért, a társadalom mechanikusan hasonul.

A hatalommal való visszaélés, a politikai önteltség társadalmi színterén lehetetlenné tesz minden kompromisszumot a maga teljes és tiszta mivoltában. A tévedhetetlenséget árasztó magatartás tagadja a pluralizmus alapelvét, miszerint kompromisszumra hajlás nélkül nem létezik sem politikai, sem társadalmi közmegegyezés, konszenzuális magatartásmodellek kialakítása nélkül sosem lehet normális vagy akár valamelyest is elfogadható társadalmi állapotot teremteni. Ahol a hatalmi önkorlátozás elvét kikezdi az önkény, ott a tisztességesek számára a politika akár önkínzássá is válhat, ürügyei pedig, hogy a válság és a nemzetmentés gyorsaságot és keménységet követel, leterítheti a társadalmat. Gazdaságilag és mentálisan egyaránt.

2. A kiközösítő beszédmód a másokra szavazók és kiábrándultak gonoszságával óvatosabb. Ők csak megtévesztésből szolgálják a Gonoszt, ezért a globalizáció magyar korparancsa, a nemzet politikai újraegyesítésének eszménye a téves pogány útról kész visszaengedni őket a magyar keresztény hitvilág útjára. A kiközösítésből való visszafogadás egyetlen feltétele, hogy felismerjék saját tévelygésüket, mert ezen a bűnbánaton múlik a megtérésük, megtérésükön pedig kiváltásuk az elveszettségből.

E politikai misztifikáció gyökerét a nacionalizmus hite táplálja. Hívei annak az eszményi népnek az ábrándját kergetik, amely időtlen időktől távoli vágy, és a francia polgári forradalom óta szenvedélyesen szocialista eszmény. Fundamentuma a nemzeti egységfront, mentális feltétele a kreatív, ám alázatos jámborság. Leginkább az osztály nélküli társadalom utópiáját lebegteti, amit egyszer már zászlajára tűzött a kommunizmus, a fasizmus pedig népközösségnek nevezett. Mindkettőből önpusztító diktatúra lett, mert ők is a Gonosz által előhívott bűnösséget akarták kiirtani, s e fundamentum révén fordítani közösségük javára az emberben rejlő biztonságvágyat.

Mai követőik továbbra is képtelenek fölfogni (ezért követők, legyenek bármelyik párt tagjai, választói vagy szimpatizánsai), hogy a Jó és a Gonosz ellentétére alapozó gyűlöletkultúra csődközeli állapotban tartja a társadalmi tőkét. Nem nyugszanak bele, hogy az eszményi nép az emberi elme fogyatékos képzete, s kivált nemzetpolitikai programjaikban minden magyarok közösségét, a határon túli magyar közösségeket pedig megérdőjelezhetetlenül és rájuk nézve parancsolón a homogén nemzeti kultúra és azonos történeti tudat közegének feltételezik. Azzal sem törődnek, hogy a nemzetközi gazdasági és társadalmi rendszer logikája szerint ezzel végletesen legyengítik az államhatáron belüli és kívüli magyarok érdekérvényesítő képességét. Csökött nemzetfelfogásuk tagadja a magyar identitás hovatartozásainak, elkötelezettségeinek politikai, gazdasági, kulturális, sőt nyelvi sokféleségét, helyette az egynemű tradicionalitást hangsúlyozza. Ördögtől valónak tartják, hogy a magyar identitásnak minden korban több változata volt, s hogy szigorúan vett nemzeti történelem nem létezik, mivel a nemzet mint absztrakt konstrukció, csak szélesebb összefüggésben, kapcsolatrendszerek sokaságában értelmezhető. Trianont követően a magyar identitásnak például újabb változatai jöttek létre, alakulástörténetük ma is eleven, és sok dologban eltérő irányba visz. Az egynemű tradicionalitást kanonizálók igazát gyengíti, hogy a világpiaccal és a nagyvilág kulturális, tudományos áramlataival kompatibilis magyar minőséghez kizárólag a változatok fenntartásával, a sokszínűség innovációs erejével és a tisztességes, alapos tudás révén lehetne közelebb kerülni. A gazdasági megújulás, a tartós növekedés feltételeinek megteremtése és a misztifikációktól tehermentesített oktatásügy szimbiózisa az egyetlen esély. Ez akár egyetlen generáció alatt is átvezethetné a XXI. századi magyar azonosságtudatot a ködszurkáló önhittségből az etikus önérdek tartományaiba.

3. A kiközösítők a modern társadalmi tőke működési elvét sem fogadják el, amely a kulturális vagyon nagyságát azzal méri, hogy a politikai, nemzeti programokról, a vallásról, az ateizmusról, bármiről vallott különböző nézeteik ellenére az állampolgárok mennyire és miben hajlandók és képesek együttműködni. Ha nézeteik okán általában nem hajlandók, szüntelenül csődközelben tartják a társadalmi tőkét. Hasonló eredményre vezet, ha a többségi magyar politika a kisebbségi magyar politika fölérendeltjeként viselkedik, azzal a különbséggel, hogy ezzel nem a társadalmi tőke, hanem az államhatárokon átnyúló nemzeti szolidaritás működőképessége kerül csődközelbe.

A sosem létezett homogén nemzeti kultúra valóságosságát hirdető s ennek alapján a politikai egység ábrándját alkotmánnyal is misztifikáló fideszes nemzetfelfogás önmagát vonja kétségbe, amikor a nemzetközösségből magyarokat rekeszt ki, mert egy másik országban a megkérdezésük és jóváhagyásuk nélkül kétnyelvű pártot alapítottak. Ezzel nemcsak a magyar–magyar, hanem az európai együttműködés gondolatának szabadságát is kétségbe vonja, szembemegy mindkettő új alakulástörténeteket invokáló értékrendjével. A nemzeti függetlenséget 1527-től nem garantáló magyar királyság 1918-as megszűntével a kulturálisan nyitott (cseh)szlovákiai magyarok történeti tudata nem rekedt meg a Szent István-i királyság elvesztésénél, a romantika nemzeti eszményeinél, sem a múlt század tragédiáinál. Szociokulturális környezetük formálta túlélési és érvényesülési érdekeik finom és szinte folyamatos korrekcióra ösztönözték azonosságtudatukat. Ahogy valamennyi európai polgárét és közösségét a múló időben zajló modernizációs folyamatok, nem kevésbé az őket kísérő viták az egyetemes szabadság értelmezéséről. Napjaink emberét elsődlegesen saját egzisztenciális, gazdasági érdekei kötelezik felelősségteljes cselekvésre, s csak utána az ideológiák üzenetei, ha egyáltalán. Európa mai állampolgára a politikától tisztességes és becsületes szolgáltatást vár, nem meséket. És a kulturálisan nyitott szlovákiai magyarok európaiak. Mi mások lennének?

4. A bennfentes fideszes országlók szigorúan őrzött titka, hogy az eszményi magyar népet egy ideológiák, osztályok, vallások, államhatárok feletti társadalomnak képzelik-e, vagy valami másnak. Az viszont már nyilvános, hogy nyelvi és politikai egységet generáló fundamentumként képzelik, amely haszonélvezője minden magyar kapcsolatnak, és magában foglalja azt a képességet is, amellyel békéssé és hatékonnyá teszi valamennyi magyar közt az ideológiai, vallási, szociális, faji minden különbséget. Ennek ugyan egyelőre ellentmond a magyar házelnök harcias hite, amellyel a legutóbbi szlovákiai parlamenti választásokat követően hazaárulónak bélyegezte a kétnyelvű Híd-Most párt elnökét, Bugár Bélát. S vele, noha ezt nem akarta, a választóit. A kiközösítés a büntetést közömbösséggel és elfelejtéssel súlyosbítja. Ennek megfelelően magyar állami média számára ez a párt nem létezik, ha mégis, akkor nem magyar, lepaktált a szlovákkal, Gonosz. Ez nem egyenesben hangzik, földolgozottan.

A liberális demokrácia megnyugtató joggyakorlata, hogy szemben a hazaárulással, a nemzetárulásnak nincsen büntetési tétele. Igazságszolgáltatásának ítélőereje

5.„Nem az egyháznak kell meghatározott helyet keresnie az államban mint valamiféle »társadalmi szövetségnek«, vagy mint »az emberek vallási célú szövetségesének« (...), hanem ellenkezőleg: a továbbiakban minden földi államnak teljes mértékben egyházzá kell válnia, egy sem lehet más, csakis egyház, és valamennyinek el kell vetnie minden olyan célt, amely nem vág össze az egyházéval. És mindez egy csöppet sem alacsonyítja le, nem fosztja meg sem a becsületétől, sem a dicsőségétől sem magát a nagy államot, sem annak urait, csupán a most még hamis és téves pogány útról az örök célokhoz vezető egyetlen helyes és igaz útra téríti őket.” Ez Dosztojevszkij Ivan Karamazovjának népmegváltó programja. A világmegváltás hasonló mélyéből törhetett föl Orbán Viktor elégedetlensége, amellyel a szekularizált állam lelki innovációját sürgeti nemcsak hazája, hanem egész Európa számára. A kopernikuszi világrendet követő társadalmi folyamatok elítélésén át kínál új önazonosságot Európának. Fehérek közt egy, hehe. Tapasztaltabb európai társai lappangó örömmel várják, míg eltűnik. Már tudják róla, Európából csak a pénz és a piac kell neki, az integráció, a közös intézményrendszer megerősítésének gyakorlata kevésbé. A magyar külső adósság, vagyis az állami, vállalati és egyéni tartozások összege a bruttó hazai össztermék 140 százalékánál mozog, majdnem a világranglista élén. Magyarország hosszú évtizedekre eladósodott, fönntarthatatlan külföldi hitelek nélkül, azonban nemcsak pénzügyileg és gazdaságilag, hanem etikailag és politikailag is Európa lélegeztetőgépére kapcsolva él. Minden más misztifikáció, a magyar nemzet államhatárokon átnyúló politikai egységesítésének s a magyar lélek általa garantált innovációjának ábrándját is beleértve. Következésképpen misztifikációk helyett az európai együttműködést elmélyítő, szakmai tisztességgel, becsületességgel garantált, a lehetőségeihez mért tempóval véghez vitt gazdasági innovációra lenne szüksége, amely tudatosan szorgalmazná a Max Weber-i protestáns gazdálkodói etika nagymérvű hazai hiányának radikális csökkentését. Ha radikalizmust, hát ebben. A többit ez fialja.

S nem az atyai mesélőkedv. Persze az irodalom sugallhatja, hogy a szekularizáció vallástalanságba vezet, romlottságba taszít lelket, nemzetet, az irodalom mindent kifejezhet, ám egy jelenkori európai miniszterelnök nem. A keresztény fundamentalizmus orosz élharcosaként hivalkodó Ivan Karamazov imaginárius, Orbán Viktor viszont valós személy. Kőkemény centralizált hatalommal. Márait parafrazálva, hazám s hűségem az anyanyelvem, s ez már elég, hogy magyar politikusok ostobaságai miatt is szégyenkezzem. Pedig a magyar politikához csupán annyi a közöm, amennyit ő maga teremtett hozzám, egyébiránt szintén nemzetáruló kisebbségi magyarhoz. A magyar dolgok rendje. Mégsem bánom, hogy az uniós tagállamok képviselői már többször egyértelműsítették, nem kérnek az orbáni egyetemes szellemből. A nemzeti orthodoxia és neológia viszonyának formálását nem újsütetű keresztes hadjáratok kiközösítő elvei mentén képzelik el.

Az orbáni bűvészmutatványok azért is tűnhetnek gyermekdednek számukra, mert a Lajtán túli államok zömének nagyobb a tapasztalata a függetlenséggel járó felelősség útvesztőiben. Többször és drágán kellett megtapasztalniuk, hogy a nemzeti különállás a haragot erősíti, kiközösítéssel fenyeget, a fenyegetettség pedig elsőként a kultúrát brutalizálja. A politikait is. Vezéregyéniségeit ellenmodernizálóknak is nevezik. Balsorsú nemzetek előszeretettel állítanak szobrot az ilyeneknek, s azzal a hittel ünneplik őket, hogy ádáz ellenségeikkel, a nemzetárulókkal soha nem tanácsos alkura lépni, sőt erkölcsi elítélésük és kiközösítésük szüntelen kötelesség, ezt parancsolja a keresztény excommunicatio és a jakobinus szabadságharc egyetemes szelleme. Nem attól zúg az agyuk, hogy ezzel eszményi népükívét. Nem attól. A nemzetárulóktól.

Ámen.

Keresztény excommunicatio és jakobinus retorika